Kicsoda Survy?

5.

- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – kiabált velem anya. Amikor megemelte a hangját, azzal valahogy együtt járt, hogy egyszerre magasabb is lett, és szinte sikított. – Komolyan nem fogod fel, mekkora baj kavartál?

És nem a kiabálás volt a legrosszabb. Anya becsületére legyen mondva, soha nem ütött meg, de amikor nagyon dühös volt, és szívesen megtette volna, akkor összetört valamit, ami gyerekszemmel nem volt kevésbé ijesztő. Abban a pillanatban is kővé dermedtem, ahogy lesöpörte a kávéfőzőnket a konyhapultról, pedig nagy, komoly, nehéz kávéfőzőnk volt, ami rögtön ezer darabra robbant a földön.

Azt hiszem, akkor fakadtam sírva, ami csak olaj volt a tűzre.

- Seth, figyelj rám! Hányan hallották még az osztályfőnöködön kívül?

- Nem tudom! – próbáltam elrohanni, de elkapta a karom, és fájdalmasan szorítva ott tartott maga mellett, bárhogy siránkoztam.

- Seth, ez fontos!

- Mindenki! – bőgtem, mire eleresztett, hogy megint összetörjön valamit, én meg kihasználtam az alkalmat, és visszarohantam a szobámba. Bezártam az ajtót, és még a játékos ládámat is elé toltam, pedig anya nem is akart bejönni, csak kint tombolt tovább, a hangokat pedig nem zárhattam ki.

A szobám hátra nézett, a hátsókertre, ami egy hatalmas dzsungel volt, és elég távol volt a ház elejében levő konyhától, hogy ne lehessen minden puffanást hallani, ahogy anya már valószínűleg valamilyen eszközzel ütötte a masinát, mert fémesen csattanó hangja volt. Bemásztam az ágyba, és magamra húzva a takarót sírtam.

Mire elcsendesedtem, addigra úgy tűnt, anya is megnyugodott odakint, de még nem mertem szabaddá tenni az ajtóm. Csak még utoljára megtöröltem az arcom a paplan sarkában, és kimásztam az ágyból. Fáradt voltam, szívesen ott maradtam volna aludni, de tudtam, hogy ha nem csinálom meg a leckém, akkor annak még több kiabálás lett volna a vége, így inkább odatelepedtem az íróasztalhoz, és előszedtem a könyveim.

Már sötét volt, és rég le kellett volna feküdnöm, amikor meghallottam a kaparászást az ajtón. Először megijedtem tőle, de azért odamentem az ajtóhoz, és óvatosan régnyire tártam. Odakint sötét volt, és ahogy kinyitottam, mintha egy darabka éjszaka osont volna be rajta. Lucifer tányérnyi, zöld szemei is dühösen villogtak, ahogy a lábaim közt elslisszolva letelepedett az ágyamra, amitől összerezzentem. Ő legalább nem tudott kiabálni.

Visszacsuktam a szobám, és odamentem a fejedelmi peckességgel ülő macskához, de amint felé közelítettem a kezem, felborzolta selymes, fekete bundáját, és rám sziszegett. Gyorsan elhátráltam tőle, és megint könny gyűlt a szemembe az undokságától.

– Sajnálom, Lucifer! Megígérem, hogy többet nem fog előfordulni, jó? Csak ne haragudj rám még te is – szipogtam, ahogy eltört a mécses. Lucifer pedig megkegyelmezett nekem, odamászott az ölembe, és addig dorombolt, amíg selymes bundáját simogatva meg nem nyugodtam.

*

– Egy macska? Először csótány, most meg ez? – fakadt ki a tudós, és összeszedi a papírjait, az asztalhoz ütögeti a teljesen telefirkált halom szélét, hogy szép rendben legyenek, majd feláll. Pedig néhány még mindig hever a földön is a jegyzeteiből, de azokkal most sem foglalkozik. – Nekem ennyi elég volt!

– Talán tényleg az lenne a legjobb, ha mára befejeznénk – ért egyet a pszichológus, és leveszi a szemüvegét, majd megmasszírozza az orrnyergét. Zavartan kezdem tördelni a kezem az asztalon.

– És akkor most mi lesz velem? – kérdezem, ahogy egy pillanat alatt elszivárog belőlem az összes magabiztosság.

– A fogdában töltöd az éjszakát – sóhajt szomorúan a rendőr. Visszateszi a fejére az addig az asztallapon pihenő sapkáját, mintha ezzel is meg kéne erősítenie magában, miért is van itt, és mi a dolga. Szar lehet rendőrnek lenni, ha néha olyat is dutyiba kell vágnod, akit pedig kedvelsz. – A magad érdekében is. Láthattad, mire képes Survy... nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha szabadon elengednénk.

– Hát persze – fintorgok. Az ujjaimmal malmozok az asztalon, és fel sem nézek, ahogy hallom, hogy a tudós és a pszichológus távoznak, két pár cipő távolodó kopogása a köveken, majd két közeledő, ahogy a rendőrnek segítsége érkezik. Nem olyanok, mint a barátságos, mosolygós arcú férfi, hanem izmosak, és nem is próbálják leplezni azt, hogy ellenségesen méregetnek. Legszívesebben elsüllyednék, csak ne legyek többé a pillantásaik kereszttüzében.

Leveszik rólam az asztalhoz rögzítő bilincset, és kapok helyette egy másikat, amivel mozogni is tudok. Legalábbis annyira, amennyire egy bilincsben lehet. Lesütött szemmel tűröm, hogy kikísérjenek a kihallgatóból, majd megindulunk előre, gondolom, tényleg a rendőrség fogdája felé, pedig feláll tőle a szőr a hátamon. Csak egyszer bizonytalanodok el út közben, mikor belépünk a liftbe, de ahogy meglátom, hogy a barátságos rendőr is velünk tart, kitartóan lépked mögöttünk, megnyugszom.

Az alagsorban a folyosóra több, rácsos ajtajú cella nyílik. A kísérőimmel elhaladunk az összes előtt, majd a zsákutca legvégén torpanunk meg.

– Nincs üres? – szólal meg a barátságos rendőr. Én nem is figyeltem, ahogy elhaladtunk a cellák előtt, de ezek szerint már mindnek akadt lakója. Sűrű napja lehetett a rendőrségnek.

– Nincs, de nem lesz gond – jósolja magabiztosan egy másik, miközben leveszi rólam a láncot, és belök az apró helyiségbe egy másik fiú mellé. Fiatalabb lehet nálam, de nagyobb darab, mint én, amolyan tinédzser bajkeverőnek tűnik zöld hajával és rengeteg fülbevalójával.

– De lesz gond! – kapaszkodok a rácsokba. Az ujjaim elfehérednek, olyan erővel szorítom, mintha legalábbis hirtelen szupererőre tehetnék szert, és a rácsok elolvadhatnának a kezeim közt. – Nem azt ígérte, hogy azért zár be, hogy biztonságban legyenek tőlem? – kérdezem, mire ordenáré röhögés harsan mögöttem.

– Inkább magadat kéne féltened, cica! – hallom, hogy a zöld hajú feláll, ahogy megnyikordul az ágy, de nem fordulok felé. Ha nem foglalkozom vele, akkor talán ő sem velem, nem?

– Nézzük át még egyszer! – javasolja a kedves rendőr, mire eltűnnek a szemem elől, hogy még egyszer végigjárják a folyosót. Hallom, hogy halkan pusmognak, de nem tudom kivenni a szavaikat, már csak azért sem, mert a mögöttem álló zöldhajú légzése mindennél hangosabbnak tűnik. Vajon milyen közel lehet? Nem akarok megfordulni, hogy lássam is...

Survy tettre készen mászik fel a nyakamon, de már nem bízom benne. Eddig tökéletesen megvoltam úgy, hogy fogalmam sem volt, miket követ el, amíg ő lép a helyembe, de most ha nem muszáj, akkor nem fogom átadni neki a testem még egyszer. Segített a tudóssal szemben, de nem tetszik az, ahogyan.

Ráadásul az sem túl bizalomgerjesztő, amit mesélt a tanárnőről. Nem is tudtam róla, hogy emiatt hagyta ott az iskolát... Főleg, hogy Survy még tévedett is, az eset után még vagy hetekig nem bírtam a szemébe nézni, és azokat a kínos pillanatokat lehetetlen elfelejteni. Szóval csak később történhetett, amit mondott...

Arról már nem is beszélve, hogy miatta kerültem egy cellába a rendőrségen. Megölt valakit?

– Ne aggódj, cica! Jól megleszünk az éjjel – nehezedik egy kéz a vállamra, mire nagyot nyelek. Survy már mászik felfelé a nyakamon, de így legalább egy mozdulattal megszabadulok mindkettejüktől: lesöpröm magamról a rocker kezét, és egyszerre Survy is a földön landol. Persze nem adja fel, már érzem is, ahogy az ízelt lábacskák felkúsznak a lábamon, de ez alkalommal megtorpan az ingem gallérjának rejtekében. És a rocker sem próbálkozik tovább.

– Nos? – tapadok rögtön reménykedve a rácsokhoz, amint megpillantom a keskeny látóteremben a rendőrt, de abból, ahogy az csalódottan rázza a fejét, már biztos lehetek a válaszában.

– Nem tudunk ennyi cellát biztosítani. De nem lesz gond – tekint a háta mögé valakire, akit én már nem láthatok, aztán ő is végigméri a rockert, és elmélyül a ránc a homlokán. – Az éjjel is óránként jár erre az őrség. Nem fog történni semmi.

– Hát persze, hogy nem – ért egyet a cellatársam, a leheletétől a nyakamon tiszta libabőr leszek.

A rendőr viszont csak biccent még egy utolsót, majd magunkra hagy minket.