Tavasz

17. fejezet

17.

– Csillának mit mondtál, merre vagy?

Ármin Dávid nyakához fúrta az arcát, az orrával végigsimította a bőrét. A mozdulat bensőséges volt, nyugodt, szöges ellentéte az elmúlt pár percnek. Dávid még mindig szaggatottan vette a levegőt, Ármin a kislábujjáig beleborzongott az emlékezésbe. Nem érzett kedvet arra, hogy beszélgetéssel rontsa el a hangulatot.

– Annyit, hogy veled töltöm a hétvégét.

– És mit szólt?

– Egyetlen szót sem, ezért úgy voltam vele, a hallgatás beleegyezés – felelte Ármin, miközben félig átvetette a lábát Dávidén, hogy közelebb kerülhessen hozzá. A bőre forrósága elbódította, és bár még nem volt késő, ragadt le a szeme, húzta az álom magával.

– Nem fog haragudni, ha így állsz a dologhoz?

Ármin nyűgösen felmorrant. Válaszképp Dávid ujjai végigszaladtak a hátán, megállapodtak egy ponton a lapockája fölött, nyugtatóan köröztek.

– Ahogy most a helyzet áll, bármit csinálok, úgysem lesz jó neki. Én pedig veled akarok lenni, szóval kérlek, ne rontsd el!

– Kerüljük a témát?

– Aha, légyszi. Nem akarok anyámról beszélni, veled végképp nem – ismerte el a fiú kelletlenül. Elég volt felidéznie az elmúlt napok jeges hangulatát otthon, egyből kirázta a hideg. Magát hibáztatta érte, hogy idáig fajult a helyzet, a bujkálását, miközben mint kiderült, Csillának semmi baja azzal, hogy meleg. Bezzeg a választásával...

Dávid egy pillanatig sem vitatkozott a kérésével.

– Rendben. Akkor miről szeretnél beszélgetni?

– Semmiről. Itt akarok feküdni rajtad, és élvezni az estét.

Dávid halkan kuncogott.

– Pedig eszembe jutott, hogy elmehetnénk bulizni.

Ármin megmoccant, majd felkönyökölt. A kedve drasztikusat fordult, ő maga sem értette a hirtelen változást, de Dávid szavai mintha felsértettek volna benne mélyen valamit. Megkereste a férfi tekintetét, bár még nem találta a megfelelő kérdéseket, amiket fel akart tenni.

– Miért?

– Csak úgy. Bánnád?

Ármin felsóhajtott. Dávidon látszott, hogy komolyan gondolta az ötletet, Ármin reakciója azonban mintha elbizonytalanította volna. Felemelte a kezét, végigsimította a fiú állát.

– Mi jár a fejedben?

Árminban lassan fogalmazódott meg, mitől esett kétségbe, akkor viszont hezitálás nélkül osztotta meg a férfival.

– Az összes alkalommal azt kellett várnom, mikor hagysz ott a tömeg közepén, hogy elvihess valaki mást egy-két körre.

Dávid felült az ágyban, egy darabig maga elé meredt, és amikor visszafordult hozzá, az arca rengeteg mindent tükrözött, de Ármin legkönnyebben a sokkot olvasta le róla.

– Most eszembe sem jutna ilyesmi. Táncolni akartam veled, ennyi és nem több.

A férfi hangjában felháborodás rezgett, Ármin inkább visszavett, mielőtt teljesen feleslegesen összezördülnek. Azt semmiképp sem kockáztatta volna.

– Szóval párként?

– Igen.

– Úgy, hogy ha valaki megkérdezi, a pasim vagy-e, azt mondhatom, igen, és elküldhetem a francba, ha hármasra invitál?