Tavasz

15. fejezet

15.

Ármin nagy lélegzetet vett, mielőtt lenyomta a kilincset. A házból a szokásos zsibongás hallatszott, ebből egyből tudta, hogy majdnem lekéste a vacsorát. Nagyon remélte, hogy Csilla így legalább nem veszi elő a kényes témákat. Levette a dzsekijét és a cipőjét, kezet mosott, és belépett a konyhába.

– Hazataláltál?

Ármin már a hangnemből sejtette, hogy az édesanyja még mindig neheztel. Köszönt a testvéreinek, az anyjának azonban nem mert puszit adni, inkább leült az asztalhoz, és vett egy szelet kenyeret. Mióta az apja lelépett, ismét közös program lett az étkezésekből, mintha ezzel jobban össze lehetne tartani a családot. Igaz, ő kifejezetten élvezte ezeket az alkalmakat, legalábbis általában.

Csendben evett, szinte fel sem nézett a tányérjából. Valóban későn érkezett, mert a szendvicse felénél sem járt, amikor a testvérei befejezték, és felmentek a szobájukba. Ahogy óvatosan felpillantott, észrevette, hogy Csilla őt nézi, ettől pedig mintha nem csúszott volna le a falat a torkán. A kínos csend körülfonta őket, Árminnak elment tőle az étvágya. Sóhajtva tette vissza az ételt.

– Dávidnál voltál?

– Igen.

– Értem.

Csilla hátat fordított neki, pakolászott, Ármin pedig szemezett a vacsorája maradékával. Végül újabbat harapott bele, bár biztosra vette, hogy már nem annyira ízletes, mint előtte.

– Most minden nap nála fogsz lógni? És a tanulás?

Ármin meglepetten nézett fel az anyjára, még a szemöldökét is összevonta. Kiválóak voltak a jegyei, és így is tervezte tartani őket.

– Régen nem zavart, hogy későn érek haza.

Csilla szava elakadt. A nő mintha most döbbent volna rá a tényekre, elhúzta a száját.

– Azt hittem, a barátaiddal vagy.

– Az is előfordul. Meg Gerinél – adott neki igazat a fiú. Csilla nehezet sóhajtott.

– Szóval amikor éjszakára kimaradtál, akkor nem barátoknál múlattad az időt.

– Nem.

– Hát jól átvágtál, büszke lehetsz magadra.

Csilla ezzel a végszóval magára hagyta. Ármin a kezébe hajtotta a fejét, így üldögélt egy darabig, aztán kidobta a szendvicse maradékát, és felcaplatott a szobájába. Megkísérelt a tanulásra koncentrálni, de nehezen sikerült, a gondolatai folyton elkalandoztak.

Hallgatta, ahogy a telefon kicsörög, és már majdnem feladta, amikor Geri kegyeskedett végre felvenni.

– Ugye nem ég a ház?

– Mikor szoktál le a köszönésről? – kérdezett vissza Ármin, de azért elmosolyodott. Mindez csak egy pár másodpercig tartott, aztán rögtön felváltotta a komorság. – Nem ég a ház. Anya viszont cseszeget.

– Na, már megint káromkodsz. Az az én szokásom – nevetett fel Geri a vonal túloldalán, majd kevésbé derűsen folytatta. – Na, akkor mizújs? Mi történt? Mivel cseszeget?

– Hogy hazudtam neki.

– Hát ez igaz is. Mondjuk nem tudom, mit várt. Ha az én bűneim kiderülnének, anyám minimum keresztre feszítene. Hozzám képest te egy angyal vagy.

Ármin felsóhajtott. Valóban ritkán szegett meg bármilyen szabályt, tulajdonképp azt is csak Dávid kedvéért. Bár ha őszinte akart lenni magával, akkor a saját maga kedvéért, mert félt színt vallani. Talán teljesen másképp alakult volna, ha megteszi... Bár úgy talán sosem találkoznak újra...