Kicsoda Survy?

14.

– Már megint? – sóhajtok fel, és a fejem csóválva nézek körbe, hogy mégis, hol lehetek. Az első, ami feltűnik, hogy viszketek a ruhákban, nem a sajátjaim, és azon kívül, hogy csupa viszketésre ingerlő cérnaszál áll ki belőlük, még nagyok is. A fehér póló valószínűleg rövidnek tervezett ujja a könyökömet verdesi, a rikító narancssárga nadrág ülepe valahol a combom közepénél lötyög. Nem vagyok túl nagydarab, de ezek az óriásokra tervezett zsákok csak még jobban erősítik bennem az érzést.

– Mi már megint? – értetlenkedik a rendőr, én pedig nem zavartatom magam, és felteszem a lábam az egyik székre, amíg felhajtom a nadrágszárat, mielőtt felbotlok benne.

– Survy már megint azt hiszi, hogy egy takony vagyok. Pedig alábecsül – morgolódok az orrom alatt, mire a kis ízeltlábú meg is jelenik a cipőmön, fürgén mozognak a csápjai, mintha magyarázkodna, pedig egy szavát sem értem. Inkább csak legyintek, ahogy végzek a nadrágom szárának megfazonírozásával, és békítően a tenyerem tartom neki, mire hálásan belemászik, és felcsörtet a vállamra.

– Kösz mindent – nyújtom felé a jobbom, és miközben a nagy medvemancs úgy szorongatja, mintha össze akarná roppantani a kezem, gazdája rájöhet, hogy még rendesen be sem mutatkozott, mert zavartan habog.

– Amúgy... Paul Woods.

– Örvendek. Ha már hirtelen ilyen baráti lett a viszonyunk, néha be is jöhetne meglátogatni. Más úgyse fog – rázom meg fájdalmasan meggyötört kezem, ahogy elereszt, és biccentek a rácsos ajtónál már türelmetlenül toporgó őrnek, hogy rögtön ott vagyok.

– Őőő... sok sikert! – kiáltja még utánam, amin nem tudok mást, csak vigyorogni. Nem a szavak embere... bár ki tudja, mi mást lehet mondani valakinek, aki most készül elkezdeni letölteni életfogytiglani büntetését? „Sok sikert, hogy ne halj meg még előtte a többi rabnak hála!" Biztató... Intek még egyet neki, majd követem a büszkén feszítő egyenruhást, akinek az inge nagy, fehér betűkkel hirdeti szürke alapon, hogy viselője a büntetés végrehajtókhoz tartozik.

Végigmegyünk egy rövidke folyosón, aminek végén a kísérőm babrál kicsit az övén lógó kulcscsomóval, mielőtt kitárná előttem a nehéz vasajtót, ami a szabadba vezet. Megcsap a hideg levegő, nem ehhez öltöztem, de az őr türelmetlenül vakkant valamit, gondolom sürget, úgyhogy amint elmegyek mellette, azért még odavetem neki:

– Artikulálásról hallottál már, seggfej?

Először zavar fut át az arcán, nyilván ez már túl bonyolult szó neki, aztán inkább elvörösödik a dühtől, és a mennyezet felé kapja a fejét. Nyilván kamerák vannak mindenütt, de ez ezek szerint legalább akadályozza, hogy a nagy szám miatt elverjenek. Vagy ki tudja... Biztos van olyan, akinél ez sem túl nagy visszatartó erő.

Átmegyünk egy másik épületbe, aminek ablakain már tényleg rácsok vannak, sárga, málló vakolatával inkább nézném egy múlt évtizedbeli horrorfilm forgatás helyszínének, mint egy máig ténylegesen üzemelő börtönnek. Balra van egy betonnal borított kis rész egy kosárpalánkkal meg néhány betontömbbel, amin páran ücsörögnek, miközben mások játsszanak, de ezt a kis udvart még egy védvonalnyi kerítés veszi körbe, így nem tudnak idejönni hozzánk. Nem mintha tudomást vennének rólunk, látszólag egyáltalán nem ide figyelnek, ahogy hátat fordítok, mégis viszket a hátam a rám tapadó pillantásoktól.

A fő épült négy emeletes, és négy szárnya nyúlik ki X alakban, amik egy kerek kis aulában találkoznak középen. Miközben végigmegyünk az egyik szárnyon, kísérőm folyamatosan valami szabályokról magyaráz, takarodó, ébresztő, munka... de csak fél füllel figyelek rá. Akik ide kerültek, nem éppen arról híresek, hogy szabályokat, törvényeket be tudtak tartani, akkor itt mégis, mi lenne más?

Középen összefolynak az emeletek, egy nagy nyílt térbe jutunk, ahol rácsos ajtók zárják el a szintek közti lépcsőket, és egy háló feszül a második emelet magasságában. Valahogy nem akarom elképzelni, miért volt szükség, hogy oda tegyék.

Kísérőm már ismét némaságba burkolózik, ahogy felbaktatunk a harmadikra, nem tudom, hogy azért, mert már végzett a szabályok felsorolásával, vagy az az oka a némaságának, hogy rájött, amúgy sem figyelek, és feleslegesen jártatja a száját.

A sok lépcsőn kanyargástól nem tudom megállapítani, az X melyik irányba néző szárán indulhatunk meg a folyosón, de az egészen biztos, hogy később sem fogom eltéveszteni, mert valaki egy méretes péniszt karcolt a fehér festékbe ennél a szárnynál. A cellák ajtói most mind nyitva vannak, és egy lélek sincs itt, amitől csak még jobban az az érzésem, mintha egy valósággá vált horrorfilmbe csöppentem volna. Bele is borzonghatok a gondolatba, de Survy megnyugtatóan megcirógatja a nyakam a csápjaival.

– Ez lesz az – áll meg egy ajtó előtt az őr, én pedig belépek, és körbenézek az apró helyiségben. Két emeletes ágy, egy ablak, ami erről az emeletről már megmutatja, hogy a kerítésen túl ott van még a város, és attól, hogy mi itt vagyunk, odakint még ugyanúgy folyik az élet.

– Kösz... - fordulok vissza az ajtó felé, de az őr már fel is szívódott. Megrántom a vállam, és végignézem az ágyakat, sajnos mind egyformán érintetlennek tűnik, szóval fogalmam sincs, melyik lehet foglalt, és melyik nem. Annyi sütnivalóm pedig még nekem is van, hogy ne akarjak efféle konfliktusba keveredni már az első napon.

– Hát, Survy, tessék, nézz szét! Mostantól életünk végéig ez lesz az otthonunk – sóhajtok, mire a kis ízeltlábú felmászik a felsőbb ágyra, így körülbelül szemmagasságba kerül velem, és nem túl elégedetten ingatja a csápjait. – Ne elégedetlenkedj, mert ez az egész a te hibád – fűzöm össze a karom a mellkasom előtt, mint egy szigorú anyuka, aki azt próbálja elmagyarázni, hogy a gyereknek nincs oka sírni az egyesen, ha nem is tanult. Survy megint magyarázkodni kezd, majd hirtelen megdermed, és eltűnik egy lyukban a falban. Hát, legalább neki is lesz külön helye...

Azonban nem egyedül bújik elő, hanem egy tucat másik csótány társaságában, akik fejvesztve menekülnek előle.

– Látom, te már tisztáztad is, ki a főnök – hajolok le, hogy felemeljem a földről. A többi csótány kiiszkol a rácsok alatt, új, békésebb lakhelyet keresni magának. – Gyere csak, komoly beszédem van veled – teszem vissza az ágyra, hogy a szemébe nézve tárgyalhassak vele. – Ezt nem csinálhatod meg az én helyemben is, világos? – mondom neki, mire rögtön tiltakozón égnek állnak a csápjai, de a fejére koppintva elhallgattatom. – Semmi de! Nem akarom, hogy úgy rendezd a dolgokat, mint a kihallgatóban. Az első napok kemények lesznek... de nem akarom, hogy keményebbnek gondoljanak, mint amilyen vagyok. Miattad. Szóval kérlek...

Survy sértetten vonul vissza a falban tátongó lyukba, én meg lehajolok, hogy biztos hallja, amit még mondani akarok neki.

– Utána visszajöhetsz. Nem foglak kizárni a testemből... feltéve, hogy nem keversz bajt. Na, ne duzzogj már... – könyörgök neki, de csak a csend a válasz.