Tavasz

12. fejezet

12.

Az autóban mindig beszélgetni szoktak, most azonban némán, mereven ültek egymás mellett. Csilla teljesen a vezetésre koncentrált, legalábbis úgy tűnt, Ármin pedig nem mert az első lenni, aki megszólal. Így viszont mintha kétszer annyi ideig tartott volna az út.

– A szobádban folytatjuk – mondta Csilla, miután leállította az autót.

Ármin összerezzent, ahogy a kocsiajtó hangosan becsapódott a másik oldalon, és mély lélegzetet vett, mielőtt ő is kiszállt. Kezdte sejteni, hogy az anyja nyugalma mögött nem kis indulat lapul. Egyenesen a szobájába ment, a fordulóba érve hallotta, hogy a testvérei feltartják Csillát. Hálás volt érte, mert így legalább felkészülhetett kicsit a haragjára.

– Amikor legutóbb rákérdeztem, tetszik-e, már...

Még be sem csukódott az ajtó, Csilla már Árminnak szegezte a kérdést, legalábbis nagy lendülettel elindította, hogy aztán lógjon a levegőben, éles kardként, vádlón. Ármin villámgyorsan megrázta a fejét.

– Nem, a hátad mögött nem... – motyogta bűnbánóan, a tudata mélyére száműzve a hangot, hogy azért mégsem ez a teljes igazság. Ennyi kegyes hazugság belefért. – Csak a szakítás után.

– De azt azonnal, úgy látom.

– Sajnálom.

Ármin lehajtotta a fejét. Soha nem éreztem még magát ennyire rossz embernek. Ugyanakkor sebezhetőnek... Szeretett volna eltűnni a világból, vagy legalább elbújni a takarója alatt, hogy ne kelljen szembenéznie a körülményekkel.

– Sajnálom – ismételte meg. – De annyira hiányzott. Olyan rossz volt nélküle, létezni sem volt kedvem... – A szavak könnyedén, átgondolatlanul gördültek le a nyelvéről, és amikor rádöbbent, már nem számított. Hónapokon át fojtotta magába, Gerinek is csak a lebutított változatát adta elő annak, ami belülről emésztette. – Amíg vele voltam... Nem is tudom. Olyan kerek volt... Még úgy is, hogy végig ott lebegett körülöttünk, hogy amint igazán komolyra fordul, megijedt és kidob. Így is történt. Előre szólt, én csak... annyira akartam... – Nyelt egyet, nehogy kibuggyanjanak a könnyei, de így sem akadályozhatta meg őket. – Sajnálom, tényleg, de amint megláttam, minden újra felkavarodott...

Az anyja leült mellé, végigsimított a karján.

– Ezért nem haragszom. Látom, hogy rossz. Feltűnt, hogy valami baj van, de nem engedtél be a dolgok mögé – mondta halkan, mintha még gyerek volna, és a karjában ringatná. Akkor susogott így neki, amikor szomorú volt. Ármin magára vette a nosztalgiát, mint egy puha kabátot, és beleburkolózott. – Dávidot viszont legszívesebben egy kanál vízben megfojtanám, amiért hülyített. Téged is, és engem is.

– Nagyon megbántott?

– Nem. Az elején voltunk, én nem zuhanok már bele az első szép mosolyba – vágta rá az anyja, Ármin pedig elmosolyodott, még ha érezte is, hogy Csilla nem veszi őt komolyan.

– Akkor miért haragszol rá?

– Mert téged kikészített. Biztosan ez kell neked? És ha megint félredob? – Ármin már nyitotta a száját, hogy elmondja, nem érdekli, Csilla azonban folytatta. – Nekem jöhet azzal, hogy életében eddig te voltál az egyetlen, akibe szerelmes volt, én valahogy kételkedem az őszinteségében.

Ármin megdermedt. Csilla hangja elhalkult az elméjében, percek estek ki, amikor nem figyelt. A szavak úgy zsongtak benne, akár egy megvadult hangyaboly, minden mást elnyomtak.

– Ezt mondta?

– Tessék?

Csillán látszott, hogy már máshol jár.