Kicsoda Survy?

17.

– Meg sem kérdezi, hogy mi történt? – kérdezem az orvost, aki nyúzottnak tűnik, pont, mint akit éjjel rángattak ki az ágyából. Az inge félre van gombolva, a slicce pedig nincs felhúzva, és kikandikál fehér gatyája a résen.

– Itt ez elég mindennapos – mozgatja a vállam, én meg csak fájdalmasan sziszegek. – Kiugrott. Vissza kell tenni.

– Az fáj?

– Majd meglátod – tesz egy hirtelen mozdulatot, nekem meg még felkiáltani sincs időm.

– A... rohadt... életbe – sziszegek, és az ujjaimat tördelem, hogy valamivel eltereljem a figyelmem a fájdalom emlékéről.

– Mozgasd meg, hogy jó-e már! – kéri, mire összeszorítom a fogam, és körzök egyet a vállammal.

– Jé... hát maga nem is orvos, hanem csodatevő – mozgatom a karom felszabadultan, mintha még soha nem működött volna jól. – Köszönöm – mosolygok fel rá hálásan, de ő csak a körmével piszkálgatja ki a fogai közül a vacsora maradékát.

– Akkor, lássuk az arcod – szemléli meg diadalmasan a körmére ragadt vackot, majd elpöcköli, és közelebb hajol az arcomhoz.

– Nem olyan vészes. Nem a saját fogam volt, csak egy pótlék. Valójában már akkor kilazult, amikor nem bírtam egy csipszes zacskót kibontani, és hát... – kezdem, de abbahagyom a magyarázkodást, ahogy az orvos mutatja, hogy nyissam ki a szám. Nagyra tárom, ő meg gumikesztyűt húz, és kitapogatja a fogam helyét, mire nagy az ingerenciám, hogy leharapjam a kezét, de türtőztetem magam, hátha ezzel is csodát tud tenni.

– Hát, ezzel most nem tudunk mit kezdeni – húzódik ki a számból. – De az arcod többi részét azért ellátom.

Szerencsére nem kell varrni. Ki nem állhatom a tűket, úgyhogy ez nagy megkönnyebbülés. Az orvos csak kifertőtleníti a sebeket, ami csíp, de nem olyan vészes, aztán kötést tesz a felszakadt szemöldökömre.

– És most mi lesz? – kérdezem, miközben már a véres vattákat dobja a szemetesbe.

– Ez nem az én hatásköröm. De annyit megtehetek, hogy kérvényezem, hogy az éjszakát a gyengélkedőn töltsd.

– Magának is kényelmesebb, ha nem kell még egyszer bejönnie miattam még az éjszaka, nem? – kérdezek vissza, mire az orvos fáradtan felsóhajt. Ahogy kilépünk az orvosi szoba ajtaján, a doki magához int egy őrt, és meghagyja neki, hogy kísérjen a gyengélkedőbe, ami mint kiderül, az orvosi szoba mellett van, egy hosszúkás helyiség hat kényelmes ággyal. Ebből kettő foglalt, de az azokon fekvők inkább tűnnek halottaknak, mint élőknek.

Rengeteg rajtuk a kötés és a gipsz, az egyiknek az arcára valami furcsa, ritmusosan sziszegő gép van csatolva, talán lélegeztető, a másik magától produkál nyöszörgő hangokat. A fülemre tapasztom a kezem, ilyen szörnyű állapotban levő embereket még csak a túlvilágon láttam, és ott is igyekeztem kerülni őket.

És így át is értékelem a helyzetem, hiszen ehhez képest én egészen könnyen megúsztam az első éjszakám. Bár ilyen helyen aludni biztos nem sokat fogok, de legalább életben maradok.

Az őr a legszélső ágyhoz kísér, és a kórházakban levő ágyakhoz hasonlatos, elnyűtt bútordarab lyukacsos fejtámlájához bilincseli a kezem. Gondolom, ez itt szükséges, hiszen nincs rács köztünk, és ha lennének ilyesféle terveim, enélkül meglehetősen könnyen végezhetnék a másik két gyengélkedővel, akik így is az élet és halál mezsgyéjén lebegnek.

Ahogy az őr végez velem, ki is megy, ránk kattintja a villanyt, és hallom, ahogy a kulcsa elfordul a zárban. A gyengélkedőnek nincs ablaka, vagyis valahol az épület közepén lehet, de így sincs sötét, a zúgó és sípoló masinák színes gombjai épp elég fényt adnak ahhoz, hogy mindent látni lehessen.

Elheverek az ágyon, és ügyetlenül, fél kézzel magamra húzom a vékony takarót, de ahogy megérzem, milyen büdös klórszagot áraszt minden, végképp elvetem az alvás lehetőségét. Forgolódok egy darabig, hátha egy kényelmes pózt találva mégis elnehezülnek a szemhéjaim, de csak a bal oldalamon vagy a hátamon tudok feküdni a bilincsnek köszönhetően, feltéve, hogy nem akarom a másik vállam is kificamítani. Egy idő után inkább csak feladom, és a mennyezetet bámulom.

Mikor az addigi monoton zajok mellé valami különös csattanás társul, amitől megugrok ijedtemben. Ez amúgy is egy horrorfilmbe illő hely, és nem akarok a hang irányába nézni... és még attól is megrezzenek, ahogy valami megérinti a kezem, csak egy pillanattal később ismerem fel Survy csiklandós lábainak érintését. Megnyugodva sóhajtok fel.

– Survy... hol voltál? – próbálom a tenyerembe zárni, de kisiklik az ujjaim közül. Felülök, hogy lássam, mire készül, és legközelebb az ágy mellett álló fehér, műanyag polcon bukkan fel, és két lába közé fogva nagy nehezen pár centivel még közelebb vonszolja a fogam. – Jaj, te, idáig elhoztad nekem? – nyújtózkodok addig, míg el nem érem, és a zsebembe teszem. Ha bárki is észrevenné, sosem magyaráznám ki, hogyan jutottam hozzá, miközben egy ágyhoz voltam bilincselve.

– Köszönöm – nyújtom ki megint a karom, hogy hidat csináljak belőle Survy-nek, aki él is a lehetőséggel, és a párnámon bukkan fel ismét, úgyhogy én is visszafekszem rá.

– Tudod, az ilyen tisztítószerszagtól mindig a nagymama jut eszembe. Amikor a kórházban látogattuk, ott volt ilyen szag. Szörnyű, hogy szinte semmire nem emlékszem róla, és pont erre meg igen.

Survy végigsimít a csápjával a kisujjamon, mire nagyot nyelek, és egy könnycsepp kibuggyan a szememből.

– Kérlek, ne menj el többet, jó? Soha többet... Nem fogok még egyszer ilyet kérni tőled, megígérem. Bármikor, bárhol megszállhatsz. Azt csinálsz, amit akarsz, jó? Csak ne hagyj egyedül – bőgök, mint egy gyerek. Survy pedig bemászik a pólóm alá, és a mellkasomnál telepszik meg, ott kapaszkodik belém.

Mint egy ölelés egy törpe meg egy óriás közt.

Nem is bújik elő, én meg lassan megnyugszom, és a sírástól annyira kimerülök, hogy rögtön nem is tűnik olyan lehetetlennek álomba szenderülni.