Kicsoda Survy?

16.

Egy óráig hagynak minket fagyoskodni a szabadban, Fear szerint ilyenkor átvizsgálják a cellákat, mielőtt visszavonulnánk, hogy eltegyük magunkat holnapra. Survy jut eszembe, aki azóta is a falban levő lyukban duzzoghat, és nagyon remélem, hogy nem csinál semmi galibát, amíg nem vagyok ott. Kezd hiányozni, nem is tudom, mikor voltunk utoljára ilyen sokáig távol egymástól. Bár most sem igazán rajtunk múlik, vagyis pontosabban rajta igen, de én nem tehetem meg, hogy csak úgy felmegyek, hogy kikönyörögjem végre a falból a kis duzzogóst.

Úgyhogy megkönnyebbülök, mikor végre visszamehetünk. A tetovált társaság mögött baktatok fel a lépcsőkön, és kicsit összeszorul a torkom, amiért ők nem a pénisszel díszített szárnyra fordulnak rá. Pain kárörvendő vigyort vet rám, és egyedül Fear oldalaz vissza mellém még egy pillanatra, miközben a többiek már elvonultak.

– Seth, ugye? – kérdezi, mire bólintok, és inkább visszanyelem az értelmi képességeire vonatkozó megjegyzésem, hogy még egy nevet is ilyen nyögvenyelősen tud megjegyezni. – Ha túléled ezt az éjszakát, holnap véged is taggá avatunk – veregeti meg a vállam, aztán itt hagy.

Az őr már nagyon csúnyán mered rám, úgyhogy megkeresem a cellát, amihez korábban elvezettek. Már hárman vannak bent, de nem is igazán foglalkozom velük, rögtön a falban levő lyukhoz akarnék menni, ha az egyik új lakótársam el nem állná az utat. Erős a gyanúm, hogy rokonágban állhat a tudós korábban megismert segédjével, mert ahogy elém áll, az rosszabb, mint egy napfogyatkozás. Majd kitörik a nyakam, ha fel akarok nézni rá.

– Helló. Seth vagyok – intek neki, de ő csak rezzenéstelen arccal méreget tovább, hogy elgondolkodok, talán a szemem csal meg, vagy meg akarnak tréfálni azzal, hogy egy kirakati próbababát tettek a cellába. Ráadásul ilyen ocsmányat.

– Nekünk be sem mutatkozol? – kérdezi egy reszelős hang, mire a másik fal mellett álló ágy felé fordulok, aminek aljában egy őszülő, alacsony, a rengeteg izomtól széle-hossza egy emberke ül.

– Bocs. Seth Foster – nyújtom neki a jobbom, de amint egy lépéssel közelebb mennék a férfihoz, a cella harmadik lakója, egy cingár, középkorú pasas rögtön mögöttem terem, és úgy csavarja hátra a karom, hogy ha nem akarom, hogy le is tépje, akkor letérdelek a földre, de még így is csak nyöszörgök a fájdalomtól.

Ajtócsapódást hallok a közelből, ahogy az őr végigmegy, és minden cellát ellenőriz majd bezár éjszakára. Akkor pedig el kell eresztenie, ugye?

– Elég normális név egy Monsterhez képest – jegyzi meg az idősebb, és egy biccentésére a másik elereszt. Feltápászkodok, és homlokráncolva meredek a férfira.

– De én nem... - kezdenék bele, de a mutatóujját az ajka elé tartva elhallgattat, éppen, mikor az őr a mi ajtónk elé lép. Összeszámol minket, biccent egyet, amit a szemem sarkából látom, hogy az idősebb férfi is viszonoz, majd a rácsos ajtó a helyére csúszik, kulcs csörög, és az őr már tovább is halad a következő cellához. – De én nem vagyok a Monsters tagja. Csak mellettük volt hely az ebédlőben – rántom meg a vállam. Nálam ennyi már elég, hogy beszélgetésbe elegyedjek valakivel.

– Ó, igen?

– Igen. Ahonnan én jöttem, ott maximum a kóbor kutyák jártak falkában. Mióta itt vagyok, azóta meg egy fogdában csücsültem, így nehéz lett volna bármihez csatlakozni.

– Pedig úgy tűnt, jóban vagytok – simogatja az állán pelyhedző szakállkezdeményt elgondolkodva a férfi.

– Úgy tűnt, értékelik a humorom – rántom meg a vállam. – Úgyhogy ha nem tudtok aludni, majd tarthatok random stand-up előadást.

– Szerintem emiatt nem kell aggódnod. Lesz elfoglaltságunk az éjszakára – vigyorodik el a férfi. Az őr közben a szárny végére ér, végigkopognak a léptei az aula felé, majd lekapcsolja a lámpát, és sötétség telepszik ránk. Csak a szemben levő kocsma neon reklámja vonja kísérteties kék színbe a cellát, és festi a rácsok csíkjait a mennyezetre, nehogy elfelejthessük, hol is vagyunk.

Annyira elmélyülten bámulok kifelé az ablakon, hogy csak az utolsó pillanatban tűnik fel, hogy a nagydarab megint elém lép, aztán már csak az öklét látom mozdulni.

Kiesik egy pillanat, aztán már a földön fekszem, és mintha ketté akarna hasadni a fejem, úgy fáj. Elkeseredetten kapok levegő után, mert mintha meg akarnék fulladni, aztán rájövök, hogy csak majdnem lenyeltem a fogam, úgyhogy inkább gyorsan kiköpöm, mielőtt még tényleg meg is fulladnék tőle.

Valami megint mozog a látóteremben, úgyhogy kipislogom a könnyeket a szememből, mire meglátom a cingár pasi cipőjét, a dorkó sarka megemelkedik, ahogy leguggol mellém, és a földbe veri a fejem. Felnyekkenek, és inkább összeszorítom a szemem és a szám is, ahogy valaki hátulról lerántja rólam a nadrágot.

– Ha nem hangoskodsz, nem verem a fejed addig a földbe, amíg elhallgatsz – vihog a cingár, és megint megrángatja a hajam.

Nagyot nyelek, és próbálok nem öklendezni a számba toluló vér ízétől.

Nagyon próbálok rákészülni, hogy elfojtsam a sikolyom, de valaki másé hasít bele a sötétségbe. A cingár szorítása is lazul rajtam, ahogy elbizonytalanodik, úgyhogy egy hirtelen mozdulattal ki tudom szabadítani magam az ujjai közül, és felnézek. Az izmos, alacsony férfi úgy táncol, mint aki nem találja a sarokba állított vécét, a kétajtós szekrény pedig hol itt, hol ott csap rá. A cingár is feltápászkodik, és próbál segíteni, bár látszólag legalább annyira nincs képben, mint én.

De ahogy felgyullad a villany a folyosón, meglátom a kis ízeltlábút visszavonulni a töpszli ruhái alól előbújva.

– Survy! – vetem utána magam, de felbotlok az azóta is bokámnál levő nadrágomban, és már megint a földön fekszem, mire hallom, hogy kulcs csörög, és nyílik a cella ajtaja.