Kicsoda Survy?

11.

– Tiltakozom! Eltér a tárgytól.

– Tiltakozzon csak! Amúgy is láttam pár hippit a rendőrőrs előtt, mikor behoztak. Biztos még transzparenst is adnak, ha csatlakozni akar. Talán a szőrmék vagy állatkísérletek ellen kampányoltak, vagy valami ilyesmi.

– Mr. Foster! – szól rám megrovón a bíró, de csak felvonom a szemöldököm. – Kérem, csak a kérdésre válaszoljon.

– Azt csinálom.

– Rövidebben, ha lehet.

– Nem, nem lehet. Akkor inkább nem is mondok semmit – lépek le a pulpitusról a másik ügyvéd tiltakozásainak közepette, de elengedem őket a fülem mellett. A saját ügyvédem a fejét veri az asztalba. Meg is érdemli, amiért ilyen ocsmány öltönyt tukmált rám.

És bár engem nem hagynak beszélni, a tárgyalás mégis még órákig elhúzódik ez után. Mindenki más mintha az örökkévalóságig beszélne, csak nekem nem hagyták, kibaszott igazságtalan.

Az utolsók közt még eddig ismeretlen arcok is felbukkannak. A barátságos rendőr ismerteti a bizonyítékokat az esküdtszékkel, majd a vallomása végén kéri, hogy enyhítő körülményként vegyék figyelembe a körülményeimet is, amit először nem is értek, míg be nem mutatja a felvételt. A kihallgatásból, pár perc, amikor önmagam vagyok, és néhány olyan, amikor nem. Lehet, hogy mindezt tényleg enyhítő körülménynek szánja, bizonyítéknak, hogy nem én voltam, de az esküdtek arcából inkább az olvasható le, hogy ezzel náluk csak az nyert bizonyosságot, hogy veszélyes vagyok.

A tudós és a pszichológus már inkább a bíróhoz beszélnek, próbálják meggyőzni őt a saját igazukról, hogy nem börtönbe, hanem a boncasztalon vagy diliházban lenne a helyem.

- Mit is szoktak ilyenkor mondani? – állok fel a tudós lelkes beszéde közepén, még egy mondatát is félbeszakítom, de nem zavartatom magam. – Ja, igen. Tiltakozom. A donorprogramhoz való csatlakozás önkéntes alapú, azt hiszem, érthető okokból. Úgyhogy akár be is foghatná végre a pofáját, és visszaülhetne a hátsó sorba.

A bíró csúnyán rám ripakodik, meg az ügyvédemre is, amiért nem ismerem a tárgyalótermi illemet, de nem foglalkozom vele. Még a tudósnak is hagyja befejezni a beszédét.

- Csak nem vagyok kattant – szólok a pszichológus mondókájába is bele, miután ő is levetíti ugyanazt a felvételt. Sok más választása nincs, mert a túlvilágos és a többi beszélgetésünket nem vette fel a kamera Survy-nek hála. – Nincs személyiséghasadásom. Mint a felvételen is látható, egy megszállóm van. Ez az én elmeállapotomtól teljesen független.

Újabb szidás, és megint megy tovább a tárgyalás, míg az esküdtek vissza nem vonulnak tárgyalni. Mikor visszamegyünk, még le sem ülhetünk, amíg az esküdtek szószólója ki nem hirdeti, hogy bűnösnek találtak. Survy egészen előremászik a kézfejemre, és két ízelt lába közé fogja egy ujjam, mintha velem szorítana, míg a bíró ki nem mondja az ítéletet. Pedig elég egyértelmű, mi lesz ennek az egész színjátéknak a vége.

Életfogytiglan.

Survyt jobban meglepi, mint engem, mert szerintem elájul, legalábbis leesik a kezemről. Ijedten forgatom a fejem, nehogy valaki rálépjen, de már érzem is, hogy felfelé mászik a lábamon, úgyhogy megnyugszom, és hagyom, hogy kivezessenek.

A barátságos, most elkeseredetten sóhajtozó rendőr az egyik kísérőm.

– Azért nem vetted komolyan, mert rád ijesztettem, hogy semmi esélyed?

– Nem. Én már semmit nem veszek igazán komolyan. Ne hibáztassa magát.

– A börtön pedig elég komoly dolog...