Tavasz

27. fejezet

27.

Ármin a kocsiajtó felé fordult, aztán vissza. Harmadszor játszotta el a mozdulatsort, ő is tisztában volt vele, mennyire nevetséges, Dávid tekintete azonban leginkább aggodalmat sugallt.

– Biztosan készen állsz erre?

– Azt hittem, ezt a kérdést én fogom feltenni neked – vágta rá sóhajtva Ármin. A kezébe temette az arcát, és mély lélegzetet szívott be. Dávid a combjára csúsztatta a tenyerét, óvatosan megszorította.

– Valamikor túl kell esnünk rajta, és már itt vagyunk. Én sem vagyok épp nyugodt, ha ettől jobban érzed magad.

Ármin előbújt a rejtekéből, és az ülésnek támasztva a fejét a férfira nézett.

– Miért érezném ettől jobban magam?

– Nem tudom – ingatta a fejét Dávid, majd gyengén elmosolyodott. – Azt mondtad, te akartad feltenni nekem ezt a kérdést. Nem állok rá készen, de a kedvedért menni fog. Szóval...

– Szóval kapjam össze magam?

– Mielőtt engem is elbizonytalanítasz.

– Basszus – sóhajtotta Ármin, de ezúttal legalább képes volt lendülettel kiszállni az autóból. Mire Dávid mellé ért a túloldalról, már nagyjából rendezte a gondolatait. – Ne haragudj – kért bocsánatot, Dávid azonban végigsimított a karján.

– Ugyan. Amennyit én pánikoltam, mióta megismertél, ez semmi – felelte a férfi, és bár a saját kárára viccelődött, Ármin belerázkódott. – Mehetünk?

Ármin elmosolyodott.

– Tehát ha azt akarom, hogy magabiztosabb legyél, csak gyengének kell lennem? – Dávid arcát látva Ármin vigyora egyre szélesebb lett, majd nem bírta ki, felnevetett. – Komolyan ne vedd! Nem szándékos volt! Tényleg ennyire ideges vagyok.

– Mertem is remélni, hogy nem játszmázol, mert akkor kiakadok.

– Úgy ismersz?

Dávid megrázta a fejét. Ármin elkomorodva indult meg a ház felé, ám minden lépés nehéznek tűnt. Amikor megbeszélte az apjával, hogy nála találkoznak, még nem gondolt rá úgy, mintha az oroszlán barlangjába készülne, most azonban ez jutott eszébe a helyzetről. Dávid némán követte, de amikor átlépték a kaput, az ujjai az övéhez értek, bátorításképp, míg ő legszívesebben hozzábújt volna, hogy kicsit megnyugodjon. Talán a kocsiban meg kellett volna tennie, egy csók biztosan belefért volna, ha nem azzal van elfoglalva, hogy frászt kapjon.

– Minden rendben lesz – súgta Dávid.

– Persze – vágta rá gépiesen, majd lenyomta a kilincset. Tudta, hogy az apja várja őket, így biztosan nincs bezárva, és igaza lett. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát, majd levette a cipőjét, és figyelte, ahogy Dávid kérés nélkül ugyanígy tesz. Előszedett neki egy papucsot, az apja pedig ezt a pillanatot választotta, hogy előkerüljön.

– Sziasztok!

Ármin értékelte, hogy a hangja nem remeg, miközben bemutatta egymásnak a két férfit. Ahogy azt is, hogy az apja nem vette hivatalosra a formát, mert azzal nem biztos, hogy most tudott volna mit kezdeni.

– Apa, ő itt Dávid, a párom. – A szó könnyebben csúszott ki a száján, mint arra számított, az azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy az apja megfeszül. – Dávid, ő itt az édesapám.

– Konrád – nyújtott kezet az említett, majd a nappali felé mutatott. – Menjünk be, ott kényelmesebb!

Ármin tenyere izzadt. Attól tartott, a szobában mindenki hallja a szíve dübörgését. Lopva Dávidra sandított, aki mellé ült le, és nem értette, a férfi hogyan tűnhet ennyire nyugodtnak, amikor két perce sincs, hogy bevallotta neki, hogy ideges.