Kicsoda Survy?

25.

Elhallgatok, ahogy nyílik a tárgyaló ajtaja, és egy kisebb csapat fehér köpenyes lép be, köztük az undok tudós is. Julia tisztelettúdón feláll, és én is felpattanok, de én más miatt, rögtön azt kutatom, mit hoztak magukkal, melyiküknél van a műanyag doboz. Ahogy meglátom az egyik utolsóként belépőnél, felé indulnék, de Julia keze a vállamra nehezedik, úgyhogy türelmetlenül toporogva megvárom, hogy a tudósok letelepedjenek az asztal köré, a doboz pedig az asztallapra kerül.

Julia visszaül, én viszont teljesen lefagyok.

– Most... szórakoznak velem? – kérdezem halkan a régebbről ismert tudós kegyetlen kék szemeibe fúrva a pillantásom.

– Mármint? – fonja össze az ujjait, és érdeklődve méreget. Vagyis pontosan tudja, hogy miről beszélek.

– Ez nem Survy, faszfejkém – sziszegem dühösen, és mielőtt Julia visszafoghatna, lesöpröm a dobozt az asztalról, ami hangosan a falnak csalódik. Egy másik fehér köpenyes hümmögve feljegyez magának valamit, és nekem már most elegem van belőle, hogy kísérleti patkánynak néznek. Az asztallapon áthajolva kiveszem a férfi kezéből a jegyzetfüzetét, és kettesével-hármasával kitépem belőle a lapokat, aztán az üressé vált borítót hozzá vágom.

Még egy utolsó utálkozó pillantást vetek Juliára, hiszen megígérte, hogy láthatom Survyt, ő is hibás... aztán csak kiviharzok a tárgyalóból, és nekiállok az összes ajtót belökni a folyosón, szépen sorban. Meg fogom találni őt akkor is, ha mások nem akarják.

Először csak hallom, hogy utánam caplatnak, de úgy a második ajtó után utol is érnek, és egymást túlharsogva próbálnak meggyőzni, hogy higgadjak le, és menjek vissza. Még mit nem... Aztán mikor az egyikük meg is próbál megállítani, és a vállamra teszi a kezét, akkor gondolkodás nélkül pördülök felé, és behúzok neki egyet. Csak egy pillanatra ijedek meg, hogy talán Julia volt az, de a földön fetrengő alak egy szakállas férfi, úgyhogy még csak egy cseppnyi bűntudat sincs bennem, ahogy megint hátat fordítok neki, és folytatom a szobák átkutatását.

Csak a sokadikban találom meg, amit keresek. Egy ahhoz hasonló vizsgálóasztalon, mint amin a doktornő megvizsgált engem, ott árválkodik a műanyag doboz. Megpróbálom kinyitni, és ahogy nem sikerül elsőre a földhöz vágom, és addig taposom, míg meg nem reped a műanyag, és azt nem érzem, hogy Survy felfelé mászik a lábamon.

Felsóhajtok, és levetem magam a vizsgálóasztalra.

– Ugye nem csináltak veled semmit? – simogatom a páncélját, ahogy a kezemre ül. Nem úgy tűnik, mintha bármi baja lenne, de sosem lehet tudni... A tudósok is ideérnek, de megtorpannak a nyitva hagyott ajtóban, mintha nem mernének beljebb jönni, és jobban is teszik. Most tényleg gyilkos hangulatban vagyok. Pedig velem még sosem fordult elő ilyesmi... Survy megnyugtatóan lengeti a csápjait, de még ez sem tud egy pillanat alatt megnyugtatni a történtek után.

– Mondd csak... nincs kedved egy kicsit helyretenni őket? – billentem kíváncsian oldalra a fejem, mire meglepetten égnek állnak a csápjai. – Csak hogy ne történhessen még egyszer ilyesmi. Hogy elválasztanak.

Egy pillanatig még gondolkodik, aztán felmászik az arcomra, én pedig felsóhajtok a jól megszokott érzéstől, ahogy leereszkedik a torkomon.

*

Felsóhajtok, és összefonom a karjaim a mellkasom előtt, megdörzsölöm a felkarom, mintha fáznék. Valójában Sethnek szánnám a megnyugtató mozdulatot, még akkor is, ha ő most nincs itt, hogy értékelje.

– Tudják, drágaságaim... – állok fel lassan, és az ajtóban toporgó társaság felé fordulok, akik ijedtükben összerezzennek. – Nagyon szívesen eleget tennék most Seth kérésének. És abban nem lenne köszönet, gondolom, hallottak már róla, mi mindenre vagyok képes – vetek egy vigyort a korábbról ismert szakállas tudósra. Dr. Cross pedig össze is csinálja magát attól, hogy rá terelődik a figyelmem, és a többi fehér köpenyesen átesve próbál hátrálni előlem, miközben egy pillanatra sem szakítja el a tekintetét rólam, mintha attól tartana, egy pislogás alatt képes lennék... nos, bármire. Amin nevetnem kell.