Tavasz

24. fejezet

24.

Dávid egyre többször kapta magát azon, hogy amint Ármin kiteszi a lábát a lakásból, onnantól órákig nem tud mit kezdeni magával. Hirtelen minden üresnek tűnt, élettelennek, és ez az érzés megőrjítette, így jobb híján takarításba fojtotta az energiáját. Ilyenkor kifejezetten zavarta a korkülönbség, a gondolat, hogy Ármint elragadja tőle a tanulás. Ő már nagyon más pontján tartott az életnek, és hazudott volna, ha azt állítja, nem fél attól, hogy ez még közéjük állhat. Ráadásul folyamatosan emlékezette valaki vagy valami erre a problémára.

Épp végzett, és elhelyezkedett volna a kanapén, hogy egy filmmel elterelje a figyelmét, amikor megszólalt a mobilja. A hívó láttán automatikusan elmosolyodott.

– Már most hiányzom? – szólt bele incselkedve a vonalba, a sóhaj, amit nevetés helyett kapott azonban rögtön kijózanította. Gyanakodva kezdett faggatózni. – Mi a baj? Összevesztél Csillával?

– Nem, vele épp minden rendben – felelte Ármin, majd az eddiginél is bizonytalanabbul folytatta. – Apa itt várt rám, amikor hazaértem.

Dávid mély lélegzetet vett, és lassan kifújta. Több lehetőség is átfutott az agyán, és egyik sem kecsegtette túl szerencsés kimenetellel.

– Ajaj. Balhé volt?

– Tulajdonképpen nem... – Dávid arra gondolt, ha Ármin továbbra is így húzza az agyát, üvölteni kezd vele.

– Akkor?

– Szeretne megismerni. Mármint találkozni akar veled valamikor. Ha neked jó, és amikor neked jó, és megértem, ha szerinted korai és nemet mondasz, de azt mondta, nem akar elítélni, amíg nem is ismer, és... – hadarta a fiú, aztán elakadt. Dávid lassan kihámozta a szavaiból a lényeget, és nem tehetett róla, elképedt. Erre egyáltalán nem számított, az előzmények után semmiképp, annak ellenére sem, hogy tudta, Ármin jóban van mindkét szülőjével.

– Az apád találkozni szeretne velem? – kérdezett vissza, hangot adva a döbbenetének. Ármin hangja annyira elhalkult, hogy szinte sóhajnak hatott.

– Igen.

Dávid leereszkedett a kanapéra. Nem leült, volt valami ebben a lassúságban, ami kifejezte, milyen sok érzelem suhant át rajta. Hirtelen nehezek lettek a szavak, amiket tudta, ki kellene mondania.

– Mikor?

– Rád bízta. Azt mondta, amikor ráérsz.

– Értem. – Dávid előredőlt, a térdére könyökölt. Felfogta, hogy ez valószínűleg jó jel, de azt nem tudta, készen áll-e erre a lépésre. Hiszen egy napja sincs, hogy Ármin beállított hozzá, dühösen és kétségbeesetten, amiért összevesztek miatta az apjával.

– Haragszol? – szólalt meg Ármin némi feszült csend után. Dávid szívesen megnyugtatta volna, de előbb össze kellett szednie magát a sokk után.

– Ez nem a legjobb kifejezés rá.

– Akkor mi a jó kifejezés? Pánik? – próbálkozott a fiú, Dávid azonban ismét hárított. Pontosan ő sem tudta megmondani, mit érez épp.

– Az sem.

– Dávid, kikészítesz!

Úgy tűnt, Ármin viszont elveszítette a türelmét, ez pedig elegendőnek bizonyult, hogy Dávid magához térjen.

– Szombaton összehozhatjuk. Utána nálam alszol, már ha apád életben hagy – felelte, hogy kicsit oldja a feszültséget mindkettejükben.

– Nem eszik embert.