Kicsoda Survy?

8.

Bekapom a hatalmas szendvics utolsó falatját is, és elégedetten veregetem meg a hasam. Észre sem vettem, hogy éhes lennék, de azért jól esett már a kaja. A morzsákat összehúzom egy kis részre, de Survy szétdobott lábakkal, az alvós pózában figyel, és nem mutat érdeklődést a neki szánt reggeli iránt, úgyhogy le is söpröm az asztalról. Helyette felkapok egy cukrot, és megcsörgetem, mire már összeszedi magát, és két hátsó lábára állva pitizik.

– Tudtam én – kuncogok. – A kis édesszájú... - csóválom a fejem, és ahogy letépem a cukros tasak végét, a felét kidöntöm az asztalra. Survy pedig egyből falatozni is kezd, a kis válogatós. A többi cukor a forrón gőzölgő műanyag pohárban landol.

A pszichológus nem vette észre a kamerás cselt, én pedig nem szóltam neki. Talán azért könnyebb felszabadultan viselkedni, és megfeledkezni azokról a komoly dolgokról, amikről a fogdában beszéltem Survy-vel.

– Mondja, maga hisz valamiben? – kérdezem a pszichológust, miközben elgondolkodva kavarom el a kávéba a cukrot. Vagy a kávét a szirupomba?

– Mármint vallásos vagyok-e? – ráncolja a homlokát. A füzete azóta nem került elő, amit szintén nem bánok túlságosan.

– Akár. De felőlem hihet a tündérekben, a világ végében, az emberiségben vagy akár a globális felmelegedésben is.

– Hát... azt hiszem, az én szakmámban nem olyan meglepő, hogy inkább az emberekben hiszek – mondja, én pedig belekortyolok végre a finom, meleg kávéba, és intek, hogy folytassa. Mintha legalábbis felcserélődtek volna a szerepeink egy pillanatra. – Minden ember más, de mindenki megérthető, megfejthető. Például a vallás is... van, akit kifejezetten bosszant, ha meg akarják mondani neki, miben higgyen, milyen szabályok szerint éljen. Van, akit csak nem érdekel. De akad olyan is, akin segít, ha megmondják neki a templomban, miben kell hinnie, milyen életet kell élnie.

– És a túlvilágban hisz?

– Azt hiszem, nekem túl kiábrándító lenne, ha az élet után nem lenne semmi. Szóval talán igen...

– Helyes – forgatom a pohár alján maradt ujjnyi kávét unottan. Survy már halálra ette magát, majdnem szó szerint, mert épp halottasat játszik a hátára fordulva, ég felé dobott lábakkal. – Akkor legalább nem kell túl sokáig győzködnöm, hogy a túlvilág tényleg létezik.

– És ezt honnan tudod? – szalad fel a szemöldöke.

– Tudja, a donorokat a tudomány csak pár éve fedezte fel. De már korábban is léteztünk. És már akkor is tudtak rólunk, és már akkor is használtak minket – csiklandozom meg Survy egyik lábát, mire az összeset összehúzza. – Akkor még nem azt mondták, hogy ilyen-olyan genetikai mutációnk van, hanem onnan találtak meg minket, hogy a többségünk kicsit kattant volt. Prófétáknak hívtak minket, akik vethettek néha egy pillantást a túlvilágra.

– És ezt honnan tudod?

– Hadd mondjam már el a kibaszott mesémet – duzzogok, és felhörpintem a maradék kávém. – Majd az is kiderül.

*

A lélek olyan, mint az anyag. Nem tűnik el csak úgy, csak átalakul... illetve esetünkben inkább máshová kerül, amíg a testet elfoglalja egy másik lélek. Survy-nek ott van a csótány teste, viszont ha hosszabb időre átveszi a helyem, akkor én átkerülök a túlvilágra.

Ami nem olyan, mint ahogy általában az emberek elképzelik. Hanem sokkal egyszerűbb. Menny meg pokol, meg az irodalom órán tanult körök, hát, felejtse el mindet. Egy túlvilág van, és mindenki oda kerül. Ott viszont mindenki megkapja, ami jár neki, legyen az jutalom vagy büntetés.

Aki jó életet élt, az fiatalon kerül oda, nincs semmi gondja. De minél rosszabb az illető, a lelke annál öregebb, és öregnek lenni ott is ugyanolyan szar, mert a lelkének is fáj a háta reggelente, lehet tolószékes, vagy lehet beteg. Úgyhogy ránézésre meg lehet állapítani, kinek milyen élete volt.

De a túlvilágon nem csak az innen odakerült lelkek vannak, hanem van egy saját őslakos fajuk is. Hívták már őket angyaloknak vagy démonoknak is, pedig valójában nem rajtuk múlik, ki hogy kerül oda, ők csak próbálják fenntartani a rendet a saját kis világukban. Lucifer is ilyen, viszont ő azon kevesek közé tartozik, akik állati alakban a mi világunkba, az életbe is vissza tudnak jönni. Ezért fekete macska itt, de a túlvilágon olyan emberi, mint maga vagy én. Bár magánál talán jobban néz ki.

Talán tizennégy lehettem, amikor már elég érettnek gondolt ahhoz, hogy mindezt elmesélje nekem.

– Akkor a családom is itt van valahol? – néztem körbe a ligetben, ahol a szép időben akkor sokan múlatták az időt.

– Lehet, de lehet, hogy már továbbléptek – ült le egy padra, de én állva maradtam. Nem tetszett, hogy nem voltak ott állatok, pedig amíg anyával voltunk a parkban, mindig imádtam kergetni a galambokat. Egy madarak nélküli liget unalmas volt.

– De ha nem léptek tovább, akkor nem mutatsz be nekik?

– Nem tehetem.

– De miééért?

– Mert ők tudják, hogy te ki vagy. Ha akarnak, megtalálnak. Ha viszont nem akarnak, akkor ne zavard őket!

– Jó – rugdostam szét a szép kupacba összegereblyézett leveleket duzzogva. Lucifer nem szólt rám, csak szúrós szemekkel méregetett. – Akkor csak mesélj róluk! Az nem zavarhatja őket, nem?

– Csak egyet ismerek közelebbről. Az első Fostert – sóhajtott beleegyezőn, aztán elhallgatott. Engedelmesen leültem, és csak a levegőben kalimpáltam tovább a lábammal.

– Mitől első?

– Ő kötötte meg az alkut velünk. Azóta a családod minket szolgál. Csak azt ne mondd, hogy Lily még nem mesélt erről...

– Pedig nem.

– Ah, Lily... - csóválta a fejét, majd inkább mesélni kezdett. – Az egyik ősöd egyességet kötött velünk: fenntartja a donor vérvonalat... cserébe pedig majd megkapjátok a jutalmatokat.

– Miféle jutalmat?

– Azt majd később megtudod.

– És mire kellenek nektek a donorok?

– Majd ha idősebb leszel, elmondom – állt fel, és inkább zavartan ott hagyott. Én meg szétrugdostam az összes levelet.

*

– Igazán érdekes... – ír fel nagy hévvel valamit a pszichológus, majd kétszer, lendületes mozdulatokkal alá is húzza.

Én már csak felsóhajtok. Feladtam, hogy folyamatosan azt hajtogassam, ezek nem csak a fejemben létező dolgok, és nem vagyok őrült, amiről beszélek, az a tiszta valóság. Inkább megcsikizem Survy hasát, ami nem is nehéz ebben a halottat játszó pózban, de belekapaszkodik a kezembe, és nem ereszt.

Ahogy felpillantok, a pszichológus érdeklődve méreget minket.

– Akar még beszélni vele? – kérdezem, mert amúgy is elment a kedvem a társalgástól.

– Ha nem bánod...

– Én nem – hajtom le a fejem, hogy egy magasságban legyek a kis ízeltlábúval. Survy átnyújtózik az arcomra, és hozzádörgölőzik, mint valami aprócska kutya, amitől felkuncogok. Csak utána indul meg a szám felé.