Tavasz

5. fejezet

5.

Ármin leült a megállóban, és a kezébe temette az arcát. Dávid közelében hajlamos volt nagyon elveszíteni a fejét, de ezúttal a meggondolatlansága nem csak kettejükre hathatott ki. Gyűlölte a helyzetet, amibe csöppent.

Eljátszott a gondolattal, hogy inkább hazamegy, és mindent bevall az anyjának. Hónapok óta húzta, mindig talált okot a halasztásra, bár pontosan tudta, hogy könnyebb semmiképp sem lesz. Egyébként sem úgy ismerte az anyját, mint akinek az ilyesmi problémát jelentene, ennek ellenére félt. Meg akarta spórolni a kínos faggatózást, a zavart, hogy nem lányokról kell őt faggatni, és úgy általában minden ehhez kapcsolódót. Egyszerűen csak bent akarta tartani a titkot, mélyen a szívében. Az unokatestvéreinek könnyebb volt elmondani, Geri már előtte folyamatosan nyaggatta, szinte provokálta, hogy elismerje végre. Igaz, ő úgy ismerte, mint saját magát.

A legnehezebb az volt, hogy irigyelte az anyját. Neki eszébe sem jutott bemutatni Dávidot, akkor sem tette volna, ha a férfi nem zárkózik el a kapcsolattól. Erre az anyja megtehette, hivatalosan maga mellett tudhatta, neki nem mondta, hogy sosem lehetnek együtt...

Ármin mélyet sóhajtott. Amint a gondolat végére ért, még jobban szégyellte magát. Hiszen az anyukája megérdemli a boldogságot, talán még azon az áron is, hogy ő szenved...

Felnevetett. Ha jobban belegondolt, Dávid az egyik utolsó lett volna, akit az anyjának szán. Azok után, ahogy vele bánt? Nem akarta az anyja közelében tudni.

Túl sok érzelem váltakozott benne. Hosszú percekbe telt, míg megnyugodott, csak azt követően ment vissza. Dávid szinte azonnal ajtót nyitott, mintha csak azt várta volna, mikor kopog be ismét. Lehet, hogy így is volt.

– A szülinapját nem rontod el – jelentette ki a fiú határozottan. – Szerdán akarja tartani, és bár nem mondta, te is hivatalos vagy, ugye?

– Igen – felelte Dávid magához képest is csendesen. Ármin bólintott.

– Jó. Utána következő hétvégén szakítasz vele, és azt is elfelejted, hogy a világon vagyunk.

Dávid arca mindent megért. A férfi olyan megrökönyödve bámult rá, hogy Ármin majdnem felnevetett. Pedig nem érzett elégtételt, eszébe sem jutott megbántani Dávidot. Csak az járt az eszében, hogy kevésbé fájjon, neki is és az anyjának is. Még mindig élénken emlékezett rá, mennyire mélyen tud sebezni a férfi, talán akaratán kívül.

– Értem – préselte ki magából Dávid, de a tekintetét kerülte. – Van... bármi más?

Ármin hosszan elmerengett, majd nemet intett.

– Nem akarom, hogy tudja, mi volt köztünk.

– Tisztában van vele, hogy... – kezdett bele Dávid, Ármin azonban türelmetlenül félbeszakította.

– Nem, és kérlek, ezt tartsd tiszteletben.

– Rendben.

Ármin sarkon fordult, és a kilincsért nyúlt, az ujjait szinte égette a fém. Meg akart fordulni. El akart búcsúzni, ahogyan rég. Forró csókkal, vad ígérettel.

Feltépte az ajtót, lerohant a lépcsőn. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, mintha minden másodperc számított volna, könnyebbé tette volna a bensőjét, pedig nem így volt, sőt voltaképp minden lépéssel nehezebb lett a lába, az érzelmek ólomsúlyként csüngtek rajta, nem tudta őket lerázni. Hiába akart szabadulni a szívére tekeredett béklyótól, az minden vergődéssel erősebben szorította.

– Váó, most már nem is kopogsz?

Geri nem tűnt meglepettnek, inkább érdeklődőnek, Ármin azonban csak leroskadt az ágyra, és feldúltan meredt maga elé, a szavak cserben hagyták. Az unokatesója egy darabig hagyta, hadd győzedelmeskedjen rajta az agónia, aztán leült mellé, és a combjával megbökte az övét.