Kicsoda Survy?

15.

– Szabad? – szemelek ki magamnak egy szimpatikus helyet magamnak két olyan srác között, akik annak ellenére, hogy nem lehetnek sokkal idősebbek nálam, a bőrük eredeti színe már alig látszódik a tintától, még rövid hajukba is különféle jelek vannak vágva. Talán jobb is, hogy egyiket sem ismerem fel.

– Nem – vágja rá az egyik, mire a másik úgy kuncog, mintha a történelem legjobb vicce hangzott volna el.

Én csak megrántom a vállam, és levetem magam.

– Hé, süket vagy? – morran rám a nagyobb darab, mire ártatlanul pislogok fel rá. Azért nyugtalanít Survy hiánya, de igenis meg tudom védeni magam.

– Nem. Viszont elég kicsi vagyok – nézek végig magamon. – Nem foglalok sok helyet, na. És gyorsan eszem, ha nem kell közben magyarázkodnom.

A balomon ülő a merészségem hallatán fenyegetően ropogtatni kezdi az öklét, ellenben a jobbomon levő elégedetten kuncog, úgyhogy a másik is elbizonytalanodik, és már inkább csak fenyegetően méreget.

– Felvágták a neved! Fear vagyok, ő meg Pain – biccent a másik felé.

– Seth. Mégis, milyen nevek ezek?

– Hát, bandanevek – vágja rá Fear, én meg csak hümmögök. Már nagyon éhes vagyok, úgyhogy a néhol beazonosíthatatlan dolgokon kezdek nyammogni a tálcámon, de legalább az ízük nem olyan vészes, mint a kinézetük. – Te miben vagy?

– Semmiben – turkálom a villámmal az egyik barna pürét. – Ha nem lennétek itt, el se hinném, hogy a bandák nem csak anyám ijesztgetős esti meséiben léteznek.

Ezen már mindketten röhögnek, sőt, még a mellettük ülők oldalát is megveregetik, így már több kíváncsi szempár is méreget, de én csak ráérősen eszegetek.

– Vidéki vagy.

– Jah.

– Akkor hogy kerültél ide?

– A városban, ahol születtem, még egy rendes rendőrségnek nevezhető valami sincs. Egyetlen társasház van, mindenki más kertesházban él, ezért nagy kuriózum a mi kis tízemeletesünk. Annak a földszintjén volt egy kis iroda, az volt a rendőrség helyi kirendeltsége. Komolyan, még az én gyerekszobám is nagyobb volt, mint az az egérlyuk. És ott volt egy öreg seriff, akkora hassal, hogy elfáradt, mire megmászta a három lépcsőfokot az irodáig, a mellét meg elirigyelhették volna a tini csajok.

– Azt bökd már ki, hogy kerültél ide – vereget hátba egy srác, aki közben jött ide a társaságunkhoz. Majdnem lefejelem tőle a tányért, de sikerül visszafognom a lendületet, és inkább el is tolom magam elől a tálcát. Még mindig kevésbé kínos lefejelni az asztalt, mind a vacsorát használni sminknek.

– Azt kezdtem el – fordulok hátra, de ez a srác is pontosan ugyanúgy néz ki, mint a többi, tetovált bőr, rövidre nyírt haj. – Szóval azt akartam, hogy ott nincsenek olyan fancy dolgok, mint az itteni őrsön, mint a fogda. Ezért szállíttattak ide a tárgyalásig.

– És meddig leszel itt? Olyan ártatlan pofid van – csíp bele Fear az arcomba, mire elcsapom a kezét. Egy pillanatra megfagy a levegő, mintha mindenkinek abban a pillanatban szólna a súgó, hogy most levegőt se szabad vennie, csak rám kell merednie olyan arccal, mintha ez a megmozdulásom nagyobb bűn lenne, mint amiért ide kerültem. De a pillanat elmúlik, és Fear arcán farkasvigyor terül szét.

– Szóval? Nyalókát loptál? Vagy elvetted a szomszéd kissrác babáját?

– Életfogytiglan. Gyilkosság.

A társaságból kipukkad egy hosszú „úúú", amitől megint középiskolában érzem magam, ahol az egész osztály úgy bőgött, mint a birkák, mikor a menők azzal dicsekedtek, mégis hány csajt fektettek már meg. Én meg csak benyögtem egy számot, amit csak sejtettem, hogy Survy már csinált a testemmel, és persze több volt, mint bármelyik másik bájgúnáré. Én meg akkor rájöttem, hogy az emberek logikátlanok, mert ahelyett, hogy istenítettek volna, csak a bégetést kaptam, meg még több összesúgást a hátam mögött.

Azt viszont eddig nem hittem volna, hogy felnőtt emberek is viselkednek így...

– És, kit öltél meg? – törölgeti a könnyeit Pain, aki olyan harsányan nevet, hogy beszakítja a dobhártyám, és még a saját gondolataimat sem hallom tőle.

– Nem tudom.

– Hogyhogy? Csak azt ne mondd, hogy nem te voltál... azt elég gyakran hallani itt – forgatja a szemét Fear.

– Több-kevésbé. Skizo vagyok. Szóval nem én... és mégis – nyúlok a már bejáratott hazugsághoz. – Csak szar volt az ügyvédem, és nem intézte el a diliházat.

Legalább a témaelterelés működik, mert kényelmesen be tudom fejezni az evést, miközben mindenki egymás szavába vágva szidja az ügyvédeket.

*

– Még sosem cigiztem – meredek a felém nyújtott szálra, de azért elveszem, megszemlélem az izzó parazsat a végén, majd kuncogástól kísérve beleszívok a másik felébe. Egyszerűen borzalmas, rögtön köhögni kezdek tőle, és inkább gyorsan tovább is adom a szálat a következő embernek.

A börtön udvara sivár, és valójában olyan hideg van, hogy ha az ember nem mozog, akkor vacak az egész. A cigi talán melegít egy kicsit, de úgy vagyok vele, hogy még mindig jobb halálra fagyni, mint megfulladni.

– Anyuci pici fia sosem szívott még, mert az rossz dolog? – gúnyolódik Pain, és csak azért is az arcomba fújja a füstöt, de elhessegetem.

– Szívtam már, csak nem cigit – vigyorgok rá, mire elkerekedik a szeme, Fear pedig büszkén megveregeti a vállam, mintha legalábbis neki lenne köszönhető, hogy ilyen jó a humorom. – Akkor ti mind egy bandában vagytok? – nézek körbe. Az udvarra kiterelt, betontömbökön ücsörgő társaság ugyanannak tűnik, mint akik a vacsoránál is egy asztalnál ültek.

– Jah. A Monsters-ben – mutat a felkarjára tetovált fekete árnyékra Pain, és a többiek is rámutatnak hasonló mintájukra, kinek a lábán van, ki a pólóját húzza fel, hogy a hasát vagy a hátát megmutassa. – Jegyezd meg ezt a nevet, mert mi vagyunk a börtön királyai.