Kicsoda Survy?

20.

Arra ébredek fel, hogy fáj a karom. Az oldalamon aludtam, de úgy, hogy az összes vér kiszállt a karomból, úgyhogy felülök, és addig mozgatom, míg meg nem érzem a viszketős bizsergést, ahogy visszaszáll belé az élet. Csak utána tűnik fel, hogy azért aludhattam el így, mert az apró cellában egyáltalán nincs ágy, sem semmi más egy sarokba állított vödrön kívül. Azért volt ilyen szörnyen kényelmetlen... Kiroppantom a hátam, és körbejárok az apró térben, alig öt lépésből be is járom a teljes cellát.

Ahogy megtorpanok, Survy mászik velem szemmagasságban a falon, a csápjai zavartan, szaggatottan mozognak, úgyhogy nem is értem, mit akarhat mondani.

– Ne aggódj – simítok végig a páncélján, aztán a kezem tartom neki, mire belemászik, és hozzám dörgöli a fejét, mint egy kutya. – Nem haragszom. Tudod, hogy úgyse tudnék.

Zavartan összeérinti a csápjai hegyét, aztán hirtelen megdermed, és beiszkol a ruhám alá. Én csak másodpercekkel később hallom meg a felénk közeledő lépteket. Előremegyek, és a cella egyetlen keskeny, aprócska résén kilesek a külvilágba. Először csak a fehér köpenyt szúrom ki, a vonásait csak mikor már közelebb ér, de így már messziről tudom, hogy az orvos tart felém.

– Helló, doki – köszönök neki vidáman, de ő csak fintorog, úgy ráncolja a homlokát, mintha a következő Mount Everest létrehozása lenne a célja.

– Nem olyannak néztelek, aki ilyen munkát ad nekem. Főleg nem az éjszaka közepén – ásít akkorát, hogy le tudna nyelni egészben egy elefántot. – Legalább önvédelem volt, vagy ilyesmi?

– Nem tudom. De nem hiszem – mondom kitérőn, mire értetlenül vakarja meg a fejét, az amúgy is kócos tincsek pedig égnek állva maradnak, ahol felborzolta őket. – Magában megbízok, elmondhatom, amennyit tudok... de csak magának – sandítok el az orvos mellett a sarkon strázsáló őr felé. Ki tudja, mennyit hall abból, amiről beszélünk? Survy viszont nem érthet egyet velem, mert beleharap az oldalamba, vagy nem tudom, mit csinálhat, de csak annyi, mint egy hangyacsípés, úgyhogy csak lesöpröm magamról. Nehogy már egyedül ő csinálhasson hülyeséget. Igenis, beszélni akarok valakivel erről.

– Megsérültél?

– Egy kicsit fáj a lábam, de semmi vészes.

Az orvos mégis arra kéri az őrt, hogy nyissa ki a cellám, hogy elláthasson. Az persze bizonytalan, a köpenyesnek percekig kell győzködnie, meg össze-vissza hazudnia mindenfélét az állapotomról, hogy meggyőzze, de a kulcs végül mégis elfordul a zárban. Az orvos belép, majd hogy biztosítsa a terepet, még valamilyen indokkal el is küldi az őrt. Hihetetlen, milyen rögtönző képessége van. Amennyit hazudni kényszerülök mostanság, példát vehetnék róla.

– Vedd le a cipőd!

Azt csinálom, amit mond, és megmutatom a bokám. Kicsit belilult, de azért jobban is megvizsgálja, mielőtt biztosra rámondaná, hogy nincs semmi komoly baja.

– Akkor, mi történt?

– Hát, azt már tudja, hogy donor vagyok... – kezdek bele, mire Survy kimászik az orromra, és dühösen lengeti a csápjait. Csak tudnám, hirtelen miért lett ilyen bizalmatlan... – Ő pedig a megszállóm, Survy. Néha átveszi a testem felett az irányítást, mint az éjjel.

A kis ízeltlábú erre megsértődik, a csápjai lelankadnak, és el akar kullogni, hogy elbújjon, de elkapom, mielőtt megtehetné.

– Ne duzzogj, kérlek! – simogatom meg, ahol tudom, hogy a legjobban szereti, mire szinte elolvad a kezemen, a lábai szétcsúsznak, a csápjait viszont úgy csóválja, mint egy kutya a farkát.

– De hogy lehetséges ez?

– Nem tudom. Tudományosan még nincs rá magyarázat. Az igazi magyarázat meg az, hogy visszajött a túlvilágról, és most egy testben élünk. Megosztozunk rajta.

– Akkor miért nem fogadod el, hogy átvegyenek egy kutatóintézetbe? Ott nem történnének ilyesmik...

– Nem! – vágom rá, mielőtt még belelovallná magát a magyarázatba. – Nem akarok laborba menni. Az rosszabb, ha felvagdalnak, mint ha megvernek. Ráadásul ott Survy is... – sóhajtok akkorát, hogy beleremegnek a csápjai a légáramlatba. Ott ő is rivaldafényben lenne, pedig ő volt az mindig is, aki tudta, hogy rejtve kell maradnia.

Erre viszont hirtelen aktivizálja magát, és felmászik az arcomra, majd megtorpan a szám szegletében. Mostanában milyen kis udvarias lett, hogy mindig engedélyt kér...

– Akar beszélni vele? – kérdezem óvatosan. Abból, amit eddig az orvos mondott, úgy vettem ki, hogy történt valami az éjszaka, valami olyan, ami miatt mások a gyengélkedőbe kerültek. Talán olyan szörnyű állapotban, mint amilyen az a kettő volt, akiket én láttam. Megérteném, ha az orvos ezek után tartana Survy-től, és ha ő nem akarja, nem fogom engedni, hogy átvegye az irányítást.

– Miért is ne.

Bólintok, de azért kicsit görcsbe rándul a gyomrom, ahogy kinyitom a szám.

*

– Megérdemelték, amit kaptak – fújok megvetően, és én is megvizsgálom Seth bokáját. Azért nem vagyok teljesen nyugodt tőle. – Remélem, az ő arcukat sem tudja helyre hozni, drágaság, ha már Seth-nek is azt mondta, hogy nem tud vele mit kezdeni.

– Velük sem fogok tudni. Hívok majd egy fogorvost, és akkor neked is szólok.

– Jó – veszem vissza a cipőt. – De... ha jól értettem, Seth rám bízta a döntést. Szóval akkor győzzön meg engem: miért lenne jobb neki egy kutatóintézetben?

– Ott is be leszel zárva. Viszont ott kevesen vannak. Nagyon kevés a donor... úgyhogy egyénileg foglalkoznak velük. Ilyenek nem történhetnek meg, mint hogy egymásnak esnek.

– Vagyis biztonságban lenne? – kérdezem, és elkapom az ingét a mellkasánál, hogy közelebb rántsam, és közvetlen közelről nézhessek a szemébe. Próbálom kiszúrni, ha hazudik, de semmi jelét nem látom rajta, viszont nem tojik be, amit becsülök benne. Főleg, hogy látta az éjszakai művem eredményét. Viszont ha ez még egyszer nem történhet meg vele, akkor az már csak jó lehet... – És ami miatt aggódott? Hogy felvagdalnak?

– Nem tehetik meg – próbál felállni az orvos, mire eleresztem. Leporolja a térdét. – Emberi jogokat nem sérthetnek. Még ha oda is vesznek, minden vizsgálathoz a külön engedélyed kell kérniük, amivel kárt tesznek benned.

– Vagyis jobb helye lenne ott?

– Szerintem mindenképp.

Felsóhajtok, és a zsebembe csúsztatom a kezem, és Seth kiesett foga köré kulcsolom az ujjaim.

– Akkor szedje a lábát, drágaság, mielőtt eltöröm.