Kicsoda Survy?

22.

– Adam... honnan tud maga Adam-ről? – kérdezem tompán, és próbálom felidézni a korábbi beszélgetéseinket, hátha valamelyiken véletlen elejtettem egy szót róla, de nem rémlik semmi ilyesmi. Az agyam amúgy is a szokásosnál lassabban kattog, annyira, hogy még a kocsi indulására is későn reagálok, és a rendőrnek dőlök a tehetetlenségtől, ahogy a sofőr gázt ad.

– Édesanyádtól.

Hát persze, honnan máshonnan? Hallotta, ahogy telefonáltunk... ami után biztos felkereste őt.

– Akkor kérdezze meg tőle, kicsoda az az ocsmány áruló, faszfej – morgok, és a biztonsági övbe kapaszkodva próbálok egyenesen ülve maradni még a kocsi lavírozása közben is. Bár így nehéz, hogy itt nem rács, hanem kész fal választ el a vezetőrésztől, így nem látok ki a szélvédőn, sosem tudom, épp merre haladunk, mi jön legközelebb: kanyar vagy egy piros lámpa.

– De én a te verziódra vagyok kíváncsi – erőlteti a rendőr, de már nem is méltatom válaszra. Nem akarok beszélni. Csak Survyt akarom.

Végig őt bámulom, ahogy mozdulatlanul kuksol a dobozban, amíg el nem nehezül a szemhéjam. Vajon ez is az injekciótól van, vagy csak attól, hogy Survy ezek szerint nem sokat aludt az éjjel, de nincs energiám küzdeni a fáradtság ellen. Hátradöntöm a fejem az ülésre, és a kocsi monoton zúgásának hangjára koncentrálva gyorsan el is nyom az álom.

*

– Seth, megérkeztünk – rázza a rendőr gyengéden a vállam, ahogy lassan a tudatomhoz térek. Még mindig húz a fejem, tudnék még aludni... a szemem is ragacsos, mintha sírtam volna.

– Ne érj hozzám, faszfej! – morgok fenyegetően, és lehet valami az arckifejezésemen, mert rögtön vissza is kapja a kezét. Csak egy pillanatig zavar, hogy ijesztőnek tűnök, aztán már inkább csak örülök neki, hogy nem taperol tovább.

Csak utána nézek körül az autóban. A tudós már nincs itt, és Survy sem, úgyhogy kapkodva kikapcsolom a biztonsági övet, aztán hasra is esek a bokámon levő bilincsektől, ahogy sietve ki akarok ugrani. Fájdalmasan nyöszörgök, ahogy a rendőr elkapja a karom, és egy határozott mozdulattal talpra ránt.

– Kösz – motyogok kótyagos fejjel, és inkább hagyom, hogy lesegítsen a kocsiról. Egy mélygarázsban vagyunk, de már itt fertőtlenítőszag terjeng, mint egy kórházban. Nem sok kocsi van itt azt leszámítva, amivel érkeztünk, de azok mind nagyok, drágák és hivalkodók. A többségük csak azért is úgy áll, hogy egyszerre három-négy parkolóhelyet is elfoglaljon.

Hátratekintve meglátom a kijáratot, de már zárva van, a garázsajtó leereszkedett, és ez sem olyan gagyi műanyag szarnak tűnik, ami egyetlen rúgástól elromlik. Survy, te ostoba, mibe sodortál minket?

Ahogy visszafordulok, az egyik ajtóban egy fiatal, fehér köpenyes nő bukkan fel, a cipője sarka visszhangosan kopog a parkolóban, mintha egyenesen a fejemben lüktetne. Mikor mellém ér, barátságos mosolyt vet rám, és leveszi rólam a bilincset.

– Szia! Én Julia vagyok – nyújtja felém a jobbját, én pedig pillanatnyi tétovázás után elfogadom, és gyengén megszorítom.

– Seth. Hol van Survy? – térek rögtön a lényegre, de a lány arcán nem rezdül meg a mosoly.

– Nem kell aggódnod miatta! Csak megvizsgálják, hogy jól van-e. Aggódtunk, hogy te ilyen állapotban érkeztél, ezért lehet, hogy neki is baja van.

– Értenek a csótányokhoz? – kerekedik el a szemem. – Volt már, hogy próbáltam állatorvoshoz vinni, de kinevettek, és elküldtek.

– Az állatkertből hívtunk egy szakértőt, úgyhogy ő biztos azt fogja tenni, ami a legjobb neki.