Kicsoda Survy?

12.

– Szóval ilyen könnyen megbocsájtottál neki?

– Egy ideig még gyanakodtam... de nem történt semmi, úgyhogy igen – borítom fel egy könnyed mozdulattal a combomon egyensúlyozó rovart, hogy megsimogassam a hasát. – És nincs rossz életem.

– Szóval ez nem rossz? Hogy életed végéig börtönben leszel? – lepődik meg, és a biztonság kedvéért körbenéz a rabszállító hátsó ülésén, hogy biztos ugyanazt látjuk-e.

– Higgye el, ez nem olyan rossz. Jó, hogy van egy szövetségesem, aki mindig velem van – húzom visszább a kezem, de Survy szeretetteljesen dörgölőzik hozzá. – Így bármi elviselhető. Az sokkal szarabb volt, mikor rosszban voltunk. Mikor hozzá van ragadva valaki, akivel gyűlölik egymást, akkor lehet bármilyen könnyű élete az embernek, az nem lesz jó. Most történhet bármi, ketten kibírjuk.

– És ezt ő is így gondolja?

– Ezt tőle kell megkérdeznie – vonom meg a vállam, és Survy-nek nem lehet túlságosan ellenére, hogy tényleg hozzáfűzze a saját véleményét, mert felmászik az arcomra, és a szájam szegletében türelmesen vár.

*

– Seth túloz, mint mindig. A kis takony – vigyorgok a rendőrre, de az nem viszonozza a gesztust, csak kíváncsian méreget, a folytatásra vár. – Ez a kicsit dühöngött, aztán meg simán túllépett rajta az üzenetemtől kicsit durvább volt, mint ahogyan előadta.

*

Nem volt túlzás, hogy gyűlöltük egymást. És igen, én is gyűlöltem őt, de nem az ő hibája volt. Mindent és mindenkit gyűlöltem.

Lucifer nagy embernek számított a túlvilági viszonyok közt. És mint ilyen, valamiért nála is bekattant valami, és politikai babérokra tört, a programja pedig lényegében az volt, hogy meg akarta tisztítani a túlvilágot az ilyenektől, mint én.

Amíg ő nem került elő, addig a donor program a legjobbak lehetősége volt, hogy az életbe visszatérve megkereshessék a régi családjukat, segítsenek az embereknek, jobbá tegyék az élők világát, és így hosszú távon a túlvilágot is. Lucifer azt hangoztatta, hogy ez jól láthatóan nem működő terv volt, mert a túlvilágon nem lett tőle kevesebb az öreg, beteg lélek, akik mégiscsak az ő otthonuk színvonalát rontották. És rengeteg támogatója lett. Így ezt követően a donorokat szemetesnek használták, hogy megszabaduljanak a legrosszabbaktól. Mint én.

De azzal nem számolt az az okostojás Lucifer, hogy a gyűlölet olyan, mint az az adósságspirál, vagy mi, amiről Seth tanult még a suliban. A szenvedés szenvedést szül, és így tovább. Én pedig ebben nem szenvedtem hiányt a túlvilágon, és ki nem állhattam Seth-et az első pillanattól kezdve, csak azért sem, mert mindig olyan életet akart élni, amilyennel a háta mögött tudtam, hogy ő is azokhoz a gyűlöletes kis tökéletességekhez fog tartozni, akiknek a túlvilág a legszebb arcát mutatja. És akik megvetették az olyanokat, mint én.

Úgyhogy igen, tönkre akartam tenni, hogy ugyanúgy szenvedjen a halálban, mint én.

De úgy már nem volt túl mókás, hogy még csak nem is ellenkezett. Mert Anne látogatása után már nem érdekelte semmi, teljesen összetört. Csak feküdt az ágyában, nem mozdult, azt leszámítva, mikor vécére ment. De egy idő után oda sem, mert nem volt hajlandó sem enni, sem inni. És még ellenem sem védekezett. Felmászhattam az arcára, de ahelyett, hogy lesöpört volna, mint mindig, inkább csak kinyitotta a száját, mintha még annak is örült volna, ha eltűnhetne egy kicsit.

Viszont így nem akartam megadni neki, hogy ezt akarta. Három napig nem szálltam meg, és ő három napig nem mozdult az ágyból.

A harmadik napon viszont már attól tartottam, hogy meg fog halni, én pedig tudtam, hogy ha elveszítem őt, akkor utána megint irány a túlvilág, és még nem voltam felkészülve újra arra a mérhetetlen szenvedésre.

Ezért megszálltam, hogy egy kicsit visszahozzam a testét az életbe, pedig nem volt könnyű, annyira legyengült, hogy még felkelni is alig tudtam vele. Valahogy mégis kivonszoltam a konyhába, ahol az anyja már várt rám.

Pontosabban Lily, Samantha megszállója, aki még a korábbi elképzeléshez tartozott, és a legjobb lelkek közé tartozott. Tartozik. És amúgy egy gyönyörű, égszínkék lepke képében volt, mikor épp nem Seth anyjának testében tanyázott. És akkor nem láttam a pillangót, úgyhogy rögtön tudtam, kivel állok szemben.

– Reméltem, hogy előbb-utóbb előkerülsz – mosolygott rám, olyan szeretetteljes mosollyal, amilyet még csak Seth anyjától láttam, hogy a fiára vetett. – Ülj le, csinálok valami ennivalót.

Levetettem magam az asztalhoz, aztán szó nélkül tömtem magamba azt a tömérdek tükörtojást, amit elém tett. Közben végig zavarón figyelt, de nem szólt hozzám, úgyhogy nem foglalkoztam vele. Csak miután jóízű böffentéssel befejeztem az evést, akkor hozakodott elő vele, mi is bökte a csőrét.

– A múltat nem lehet meg nem történtté tenni – kezdte, én pedig már fintorogtam, mert ezek után hosszú és unalmas szentbeszédre számítottam. – Samantha nem fogja megváltoztatni a döntését, hogy Seth kárára nevelje fel a kisbabát. De biztos vagyok benne, hogy Seth túl fogja tenni magát ezen. Egy nap majd rá fog jönni, hogy még ha le is kellett mondania miatta az egyetemről, egy új élet születése akkor is egy csoda. Ez viszont nem mostanság lesz. Ezért azt szeretném, ha megpróbálnád felhívni erre a figyelmét. És elmennél a kisbaba születésére, aztán ott hagynád őt.

Ebbe még belementem. Igazándiból csak azért, mert tudtam, hogy ez fájdalmas lesz neki. És tényleg végig ott maradt utána a kórházban, viszont a szülést követően egy pillantásra sem méltatta Lysát. És mikor elköltözött, meg sem fordult a fejében, hogy magával vigye a kislányát.