4.

20 6 0
                                    

Mire megint pislogok, már az asztaltál ülök, összefűzött ujjakkal, és rajtam kívül megint csak hárman vannak a kihallgatóban. Velem szemben ülnek, mint kezdetben, az egyetlen, ami miatt nem vonom kétségbe, hogy valamennyi idő kiesett az emlékezetemből, hogy az ijedelem az arcukon nagyon is valós. A rendőr mosolya megremeg a szája sarkában, ahogy találkozik a tekintetünk, a pszichológus a körmeit piszkálja, amilyen viselkedésformát ha nálam látna, biztos szívesen elemezne. Talán irritálja valami? Vagy fél? Még a ki nem mondott kérdéseitől is feláll a karomon a szőr.

De a leginkább a tudóson látni. Amit viszont cseppet sem bánok a történtek után.

– Mi történt? – kérdezem, és a pszichológus karórájára lesek. Az arany percmutató alig vonszolta tovább magát negyvenről a háromnegyedes állásába. Mindössze pár perc, de Survy sok mindenre képes ennyi idő alatt.

Survy megint a kezemen ül, és kíváncsian lengő csápokkal vár. Hálásan végigsimítok a hátán, ami már elég is neki, és visszamászik a zsebembe.

A rendőr reagál elsőként, de válasz helyett inkább leveszi a kamerát az állványáról, nyomkod rajta valamit, gondolom, visszatekeri a megfelelő időpontra, majd átnyújtja nekem.

Megnyomok egy gombot, mire az aprócska monitoron elindul a felvétel.

*

– Kösz – adom vissza a kamerát a rendőrnek, aki visszaaplikálja a talapzatra, majd a piros lámpa jelzi, hogy a felvétel folytatódik is. – Bocsánat a történtekért – mosolygok bocsánatkérőn a tudósra. Most, hogy halálra van rémülve, kicsit viselhetőbb a társasága. Látszik abból, ahogy a tollat forgatja, a mozdulatai szaggatottak, és ha megáll egy pillanatra, remeg a keze.

– És hogy értette azt, hogy lefoglalja a foglyot? – mered rá a rendőr rosszallóan, miközben újra elfoglalja királyi helyét a másik kettő között.

– Úgy, ahogy mondtam – talál vissza kicsit a hangjához a fehér köpenyes. – A fiúnak tudományos jelentősége van! Eddig csak úgy sikerült testdonorként használnunk valakit, ha előtte megöltük. De hogy még él, és mégis egy másik tudat is jelen van benne... ez hatalmas áttörés lehetne! Egy testdonorba akár több tudat ültetésének a lehetősége, egyszerűen csodálatos!

– Nem az – húzom a szám. – Ha olyan csodás lenne, nem egy kibaszott kihallgatóban ülnék. Észlény.

– Ráadásul a fiú gyilkos – mondja higgadtan a rendőr, majd bocsánatkérő pillantást vet rám. – És épp az imént ismert be egy komoly állatkínzást is.

– Tudja, az a baj, hogy ha Survyt elítéli amiatt, amit az én testemmel követett el, azzal engem is büntet – mutatok rá. – Pedig én nem tettem semmit. És kurvára nem akarok életem végéig börtönben rohadni.

A rendőr tanácstalanul vakarja meg a fejét, a szünetet kihasználva pedig a pszichológus ragadja magához a szót.

– Ráadásul pszichológiai eset. Mindkettő – bök felém a tollával a doki. – Nem kerülhet börtönbe, ha mentálisan nem ép. Még ha lesz is tárgyalás, az én felügyeletem alá fogják helyezni.

– Nem vagyok kattant. Maga sem kezelné jobban, ha valaki a testébe bújva szétbaszná az életét – mondom, mire Survy megrezzen a zsebemben. – De mi lenne, ha később tárgyalnák meg, kinek a fennhatósága az esetem? Inkább mesélek tovább, és majd eldől.

– Jó – ragadja magához az irányítást a rendőr, és valószínűleg ő is visszajátssza még egyszer fejben Survy meséjét. – Akkor kicsoda Lucifer?

– Miután hazamentem az iskolából az a bizonyos eset után, anya nagyon leszidott – sóhajtok az emlékre. – Azt a dobhártyaszaggató rikácsolást soha nem lehet elfelejteni. Azt kiabálta, hogy már vagy ezerszer megmondta nekem, hogy nem beszélhetek Survy-ről senkinek. Valószínűleg az egész utca a mi kis családi szappanoperánkon csámcsogott. De én már akkoriban sem tudtam befogni a szám – vigyorodok el, mire a tudós ásít egy nagyot, és a karórájára mered. Az övé nem olyan elegáns, mint a pszichológusé, akinek csuklóján az arany téglalapot szép sötét, bőr szíj tartja a helyén, nem, az ő otromba, ezüst óráján masszív van, ráadásul a köpeny rejtekében a csuklója belső oldalán van a számlap. Még csak nőt láttam így órát hordani.

– Talán untatom? – kérdezem érdeklődve, abban a reményben, hogy talán megszabadulhatok végre tőle, ha még tovább beszélek szerinte unalmas dolgokról.

– Persze, hogy untatsz! – fintorog, és még innen is látom, ahogy írás helyett már csak pacákat firkál a papírjaira. Az egyik fejjel lefelé egy bedőlő oldalú háznak tűnik, amit absztrakt minták úsznak körbe. – Komolyan, ott tartunk, hogy hat vagy hány éves vagy. Nincs kedvem húsz év élettörténetét végighallgatni. Nekem csak a technológia kell.

– Csak huszonkettő vagyok, seggfej – morgok, és komolyan megfontolom, hogy megkérjem Survyt, megint ijesszen már rá annyira, hogy befogja egy kicsit. – De egy tudósnak nyilván nincs szüksége olyan dolgokra, mint az elemi matematika: összeadás, kivonás...

A tudós felhúzza az orrát, és összefonja a karját a mellkasa előtt.

– Talán foghatnád kicsit rövidebbre... – javasolja a pszichológus, és fáradtan túr bele a hajába, a barna tincsek átperegnek az ujjai között, és megint a homlokába hullanak, mintha pontosan tudnák a helyüket.

– Oké – megyek bele. – Lucifer az ördög, műveletlen parasztok – sóhajtok, és a karomra fektetem a fejem. Én is fáradt vagyok, mégsem hallottak panaszkodni. Ráadásul én ülök a vádlottak székében, nekem ez még sokkal megterhelőbb. Hol itt az igazság?

Survy megint megmozdul, felmászik a ruháim rejtekében, hogy aztán az arcomat csiklandozzák végig ízelt lábai, végül pedig az orromra telepszik le. Ha kancsalítok, kettősen látom, ahogy a csápjaival kalimpál az orrom előtt. De a jelenléte egészen más hatással van a társaságomra, mint rám: egy emberként dermednek meg a látványától.

– Azért a történet végén azért kiderül, kicsoda Lucifer, ugye? – kérdezi remegő hangon a pszichológus, mire reménykedve emelem fel a fejem.

– Hát persze!

Az orvos kérdőn mered a fehér köpenyesre, mire az lejjebb csúszik a székén, és szemforgatva adja áldását a történet meghallgatására.

Kicsoda Survy?Where stories live. Discover now