Kicsoda Survy?

18.

– Hasunkra süt a nap! – robban be az orvos a gyengélkedőbe.

A kezem a szemem elé teszem, mert különben kiégne a retinám a felkapcsolt villanyból hirtelen előáradó fénytől. Közben, amíg én a fényviszonyokat szokom, lépések csattognak, papír zörög, és a műszerek sípolnak eddig nem tapasztalt hangon, szóval gondolom, a doki a többi betege állapotát méri fel előbb. Nem is baj.

Mire felnézek, már az én ágyam felé tart, és mintha nem is ugyanaz lenne, mint az a tegnap esti mosott szar, az öltözete kifogástalan, a haja tökéletesen belőve, és így vagy tíz évet letagadhatna. Azért még kitörlöm a csipát a szememből, hogy biztosan jól látom-e, de a kép nem változik, egy szexi, fiatal orvos. Ha a börtön nem is olyan, mint egy melegpornóban, a doki legalább igazán megkezelhetne...

– Jó reggelt – nyögöm ki nyeglén, és felemelem a csuklóm, hogy az orvos kísérője levehesse rólam a bilincset.

– Reggelt – vizsgálja meg az arcom, lecseréli a kötést a szemöldökömön, és óvatosan megérinti a duzzanatot rajta. Egy kis jég segített volna, de már mindegy.

– Ha tegyük fel, megtalálnám a fogam, tudna kezdeni vele valamit? – kérdezem, ahogy már csak a feljegyzéseit írja fel a kis csíptetett papírjába.

– Nem vagyok fogorvos, bocs – írja alá az egészet lendületes mozdulattal, majd várakozón az őrre néz. Felkelek, mielőtt még neki kéne kirugdosnia innen, én követem az egyenruhást. – Donor vagy? – szól még utánam, mikor már a küszöbön járok. Hm, úgy látszik, megtalálta a papírjaim... Survy összerezzen a mellkasomon, de alig észrevehetően végigsimítok a hátán, amit vakarózásnak álcázok.

– Igen. Miért?

– Akkor úgysem leszel itt sokáig – csettint egyet a nyelvével, és ahogy felnéz a papírból, és meglátja kérdő tekintetem, jobban kifejti. – A kutatók előszeretettel válogatnak a börtönből alanyokat. Főleg az életfogytosok és halálsorosok közül.

– Hát, én inkább rohadok meg itt, mint hogy hagyjam magam elvinni – válaszolom, mire az orvos megrántja a vállát. Látszólag nem ért velem egyet, pedig szerintem itt legalább van esélye, hogy nem vernek halálra, miközben egy laborban így is, úgy is felszabdalnak. Hátat fordítok neki, és követem az őrt.

A többség már végzett a reggelivel, mert az étkező egészen kihalt, nem mintha túlságosan bánnám. Sem a szobatársaim közül nem látok senkit, sem a tetováltak közül. Megnyugodva fújom ki a levegőt, mire Survy kikukucskál a pólóm nyakánál.

– Úgy látszik, édes kettesben reggelizhetünk. Nem is baj, ugye? Biztos már borzalmasan éhes vagy, tegnap nem is ettél – simítok végig a hátán, és miután egy tálcán magamhoz vettem a reggelit, letelepszek egy néptelen asztal sarkára. Még körbenézek, biztos, ami biztos, aztán kiteszem Survy-t az asztalra, és a lekváros pirítósról letörök neki egy nagyobb darabot. – Csak el ne csapd a hasad – vigyorgok, ahogy ráveti magát.

Survy már hamarabb végez, mint én, aki szeret lassan csámcsogni mindenen, fel is mászik a vállamra, és ott várja, hogy végezzek.

– A nagymamával álmodtam – csámcsogom, és még a morzsákat is összeszedegetem, olyan éhes vagyok. Pedig minden rágás fáj, főleg a fogamnál, vagyis annak hiányánál, de azért éhesnek lenni mégis rosszabb. – Azt, hogy beállított hozzánk, otthonra. Szóval nem a lakásba, hanem anyához. És azt mondta, inkább hozzánk költözik, mert velünk jobb, mint a túlvilágon.

– Mi van a túlvilággal? – veti le magát Pain mellém, mire fáradtan felsóhajtok. A sors kibaszottul utálhat, hogy ilyen szépségekkel tömi tele az életem...

– Semmi – vágom rá, és felállok a tálcámmal, de így meg Fear-el találom szembe magam.

– Annak örüljünk, hogy te nem kerültél a túlvilágra – akarja megveregetni a vállam, de megtorpan a mozdulat közepén, és inkább egy kiáltás kíséretében lesöpri az ingem. Megfagyok a rémülettől, és rögtön hátraarcot csinálok, és Survy-t kezdem keresni, aki szerencsétlen csak úgy koppan a földön. – Neked meg mi bajod? Egy ocsmány bogár volt rajtad, ember!

– Nem ocsmány! – kérem ki magamnak, és ahogy végre észreveszem az ég felé kalapáló lábakat, óvatosan felemelem a gazdájukat, és a tenyerembe rejtve megszemlélem, hogy jól van-e. Az egyik csápja kicsit elgörbült, de gyengéden kiegyenesítem neki. Megijedhetett, mert picire összehúzza magát, a lábait a páncélja rejtekébe húzza, amitől nagyon ideges leszek, vagy ijedt, vagy dühös, és meg akarom ütni Fear-t...

– Ez egy csótány? – lép mellém megint Fear, mire gyorsan összezárom a markom Survy körül, de csak óvatosan, nehogy még én is megnyomjam.

– Igen. De neve is van, faszfej – próbálom otthagyni őket, de az udvar felé indulva hallom, hogy a nyomomban maradnak.

– Ne kattanj meg már az első napodon, Seth! – kiabálja Fear majdnem közvetlen a fülembe, amivel betelik a pohár.

– Nem vagyok kattant! – torpanok meg az udvar kijáratában, ahol jó sok őr van, úgyhogy itt biztos nem mernek balhézni. – Ti vagytok olyan sötétek, mint az éjszaka, faszfejek. Ő az én csótányom, és neve is van, baromarcú. És ha még egyszer bántod, akkor...

Fear vörös fejjel markol bele a pólómba, és hátrahúzza ökölbe zárt kezét, hogy jó nagy lendületet vehessen, de aztán megtorpan, én meg csak vigyorgok. Így, hogy Survy már itt van, és tettre készen toporog a nyakamon, már nem félek semmitől.

– Az éjjel már magánzárkába került valaki, aki megvert. Te akarsz lenni a következő? – pislantok az ugrásra kész őrök felé, mire Fear káromkodni kezd, de elereszt, és int a sleppjének, akikkel elvonul.

– Látod? – formázok óvón ívet a tenyeremből Survy köré, ahogy lecsúszdázik a karomon, és megtelepszik a kezemben. – Én is meg tudlak védeni téged. És remélem, nem kell csalódnom a névválasztásomban, Survivor.

*

Elgondolkodva forgatom a fogam az ujjaim közt, és közben a rácson kívüli világba bambulok.

– Na, szerinted mi lesz az éjszaka? – kérdezem a kerítés rácsai között szemmagasságban tekergő rovart. A délelőtt még kicsit lábadozott, de ebédre tudtam szerezni egy kis jó, cukros kávét, ami engem is feldobott, ő meg végképp olyan tőle, mint egy felhúzott, rugós játék. A kérdésemre egy pillanatra megtorpan, fürgén járó csápokkal válaszol valamit, aztán ugyanúgy kering tovább.

– Örülök, hogy legalább te nem aggódsz túlságosan – kuncogok, és elkapom a levegőben, ahogy elszédülve lepottyan a kerítésről. – Sosem tudod, hol az elég, mi?

Az őr belefúj a sípjába, ami azt jelzi, hogy vége az udvaron fagyoskodásnak. Mindenki a bejárat felé orientálódik, de én még bámulom kicsit a szabadságot, úgysincs hova rohanni, az ajtóban mindig nagy a lökdösődés ilyenkor. Survy hihetetlen tempóban sprintel fel a karomon, és megtelepszik a szájam sarkában.

– Szeretnéd te csinálni az éjszakát? – kérdezem, mire a csápjait már az ajkaim közé is dugja. Én meg megígértem, nem? Kitárom a szám, mire Survy még megcirógatja az arcom, mielőtt lemászna a torkomon. Úgy látszik, őt is megviselték a történtek, akkor biztos nem tenne semmi olyat, ami miatt megint eltiltanám, nem?