Tavasz

7. fejezet

7.

Árminnak zsongott a feje, mint aki órákat ment a körhintán. Álmában sem jutott eszébe, amikor Dávidhoz ment, hogy ez lesz a vége. Most kezdte igazán kapiskálni, mennyi elfojtást rejtegetett előle, és miért küldte el végül úgy, ahogy. Azért sebezte meg olyan mélyen, nehogy ő maga gyengüljön el, Ármin legalábbis képtelen volt elhessegetni ezt a gondolatot. Ott zümmögött körülötte, mint egy bosszantó légy, azzal karöltve, hogy ez a szerelem sosem volt egyoldalú, ahogy ő rosszabb napjain hitte. Csak harcolnia kellett volna érte, nem feladni.

– Geri?

Zsuzsa átható pillantása égette, attól félt, belé lát. Néhány hosszú másodpercig eljátszott az ötlettel, hogy inkább gyorsan lelép, mert a nagynénje biztosan rákérdez majd az anyjánál, ha így folytatja. Magára erőltetett egy mosolyt, de Zsuzsa gyanakvó maradt.

– A szobájában. Tudok segíteni?

Ármin megrázta a fejét, és felszaladt a lépcsőn. Frusztrálta, hogy egyre több gondot gyűjt be, mert képtelen úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Sosem tudott tettetni, igazából értette, az anyja miért jött rá magától.

Gyors kopogás után benyitott. Az unokatestvére az ágyán ült, ölében a laptopjával, de a jöttére azonnal kihúzta a fülhallgatóját.

– Jó, na MOST mi történt? – érdeklődött, alaposan megnyomva a „most" szócskát, érzékeltetve, mennyire gyorsan romlanak Ármin körül a dolgok. Mintha felült volna egy lejtőn száguldó kocsira, amiben a fék nemhogy nem működött, kiszerelték. Ehhez tudta hasonlítani az érzést.

– Hosszú lesz – kezdett bele Ármin. Elmesélte a beszélgetést az anyjával, aztán az eleinte butának tűnő ötletet, hogy Dávidnak önti ki a szívét. Persze Gerire is gondolt, de Dávidot vágyta látni. Akkor nem volt hajlandó bevallani magának, ez mennyire sokatmondó, utólag azonban megtette.

– Szóval ma másodjára jártál nála – összegezte Geri, és jelezte, hogy folytathatná. Ármin megtette, a szavak azonban sokkal nehezebben törtek utat, mint amikor az előzményeket ecsetelte. Aztán hirtelen elhallgatott, de nem azért, mert elfogyott a mondanivalója. Gerire nézett, a fiú pedig ráérzett, mi baja.

– Nem bírtál magaddal?

Ármin elkapta a tekintetét. A szőnyeget bámulta, a kopást a közepén, az íróasztal előtt, ahogy a szék ide-oda csúszkált mindig Geri alatt, és kiette az anyagot. Ő is ugyanígy ingázott az anyja iránti szeretet és a Dávid iránt érzett, haldoklónak hitt szerelem között.

– Ármin? – Geri nem tűnt sürgetőnek, egyfajta gondoskodó türelemmel emlékeztette rá, hogy ő akarta elmondani. Nyelt egyet, de gombócot érzett a torkában. – Lefeküdtetek?

Ármin megrázta a fejét, benedvesítette az ajkát.

– Csókolóztunk – vallotta be végtelenül halkan, mielőtt nevetni kezdett. – Anya szemébe sem bírnék nézni. Maradhatok?

Geri felsóhajtott.

– Holnap suli. Legkésőbb reggel úgyis haza kell ugranod a cuccaidért. Jobb lesz akkor? – kérdezett vissza. Ármin vállat vont, és hátradőlt az ágyon, lehunyta a szemét. Az emlékek egyből utat törtek, újra érezni vélte a férfi kétségbeesett szenvedélyét, az érintését a bőrén. Annyira vágyott rá, utólag nem értette, hogyan állíthatta le.

– A kurva életbe – suttogta, mire Geri füttyentett egyet.

– Hónapok óta nem hallottalak káromkodni. Ez a pasas a legrosszabbat hozza ki belőled. A szakításkor jött csak elő belőled a kocsis – mondta, mire Ármint türelmetlenül felmordult.