Kicsoda Survy?

23.

Az orvosi szoba olyan, mint bármelyik orvosi szoba, amelyikben életem során megfordultam. Pedig egy ilyen labortól valahogy többet vártam, de megnyugtat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak.

Felülről le kell vetkőznöm, Julia pedig kiveszi a kezemből a pólót, hogy fogast játsszon, amíg engem vizsgálnak. Nem érzem kellemetlenül magam attól, amiért figyel, inkább megnyugtat, olyan, mint egy őrangyal.

Az idős, feltupírozott hajú doktornőt is valamiért könnyebb elviselni, mint a tudóst, pedig valaki hozzá hasonlóra számítottam. De ez a nő egészen olyan, mint a védőnő az iskolánkban, pedig nem is emlékszem rá igazán. Talán csak a vizsgálatok miatt emlékeztet rá. A középiskolai kötelező orvosi vizsgálatokon volt utoljára, hogy megmérték volna a magasságom (176 cm, nőttem még három centit középiskola óta), ráállítottak volna a mérlegre (58 kg, már megint fogytam, de ez betudható a tárgyalással és börtönnel járó stressznek és rendszertelen evésnek). A doktornő el is rendeli, hogy egyek rendesen, és mozogjak többet, mire felszalad a szemöldököm. Szóval a kutatóintézetben még konditerem is lenne? Ez már igazán túlzás...

Julia helyesel helyettem, és rá pillantva tudom, hogy be is fogja velem tartatni ezeket. Pedig nem kifejezetten rajongok a sportért.

Ezután meghallgat a sztetoszkóppal, ami hideg, felszisszenek, ahogy először a mellkasomhoz, aztán a hátamhoz érinti. Majd a vérnyomásmérés következik, alacsony, a doktornő helytelenítőn csóválja a fejét, mire közlöm vele, hogy a koffeinfüggőségemet nem mindig sikerül mostanság kielégíteni. Julia már kérés nélkül bólogat, és gondolatban jegyzetel.

– Családi háttere? – érkezik az egyetlen olyan kérdés, ami valójában elég kézenfekvő, mégis kellemetlenül érint. Itt vadásszák a donorokat, nem mondhatom el, hogy anyai ágon már vagy kétszáz éve csak azok vannak. Azzal anyát is bajba sodornám...

– Semmi különös.

– Bármi krónikus betegség?

– Anya felől semmi. Apa felől meg tudja a bánatos kisfaszom. Ahogy anya mesélni szokta, én voltam fiatalkora legnagyobb meglepetése. Miattam nőtt fel egy pillanat alatt egy alkoholtól pezsgő éjszakára kilenc hónapra.

A doktornő megint beikszel pár rublikát a papírjain, kérdez még párat, aztán nekiáll levenni a kötéseimet, mire kelletlenül sziszegek, ő meg az orra alatt morgolódik a börtön orvos inkompetenciáján, amiért az ilyen kontár munkát végzett.

Újra nekiáll kitisztítani, mintha friss seb lenne, én pedig az ajtóban toporgó Juliát figyelem.

– Idefele a rendőr megkérdezte tőlem, kicsoda Adam. Neki nem akartam elmondani... de azt hiszem, te jobb hallgatóság vagy. Úgyhogy ha van kedved meghallgatni...

– Hát persze!

*

Miután megkaptam Survy levelét, még egy hétig otthon kellett volna lábadoznom. Ben küldött egy levelet a munka részleteivel, és azzal, hogy jövő hétfőn kezdek. Pedig nekem már egy napi tétlenül otthon pihenés is sok volt, bele akartam őrülni abba, hogy semmi dolgom nem volt, semmi hasznom nem volt, csak élveztem Ben nagylelkűségét anélkül, hogy bármit is tettem volna érte. Hogy bármivel kiérdemeltem volna.

Úgyhogy erőt vettem magamon, és már másnap felhívtam őt. Vagyis őket. Anya vette fel a telefont, de szerencsére nem kellett veszekednem vele, csak simán átadta Bennek a telefont, ahogy kértem. Ben pedig a világ legmegértőbb embere. Nem is értem, hogy nem volt családja, vagy egyáltalán csak felesége, barátnője, amíg nem találkozott anyával. Tuti bomlottak érte a nők.

És a gyerekekkel is jól bánt. Még az olyan húszéves testben ragadt kölykökkel is, mint én, úgyhogy simán belement, hogy másnap reggel találkozzunk a kávézóban, ha már jól érzem magam, és akkor rögtön be is tanít.

Ben vállalkozó. Először csak a városban volt néhány kisebb üzlete, de beindult a dolog, és később már az egész államban nyitott kávéházakat. És minél sikeresebb lett, egyben annál stresszesebb is. Mikor anya megismerte, már ilyen sikeres volt, és egy lelki roncs. Minél többet ért el, úgy érezte, annál nagyobb nyomás nehezedett rá, örült annak, amit elért, de sokszor visszasírta azokat az időket, mikor még személyesen ismerte az összes alkalmazottját, és személyesen is jelent tudott lenni az üzletek életében. És szó szerint. Néha hallottam, hogy anya szobájába visszavonulva nem kéjesen nyöszörögnek, hanem csak Ben sírt.

De anya mellett lehiggadt. Leszokott az olyan káros szenvedélyeiről, amiket a munka miatt vett fel, a körömrágásról, a cigarettáról. Nagyon jól egymásra találtak.

De kicsit elkalandoztam. Másnap reggel találkoztunk Bennel, akit persze anya is elkísért. Róla viszont nem vettem tudomást, átnéztem rajta, mintha ott sem lett volna, pedig képtelen voltam levetkőzni az érzést, hogy folyamatosan figyelt. Nem voltam ostoba, gyorsan belejöttem a dolgokba, és valójában szerettem a kávézóban dolgozni.

Amit először önzetlen kedvességnek hittem Ben részéről, annak gyorsan nyilvánvalóvá vált a célja, ahogy egyre haladt előre az idő. Mert rendszeresen felbukkantak ott anyával, és anya minden alkalommal mindent megtett, hogy normálisan viselkedjen velem, én viszont egyáltalán nem voltam vevő a társaságára. Kívül akartam tudni az életemen, amiért cserben hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

Nem tudom, hogy ezért, vagy más miatt, de egy idő után még Lysát is magukkal cipelték. Róla meg aztán végképp nem akartam tudomást venni.

Úgyhogy elkezdtem mérlegelni, hogy ott kéne hagynom a kávézót. Túl nagy volt Ben befolyása, és nem tetszett, hogy mindenáron bele akart piszkálni az életembe, beleerőltetni olyanokat, akiket már nem akartam, hogy részesei legyenek. Bár Survy sokat segített. Egy idő után, mikor Benék betoppantak az egész kibaszott családi pereputtyal, akkor Survy a szám széléhez mászott, akkoriban kezdte először kikérni az én véleményem is arról, hogy mikor engedem át neki a testem, és mikor nem. Én meg utáltam ezeket az alkalmakat, úgyhogy simán átadtam neki.

De a fő visszatartó erő, ami ott tartott a kávézóban, az Adam volt.