Kicsoda Survy?

7.

– Nevem is van – mosolyodik el a pszichológus zavartan, és megint a szemüvegét piszkálja.

– Tényleg? Nem rémlik, hogy akár egyszer is rendesen bemutatkozott volna – tolom hátrébb a műanyag széket a lábammal, hogy le tudjak ülni rá. A pszichológus felsóhajt, és abból, ahogy segélykérőn néz a saját arcképét mutató ablakra a kihallgatóba, úgy gondolom, máris megbánta, hogy visszajött. De hát, nem én kényszerítettem, csak magára vethet.

– Mint már említettem, Dr. Michael Smith vagyok – mondja kimérten, de csak felvonom a szemöldököm, és az asztalon pihenő kezét figyelem, mire végre leesik neki a tantusz. Kicsit sutára sikerül a kézfogás, én a láncoktól nem mozgathatom kedvemre az enyémeket, de a pszichológus lanyha, gyenge kézfogása után nem is bánom. Akinek ilyen határozatlan a kézfogása, azt jobb nem is ismerni.

– És, miért jött vissza, Dr. Smith? – kaparok le egy foltot az amúgy makulátlan asztallapról. Survynek tetszik a dolog, mert őrült módjára kezd körözni a kezem körül.

– Szólíts csak Michaelnek. És tegeződjünk.

– Kösz, nem. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, hogy a fejembe férkőzzön. Szóval?

– Nos, lenne még egy pár kérdésem... – nyúl a táskájáért, majd egy fekete noteszt vesz elő, csak utána vonja fel kérdőn a szemöldökét, hogy már nyitva az asztalra teszi. – Nem bánod?

– Nem rosszabb, mint hogy minden mozdulatomat felveszik – intek a fejemmel a kamera felé.

– Azzal nem tudok mit csinálni – fordul az állvány felé, miközben bekattintja a tollát. – A rendőrség mindig felveszi a kihallgatásokat.

– Főleg, ha a fő gyanúsítottról van szó egy kibaszott gyilkossági ügyben – mutatok rá, mire ijedten pillant vissza rám. Barna szemei vannak, de valahogy különlegesek, mintha a szembogártól távolodva világosodnának, de lehet, csak a kihallgató világítása teszi. – Ugyan már, azért ennyire nem vagyok őrült! – vigyorgok rá. – Tudom, mi a szitu. Tudom, hogy hol vagyok, meg ki vagyok... Ne becsüljön alá, Dr. Smith, mert így nem fogunk jót beszélgetni!

– Rendben – megy bele gyorsan, és felkörmöl valamit. A tolla végét figyelem, ahogy látszólag összevisszaságban remeg a levegőben. Amint végez, visszalapoz párat, gondolom, a kérdéseihez. Jó sok lehet, ha nem bírta őket megjegyezni... de legalább addig sem a cellában unatkozok. – Mit éreztél, mikor megláttad tegnap a felvételt?

– Semmit – rántom meg a vállam. Survy erre gyorsan visszavonul a ruhám ujjába.

– Tényleg? Nem ijedtél meg tőle? Nem gondolod ezek után, hogy tényleg képes lenne ölni? – záporoznak a kérdések már megállás nélkül a pszichológusból, de nem a jó fajták. Szeretek beszélni, de nem a semmiről. Nem arról, hogyan érzek, hanem, hogy mi történt.

– Nem félek tőle.

– Miért?

– Akkor hadd kérdezzek vissza – fonom össze az ujjaim, és közelebb hajolok hozzá. – Árulja már el, hogy maga képes lenne ilyen kibaszott egyszerűen elveszíteni a bizalmát valakiben, akit születése óta ismer?

– Ha kimutatja a foga fehérjét...

– Hát, akkor kurvára sajnálom a barátait – sóhajtok fel, és inkább hátradőlök a kihallgató kényelmetlen, műanyag székén. – Én nem ilyen vagyok. Volt, hogy Survy egy egész rohadt hétig járt suliba helyettem, és senkinek nem tűnt fel. Nem különbözik tőlem annyira. Csak jobban kimutatja, ha valaki nem annyira szimpi neki. Ijesztgetéssel.

– Vagyis nem hiszed el, amit mondott? A kutyáról...

Felsóhajtok, és az asztallapba verem a fejem. Survy erre megint előbújik, és bíztatóan böködi meg a homlokom, úgyhogy felegyenesedek, és hálásan megcirógatom a páncélját.

– Látja? Hát kinézné belőle, hogy bármi rosszat el tudna követni?

A pszichológus nem válaszol, inkább lapoz egyet a füzetkéjében, és zavartan megigazgatja a szemüvegét. Látszólag nem ért velem egyet, ami még Survy-nek is feltűnik, mert sértetten lengeti a csápjait, és inkább el is rejtőzik a pápaszemes elől.

– Mi lenne, ha inkább visszatérnénk Luciferhez? Róla szívesen mesélek.

– Inkább beszélnék egy kicsit Survyvel. Ha nem bánod.

– Nekem mindegy. Rajta múlik, hogy akar-e beszélni magával – meredek kérdőn a kis állatkára, és már arra számítanék, hogy az előbbi után esze ágában sem lesz előbújni, de nem is hezitál sokáig, rögtön felszalad a karomon, a vállamra majd a nyakamon át az arcomra is.

Fintorgok, ahogy megint megnézem, biztos megy-e a kamera, és remélem, legalább nem kell megint megnéznem, mi történik majd.

Aztán csak kinyitom a szám, és örülök az ismerős érzésnek, ahogy a kis ízelt lábak lekúsznak a torkomon.

*

Le kell hajtanom a fejem, hogy megvakarjam az orrom. Nyamvadt bilincs...

– Survy? – kérdezi a férfi bizonytalanul, mire felnézek rá.

– Igen. Mit akar? – morgom ellenségesen, és elégedettséggel fogadom, ahogy megrezzen a kérdésemtől. Fél, egy izzadtságcsepp végigcsurog a halántékán, és még csak meg sem próbálja letörölni, úgyhogy lecsurog éles arccsontjáig, majd lendületét vesztve megtorpan.

– Csak pár kérdés...

– Akkor nyissa ki a fülét, drágaságom – hajolok közel hozzá, amire reflexszerűen hátrál addig, amíg csak a széke megmozdítása nélkül tud. Nincs túl messze, ahhoz mégis elég, hogy ne érhessem el a bilincstől. – Kérdezhet, de előbb követeléseim vannak. Úgyhogy ha már itt van a kis füzete, jegyzeteljen szépen!

Nem válaszol, de a tollat készenlétbe helyezi a papír fölött.

– Akkor először is, reggeli. Mióta behozták, Seth nem kapott enni, úgyhogy már nagyon kijár neki egy bőséges reggeli. Kettő: kávé. Hosszú, négy cukorral és tejjel. Harmadszor pedig... – ez alkalommal megvárom, hogy felnézzen rám, és a pillantásom az övébe fúrva fejezem be. – Meghallgatja előbb, amit mondani akar. Világos?

*

Csak értetlenül pislogok, ahogy magamhoz térek az üres kihallgatóban. Survy már a bilincs láncaival játszik, úgy tapogatja a csápjaival, mint egy igazi szakértő.

– Ugye nem üldözted el? – simogatom meg a hátát, és a pillantásom a kamerára téved. – Nagyon remélem, hogy nem rosszalkodtál túlságosan – sóhajtom, mire Survy megfordul, és követi a pillantásom. Rögtön kimászik az ujjaim alól, leszalad az asztalról, és nemsokára már a kamera állványán mászik fölfelé. – Survy, most mondtam, hogy ne rosszalkodj! – vigyorgok. Gondolom, rámászik a lencsére, hogy kitakarjon, esetleg leszarja, ehelyett eltűnik a szemem elől, és a kis piros lámpa egyszer csak kialszik.

– Ezt hogy csináltad? Elég erősen kell lenyomni azt a gombot a te méreteidhez képest... – ráncolom a homlokom, valamiért mégis fellélegzek, ahogy a folyamatosan figyelő kütyü már nem jegyzi meg minden mozdulatom, minden szavam. – Ügyes vagy – dicsérem meg a kis ízeltlábút, mire Survy boldogan kúszik be az igen ujja alá, és a felsőtestemen kezd szaladgálni. A szám elé szorítom a kezem, hogy elfojtsam a nevetésem, és egy aggódó pillantást vetek még a kihallgató ablakára, de csak saját magamat látom benne, mint eddig is.

Viszont ha bárki is lenne a túloldalon, már bejött volna, hogy visszakapcsolja a kamerát, nem?

Úgyhogy csak hagyom, hogy a csiklandozástól kipukkadjon belőlem a kacagás. Furcsa, ide nem illő hang ez a kihallgató szobában.