Kicsoda Survy?

26.

Adam volt Seth első valódi szerelme. Hétköznaponként járt a kávézóba, ő meg még csak soha meg sem merte szólítani. Diák lehetett, mert szeptember környékén szokott oda, Seth meg folyton csak figyelte...

Aztán a télire eltűnt a rejtélyes nagy szerelem.

És mikor tavasszal visszaszokott a kávézóba, akkor Seth túlságosan zavarban volt, hogy egyetlen értelmes szót is kinyögjön. Még a korábban szokásos kérem-köszönöm se ment, úgyhogy végül egy másik pincérnek kellett kiszolgálnia. Seth annyira végtelenül zavarban volt, hogy még csak a kávét se tudta elkészíteni, elejtett egy tányért, és a kollégája inkább azt is átvette, a főnök pedig hátrahívta, hogy beszéljen vele. Kiabált vele, haza akarta küldeni, hogy szedje össze magát.

Én addig csak csendben meglapultam a zsebében, mégiscsak túl feltűnő lett volna, ha egy beszélgetés közben szállom meg. Aki már látta, azt mondták, visszataszító. Nem tudom, nekem nem az, de mi már amúgy is hozzászoktunk ehhez.

Seth meg lefagyott, mint általában, ha valaki, akit kedvel, kiabál vele. Ha olyanról van szó, aki semmit sem jelent neki, visszaszól, de mikor valaki olyan emeli fel a hangját, aki fontos neki... olyankor mindig szörnyen érzi magát. A főnökének is csak bólogatott, és aztán szó nélkül hátrament levenni az egyenköpenyt, meg felvenni a táskáját, hogy tényleg hazamenjen. Pedig tudtam, hogy látni akarta azt a fiút...

Úgyhogy közbeléptem, ő meg hagyta. Már sosem ellenkezett, ha meg akartam szállni, amit nem tartok bölcsnek, hiszen akkor még friss volt az élmény, hogy tönkretettem a testét, az életét... de ő már csak ilyen. Nem mintha vissza akartam volna élni többé a kedvességével. De ezt nem tudhatta... és mégis... na, mindegy.

Szóval nem hagytam hazamenni, kimentem, már a kötény nélkül, és levetettem magam a fiú asztalához. Adam. Akkor mutatkozott be először, és kicsit zavart, hogy nekem, és nem neki, de hát Seth hibája volt, hogy sosem merte megkérdezni a nevét.

Flörtöltem vele. Ő meg vette a lapot. Valójában csak a bátorságom kellett, a kezdeményezés, mert teljesen vevő volt a dologra, mintha Seth tényleg kiszúrta volna a kávézó egyetlen meleg vendégét... Még a későbbi randit is ő vetette fel. Péntek, hat, egy csendes szórakozóhelyen. Aztán közölte, hogy órára kell mennie, úgyhogy elköszöntünk, én meg felírtam Sethnek mindent, nehogy kihagyja, ha már leszerveztem neki ezt az egészet.

Pedig hányingerem volt tőle.

*

A lift bosszantóan csilingel, valahányszor kinyílik vagy csukódik az ajtaja. Csak kétszer kell hallgatnom, mégis teljesen az agyamra megy, és gyorsan iszkolok ki a megfelelő emeleten, hogy legalább az ajtók ismételt csukódásánál ne halljam.

Seth szobája sivár, de fényévekkel jobb, mint a cella. Van rendes ágya, van egy íróasztala, egy ablaka, ami egy forgalmas utcára néz, de még a rácsok ellenére is emberibb a napsárga függönyökkel a két oldalán. A falakon tájképek, fotók, az USA természeti nevezetességeiről, néhányat felismerek a régi osztálykirándulásokról, de sokat nem.

Levetem magam az íróasztal előtti gurulós székre, és kihúzom az asztalka egyetlen fiókját, de az teljesen üres.

– Adnál egy papírt és egy tollat, édes? – fordulok a szőkéhez, aki vonakodva lép be a szobába, amiért nem invitálom beljebb. De nem érezném jogosnak, hogy megtegyem. Ez nem az otthonunk, és a börtön sem volt az, bármit is mondott Seth. A mi otthonunk máshol van. Ami pedig nem az enyém, oda úgyis az jön be, aki csak akar.

– Hogy érted, hogy hányingered volt? – hagyja figyelmen kívül a kérdésem, mire a szememet forgatom. Nem bírom, ha nem figyelnek rám.

– Úgy, édes, hogy ha még nem tűnt volna fel, hogy én nem vagyok meleg. Seth az. És ez az oka mindennek. Most már kérhetek papírt?

A lány a szobában levő ruhás szekrényhez lép, a kulcsával kinyitja az egyik fiókját, és egy kisebb papírköteget nyújt felém, meg egy kék tollat. Elveszem, nem köszönöm meg a lassú reakcióját, és ráfirkálom az üzenetem, aztán összegyűröm, és a zsebembe tömöm a galacsint.

– Hogyhogy ez az oka mindennek?

– Az alku. Azt hittem, ha már ilyen puszipajtások lettetek Seth babával, akkor beszélgettek is... A Fosterek még generációkkal ezelőtt alkut kötöttek Luciferrel. De csak annyit tudok, mint Seth: hogy átadják a testüket egy-egy léleknek. És fenn kell tartaniuk a donor vérvonalat – nézek a szürke szemekbe. Samanthának kék, mint Sethnek, de ugyanilyen elevenen, ismerősen, barátságosan csillog, talán azért beszélek még mindig. – Neki még nem esett le. De ő képtelen volt rá, nekem kellett megtennem. Nem tudom, mit nyer ezért Lucifertől, de ha nem akartam, hogy elveszítse, hogy megszegje az alkut, nekem kellett cselekednem. Viszont ennyi elég is mára. Még beszélünk, kedves – mosolygok rá, és elhagyom Seth testét.

*

– Julia – pislogok rá meglepetten, aztán elmosolyodok. Érzem, ahogy Survy befészkeli magát a hajamba, az apró, ízelt lábak finoman simogatják a fejbőröm. Körbe jár, mint egy macska, aki megjelöli a területét, majd a kis kör közepén elnyugszik. – Kicsit rémültnek tűnsz. De nem bántott, ugye?

– Nem, csak... elgondolkodtatott – mosolyog rám.

– Szóval beszéltél vele! – lelkesülök fel, és felpattanok a székről, mire Julia nevetésben tör ki. – És, mi a véleményed róla? Ugye jól ki fogtok jönni?

– Ő... érdekes természet.

– Ez nem hangzott valami biztatóan. De nem baj. Majd megkedveled. Hidd el, nem rossz ember ő.

– Nem mondtam egy szóval sem, hogy rossz – mosolyog megnyugtatóan. Nekem meg megkordul a gyomrom. – Hozok valami vacsorát – fordul ki a szobából, én meg nem tartom vissza. És nem is azért, mert tényleg annyira kínozna az éhség, mint amennyire a gyomrom hangja árulkodik róla, hanem mert zavartnak tűnik. Ilyenkor én is szeretem egyedül végiggondolni a dolgokat.

Visszaülök a székre, és valami megcsörren a zsebemben. Gyorsabban kezd verni a szívem, ahogy előveszem a papírgalacsint, és kisimítom az asztallapon.

Nyugodj meg. Most már itt leszek.

– Tudom – suttogom magam elé, és visszanyelem a szememet szúró könnyeket, nehogy felébresszem.