1.

85 6 0
                                    

– Még általánosban megkérdezte tőlem egyszer a tanárom, hogy milyen háziállatom van – mondom elmerülve az emlékben. Csak a beálló kínos csöndre nézek fel, és veszem észre, hogy a hallgatóságomnak elkerekedett a szeme.

– De... az volt a kérdés, hogy kicsoda Survy – emlékeztet kedvesen a rendőr. Amúgy is ő a társaságból a legszimpatikusabb. Középkorú, pocakos, borotvált férfi, olyan kerekded, barátságos arccal, hogy az ember szinte látja maga előtt, ahogy otthon a térdén lovagoltatja a kisfiát. Bár talán csak azért, mert megállás nélkül mosolyog. Legalábbis úgy gondolom, nem szándékosan bujkál folyamatosan jókedv a szája sarkában. Az ilyen vidámság nem a kihallgató négy fala közé való.

– Azt akarták, hogy beszéljek. És az a helyzet, hogy imádok beszélni – próbálom a kezeimmel azt gesztikulálni, mennyire is, de csak bilincscsörgés lesz belőle, mutogatás nem. A lánc túl rövidke ahhoz, hogy megmutassam a saját hangom hallatása iránti imádatom, bár lehet, a karom sem lenne elég hosszú hozzá. Inkább összefonom az ujjaimat az asztallapon, és a karomra fektetem a fejem.

Mintha még a szívem is lustán lüktetne a mellkasomban. Annyi minden történt ma... Jó lenne, ha végre vége lenne ennek a borzalmas napnak.

– Beszélhetsz, hallgatunk. De a kérdésre válaszolj! – noszogat a rendőr kedvesen. Felegyenesedek, és világfájdalmas sóhajjal hátradőlök a kényelmetlen műanyag széken.

– Mi is volt a kérdés?

– Az, hogy kicsoda Survy – segít ki a járőr türelmes hangon, de az ujjaival malmozik közben az asztalon. – Ő a gyilkos?

– És ez mégis kit érdekel? Inkább a megszállásról beszélj! – morogja a tudós, mielőtt válaszolhatnék a rendőrnek, mire ráemelem a tekintetem. Na, őt ki nem állhatom. És nem csak azért, mert ő aztán véletlen sem mosolyogna, amúgy is elfedné busa, ősz szakálla és bajsza az ajka rezdüléseit. Inkább csak azért, amilyen. Fehér köpenybe bújtatott önbizalom és irányításmánia, csak mert azt képzeli, okosabb mindenkinél.

– Kényszeríts, faszfej! – mutatom fel csörgő bilinccsel a középső ujjam.

– Talán jobb lesz, ha inkább én beszélek vele – javasolja a pszichológus, amivel kiérdemli a másik kettő rosszalló pillantását. Pedig ma ez az első értelmes megszólalása, hogy végre elhallgattatja azt a pökhendi vénembert.

Ő a legfiatalabb a társaságból, talán a harmincas évei elején járhat, mégis furcsa, öreges kisugárzása van. Talán csak az öltözete miatt – kockás ing, mellény, vászonnadrág – talán felsőbbséges kifejezése miatt, amilyennel azok szokták méregetni a fiatalokat, akiknek már a temetőben lenne a helyük.

– Parancsoljon, doki! Mindig öröm, ha valaki olyan érdekesnek találja a fejemet, hogy két kézzel turkáljon benne.

– Szóval... akkor mi is volt az iskolában? – tereli vissza a szót az eredeti témához, amivel kiérdemli a szimpátiámat. Szeretem, ha hagyják, hogy arról meséljek, amiről akarok, úgy, ahogy akarok. Megköszörülöm a torkom, és fészkelődök egy kicsit, de a szék ettől sem lesz kényelmesebb.

– Azt kezdtem el mondani, hogy a tanárnő megkérdezte, hogy kinek milyen háziállata van.

*

– Csótány – vágtam rá büszkén, mire az osztályból kitört a nevetés. A tanárnőnek elő kellett vennie veszedelmes kinézetű, fa vonalzóját, amivel párat az asztalára csapva rögtön rendet is tett a teremben. Akkor meg ideges csend lett úrrá az osztályon, a diákok nem mertek tovább mulatni vagy akár megmukkanni, nehogy a vonalzó áldozatai legyenek, a tanárnő pedig még nem találta a megfelelő szavakat.

Mintha megállt volna az idő, aminek a padtársam vetett véget.

Már nem emlékszem a nevére, csak hogy egy szőke lány volt, akit anyám nagyon gyűlölt, mert folyamatosan az én füzetembe rajzolt. Az ő jegyzetei mindig makulátlanok és hibátlanok voltak, míg az enyéimet, hála neki, csigáktól kezdve szívecskékig minden nyavalya díszítette. De a játék abbamaradt, mikor egyszer bosszúból egy halálfejet rajzoltam a füzetébe. Akkor halálosan megsértődött rám, és addig rinyált, hogy elültették mellőlem.

Ez viszont később történt.

Akkor ő sem szólt semmit, de távolabb húzta tőlem a székét, a fülsértő csikorgásra pedig az osztály többi része is magához tért.

– Hogy micsoda?

– Csótány – ismételtem meg a válaszomat jó hangosan, mert azt hittem, a tanárnő süket, azért nem hallotta jól.

– A csótány nem háziállat – vitatkozott, mire sértetten felhúztam az orrom.

– Dehogynem. Még trükköket is tud.

– Nem, nem tud! – vitatkozott tovább, és az asztalra csapott. De én már akkor sem voltam egy ijedős fajta, hogy ennyitől visszavonulót fújjak, ráadásul az igazam sem engedtem el ilyen egyszerűen. – Ha csótányotok van otthon, akkor a legközelebbi szülőin elbeszélgetek anyukáddal a tisztaság fontosságáról.

– Survy-nek hívják, és igenis, tud trükköket! És teljesen tiszta. Még a kádba is velem jön, úgyhogy fürdeni is szokott – csaptam én is hasonlóképp az asztalra nyomatékosításnak. A mögöttem ülő fiú megböködte a hátam, úgyhogy a tanárnő további értelmetlen kötözködésének hallgatása helyett inkább hátrafordultam hozzá.

– Milyen trükköket?

– Hát, mondjuk táncol, vagy halottnak tetteti magát.

– Egy csótány nem tud táncolni! – hördült fel a tanárnő, és odatrappolt a padom mellé. Olyan vörös volt a feje, mint a pirospontok a falra akasztott táblán, egy ér vészjóslóan lüktetett a tokáján, amit onnan lentről, alulnézetből tökéletesen láthattam. Anyám akkor nézett ki így, mikor annak a határán volt, hogy megüssön, de végül sosem tette meg, inkább összetört valamit. Hát, a tanárnőt nem néztem ilyen kedvesnek.

– Dehogynem tud! – válaszoltam neki dacosan. – Hat lába is van, hogy ne tudna?

– Meg fogom mondani anyukádnak, hogy hazug vagy, Seth Foster! – fenyegetőzött, mire a székem hátralökve felpattantam. Persze, így se lettek kiegyenlítettek az erőviszonyok, hiszen lehettem vagy egy méter magas akkoriban, a tanárnő pedig a magasságán kívül széltében sem kis asszony volt.

– Nem vagyok hazug! Bebizonyítom – nyúltam a táskámért, és kiöntöttem a tartalmát az asztalra. – Survy? – szólongattam, de valahogy nem került elő. Pedig mindig velem volt, tudtam, hogy valahol a közelben kellett lennie. A padtársam, a szőke lány kis fáziskéséssel sikított fel, ahogy eljutott a tudatáig, hogy épp egy csótányt készültem előhalászni a táskámból, aztán inkább, biztos, ami biztos, ki is rohant a teremből.

Feleslegesen, mert Survy nem került elő.

Kicsoda Survy?Where stories live. Discover now