Kicsoda Survy?

13.

A kocsi lefékez a fegyház előtt, két egyenruhás pedig nekiáll, hogy kitárják a szögesdróttal díszített magas, masszív betonfalon levő vastag fémajtót, hogy bebocsássanak minket. A kocsi járó motorral vesztegel, én pedig az épületet figyelem, szinte látni vélem a rácsos ablakokból máris Seth-et figyelő rabokat. Ez pedig már most aggodalommal tölt el. Én tudok bunyózni, de Seth egy takony, ráadásul nincs is a legjobb formában, hogy akár nekem esélyem legyen akár csak egy ilyen kigyúrt állat ellen. Hát még ha össze is fognak...

Végre araszolva megindulunk, én pedig inkább a rendőr felé fordulok. Még csak nem is reagált semmit arra, amit mondtam, és most is csak kíváncsian méreget.

– Mi van, drágaság? Tudom, hogy szép vagyok, de azért illetlenség így bámulni...

– Nem engeded vissza... tudod...

– Dehogy! Nem fogom hagyni, hogy ő menjen keresztül ezen az egészen. Majd ha már bent leszünk, és elül ez a káosz, akkor visszaadom neki a testét. Nem mintha bármi köze lenne hozzá, cukorfalat. Ha valamibe túlságosan beleüti az orrát, még elveszíti – csattintom össze látványosan a fogaimat, mire a rendőrnek tágra nyílik a szeme.

És jól is döntök. Az egész helyzet borzalmasan megalázó, Seth bele is halna, vagy legalábbis megint összeomlana, amit meg nem akarok.

Elveszik mindenem, aztán mikor már azt hihetném, ennél már nem lehet rosszabb, még arra is megkérnem, hogy vetkőzzek le.

– Tudom, hogy szép vagyok, drágaság, de nem örülnék, ha rám gondolnál az éjjel... – vigyorgok rá, de a rendőr keze a vállamra nehezedik. Seth bízik benne, de most ez nem érdekel, elkapom a csuklóját, és fájdalmas szögben a háta mögé csavarom a karját, addig el sem engedem, míg a többi egyenruhás fegyvere rám nem szegeződik.

Egy fegyver fekete szemébe nézve már inkább hajlandóságot mutatok a vetkőzésre, mintha csak szép szavakkal akarnak meggyőzni.

Közben, hogy eltereljem a figyelmem a kínos helyzetről, inkább tovább mesélek.

*

Seth ráadásul össze is kavarta az időt a meséjében. Amíg még otthon lakott, addig nem mert úgy élni, mint ahogy én tettem. Az anyja és Lily nem engedték volna, hogy kimaradjon éjszakára, ő pedig még csak annyit sem viselt jól, ha összeszidták, pedig már felnőtt ember volt. De addig visszafogta magát.

Csak az után kezdett el veszélyesen élni, hogy elköltözött otthonról. De akkor aztán tényleg teljes erőből belevetette magát az éjszakai életbe. Azt mondta, abban az időben visszavonultam, de ez nem igaz, ugyanúgy időről időre megszálltam. Csak már nem is volt tudatában, általában olyan részeg volt, hogy biztos csak azt hitte, túl sokat ivott, azért voltak emlékezetkiesései.

Én meg egyre jobban féltem, hogy megöleti magát. Pedig nagyon nem tetszett, hogy felcserélődtek a szerepek: mintha már ő akarta volna tönkretenni magát, én meg már csak a durvább estéken szálltam meg, hogy épségben hazajuttassam, vagy azokon az estéken, mikor már én akartam megakadályozni, hogy megint kimenjen.

Aztán jött az a szörnyű eset, mikor belekötött abba a fickóba, akibe nem kellett volna. Én meg csak későn reagáltam, már eléggé felhergelte őket, mire megszálltam. Már nem igazán tudtam tenni semmit, ráadásul annyira berúgott, hogy már én se tudtam rendesen megvédeni őt, a teste olyan volt, mint egy báb, aminek összecsomózták a madzagjait.

Iszonyatosan összeverték. Nem tehettem mást, még megmozdulni is alig voltam képes, felhívtam Lily-t, mert tudtam, hogy ő biztosan nem utasítaná vissza a segítségnyújtást. És szinte rögtön ott is termett, és egyességet ajánlott.

Azt mondta, mindenben segít a gyógyulásban, legyen az pénz, segítség vagy bármi más. Feltéve, hogy addig én maradok Seth testében, amíg teljesen rendbe nem jön. Engem hibáztatott az egészért, és azt akarta, hogy én vészeljem át a gyógyulást. Nekem meg nem igazán volt más választásom.

És szörnyű volt. Nekem kellett elmennem a fogászatra, mert Seth két fogát is kiverték, és Lily ragaszkodott hozzá, hogy pótoltassuk őket. Tele volt zúzódásokkal, még a levegővétel is fájt, eltört két bordája és a lába. A gipszben nehéz volt mozogni, pedig amúgy is fájt minden kis mozdulat. Mire teljesen felépült, több, mint egy hónap telt el.

A levelet elsősorban ezért írtam neki. Meg ezt is azért, mert Lily ragaszkodott hozzá. És arról szólt, hogy ne ijedjen meg az eltelt időtől, leírtam neki a pontos dátumot, hogy a sok kihagyás miatt kirúgták, de az anyja barátja szerzett neki új állást egy puccos kávézóban, de inkább pihenjen még egy darabig.

*

Elhallgatok, amíg az egyik törvényszolga meztelenül megmotoz. Nagyon nehéz uralkodni magamon, csábító, hogy eltörjem a karját, de az elég nagy motiváció a magam visszafogására, hogy az előbbiből tanulva egy másik őt közben végig rám szegezi szolgálati pisztolyát.

Amint végre végeznek, magamra ölthetem a foglyok ocsmány egyenruháját, ami ráadásul még nagy is a madárcsontú Seth-re.

– Seth nem ezt mesélte – jegyzi meg a rendőr olyan gondtalanul, mintha az előbbi meg sem történt volna.

– Nem. Neki másképp maradt meg az az időszak. De ha csak a levelet nézzük... tényleg tárgyilagos voltam, csak közöltem vele a helyzetet, és amit beleképzelt a későbbiekről, a túlvilágról, azt valójában Lily mondta neki, nem én. Mégis, azt hiszem, érthető – túrok a hajamba, és kísérletet teszek rá, hogy a szőke fürtöket hátrafésüljem, de persze nem maradnak ott. – Seth akkor a szakadék szélén állt, pedig nem akart ott lenni. Bármilyen kedves gesztusba egy olyan kezet látott bele, ami visszarántja a zuhanástól.

– És utána?

– Azt hiszem, ezt későbbre kell halasztanunk, drágaságom – vigyorgok rá a türelmetlenkedő őrök láttán. – Csak egy perc, édesem, tudom, hogy alig várod, hogy kettesben maradj velem – szólok hátra az egyenruhásnak, majd ráérősen visszafordulok a barátságos rendőrhöz. – Azárt magyarázza el neki a helyzetet. Vagy mikor legközelebb találkozunk... – kérem, és a válaszára sem várva visszavonulok.