27.

6 4 2
                                    

– Ez miért kell? – pislogok a futógép mellett álló masinákra. Sok kis fekete doboz, meg néhány monitor, olyasmik, amiken a kórházi sorozatoknál a szívjeleket vagy miket szokták kijelezni.

– Csak felmérjük a fizikális állapotodat. Csak egy teszt – próbál csitítgatni Julia, pedig most nem is vagyok ideges. Sajnálom egy kicsit, hogy a tegnapi miatt azt hiszi, mindig olyan ingerült vagyok, de hát tényleg nem a legjobb első benyomást tettem rá, csak magamat hibáztathatom érte, ha mostantól így fog viselkedni velem, mint egy bármikor robbanó bombával. Azért vetek rá egy megnyugtató mosolyt, hátha ebből leesik neki, hogy semmi ellenvetésem nincs a vizsgálattal, csak kíváncsi voltam, és már le is húzom a pólóm, így láthatóvá válik a vállamon ücsörgő rovar.

Levetem magam a fa padra, olyasmi, mint amilyen a középiskolai tornateremben meg öltözőben volt, és a tenyerembe zárom a rovart, mert a fehér köpenyesek egyáltalán nem mernek hozzám érni.

– Ne legyél útban! – szólok rá, szétnyitva a tenyerem, mire engedelmesen leül. Vagy lefekszik, nála nehéz megállapítani, de úgy szétdobja a lábait, mint amikor alszik. Szórakozottan simogatom a páncélját, mire még jobban ellazul, amíg rám teszik a kis biszbaszokat. Elektródák, vagy nem tudom, de kerül belőlük bőségesen a mellkasomra, a hátamra, a homlokomra. Már szinte úgy érzem magam, mint egy robot, mire a fehér köpenyesek végeznek.

– Legalább doppingolhatok előtte? – fordulok Juliához, mert a többiek nemigen mutatnak hajlandóságot rá, hogy szóba álljanak velem. Neki is elkerekedik a szeme, mire jókedvűen kuncogok. – Még nem kávéztam.

– Utána meghívlak kávézni – mosolyog, és ahogy a tudósok intenek, hogy másszak fel a futógépre, ráállok a szalagra. Még egy rendes tornacipőt is kaptam az attrakcióhoz, pedig teljesen felesleges. – Szemben van egy nagyon jó kávézó. Mire végzel, hozok onnan valami finomat.

– Valami finomat, sok tejjel és rengeteg cukorral – mosolygok rá, mielőtt kifordulna a szobából. Aztán felsóhajtok, és leteszem Survy-t a gép vázára, hogy ne szédüljön el. – Szerintem hamarabb végzünk, mint ahogy visszatérne. Rossz kondiban vagyok – húzom a szám, de nem úgy néz ki, mintha Survy-t ez meghatná. Talán Julia nem lett a szíve csücske, vagy csak nem annyira, hogy imponálni akarjon neki. – Csinos lány, nem? – kérdezem puhatolózva, mire hátat fordít nekem. Ezek szerint ne feszegessük ezt a témát.

Ahogy a tudósok szólnak, hogy kezdünk, kocogni kezdek. Ők diktálják a tempót, a monitort figyelve mondják, mikor gyorsítsak, és mikor menjen lassabban, de már tíz perc után kidőlök. Tényleg nagyon rossz kondiban vagyok. Levetem magam a padra, és úgy lihegek, mintha legalábbis egy maratont futottam volna le. Valaki a kezembe nyom egy pohár vizet, amit megköszönök, és rögtön magamba döntöm, mire Survy az ölemben terem, és kell pár másodperc, hogy leessen, miért lengeti előre-hátra a csápjait. Arra az ütemre kezdek lélegezni, mint amit mutat, így gyorsan lecsillapodik a szívverésem.

Hálásan cirógatom meg, de mindketten összerezzenünk, ahogy kivágódik az ajtó, és Dr. Cross lép be, majd rólunk tudomást sem véve a monitorok elé lép.

– Csak ennyi? – mondja fitymálón, mire dühösen fújok egyet.

– Megnézném, maga mennyit bír, faszfej.

– Ennél még a nagyanyám is többet bír – húzza a száját, és elkér egy papírt, majd az aljára firkant valamit, talán egy aláírást. – Akkor csere, nézzük a másik puhányt.

Először nem is értem, mire gondol, amíg Survy el nem indul felfelé a karomon.

– Előbb hadd kérdezzek valamit – fordulok felé, mire a kis rovar visszaereszkedik a kezemre. Nem fog megszállni, amíg én azt nem akarom, és ezt a tudós is láthatja, mert idegesen piszkálja a szakállát. És igen, bevallom, a kíváncsiság mellett az is erősen motivál, hogy húzzam egy kicsit az idegeit.

– Mások is várnak erre a vizsgálatra...

– Csak egy kérdés – mondom, mire beleegyezően felmorran. Nem mintha lenne más választása. – A donorságot hogyan magyarázza pontosan a tudomány?

– Ha pontosan elmondanám, abból egy szót sem értenél. Ez egy genetikai elváltozás, egy hiba a DNS láncban, ami azt okozza, hogy a szervezetetekben van egy beépített reset funkció. Az ilyenek amnéziára is hajlamosabbak. Könnyű tisztára pucolni az agyatok.

– És utána valaki a helyünkbe lép.

– Nem. Ez csak a média meg a megszállott vallási fanatisták kitalációja. Persze, hogy nem vagy önmagad, miután kipucoltak az agyadból mindent. Látszólag más leszel, valójában meg csak ami épp előbukkan egy üres vásznon. Bár a kollégák közül is van, aki ennek az elméletnek a pártján van, hogy halottakat hozunk vissza – fordul hátra Dr. Cross, mire egy másik szégyenkezve lesüti a tekintetét, és megköszörüli a torkát.

– De Survy megkérdőjelezi ezt az elméletet. Hiszen itt van – mondom, mire Dr. Cross megcsóválja a fejét.

– És ezért jó, hogy itt vagy. Majd találunk rá értelmes magyarázatot. Folytassák – hessegeti vissza a többi tudóst, ő viszont kiviharzik a teremből, mint aki unja ezt az egészet. A csapódó ajtótól összerezzenek, aztán felsóhajtok.

– Ne aggódjon. Szerintem is egy idióta faszfej – fordulok a zavart tudóshoz, mire az elmosolyodik, de a többiek is mintha barátibban fordulnának hozzám. Vagy eddig is ilyenek voltak, csak én voltam velük túl elutasító. – Tudják, én nem tudós családban nőttem fel. Nekem anya mesélt egy mesét kicsiként a donorokról – intem türelemre Survy-t még egy kicsit. Talán csak abban reménykedek, hogy Julia közben visszaér. – Ő azt mondta, hogy a donorok olyan emberek, akik magányra vannak kárhoztatva. Amikor megszületünk, akkor valami tévedés történik, és a lelkünk csak egy része kerül be a testünkbe, ami miatt mindig, egész életünkben úgy érezzük, hogy hiányzik valami. Úgyhogy ha jön egy másik kósza lélek, ami képes kitölteni ezt az űrt... - simítok végig szeretetteljesen Survy páncélján. – akkor magunkba fogadjuk. Ha pedig nem jön, és nincs megszállónk, akkor a lélek sebei egy idő után maguktól is beforrnak, és akkor már nem is képesek befogadni senkit. És akkor tényleg magányra van kárhoztatva a donor. Ha a társa elkésik... akkor már csak a halála után tudja megszállni a testet. Ezért nem szeretem a kutatóintézeteket, és ezért nem akartam idejönni – bököm meg a kis csótány csápját, ahogy az bánatosan lekonyul. Ő már tudja, mit fogok mondani. – Mert ami itt történik, az egy csomó tragédia összezsúfolva egy kis helyre. Rengeteg magányos ember, akiket nem talált meg a párjuk... és mikor előhozzák őket, akkor már késő – mondom halkan.

Kicsoda Survy?Where stories live. Discover now