Kicsoda Survy?

21.

Ahogy pislogok egyet, egy papír van előttem. Gyorsan átfutom, és leesik, hogy egy áthelyezési nyilatkozat az, az alján az én nevemmel, de nem az én írásommal. Felismerem Survy macskakaparását, aztán feltűnik, hogy a lap szélén üldögél.

– Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezem, és ahogy helyeslőn meglengeti a csápjait, felsóhajtok. – Legyen. De csak a te kedvedért – veszem fel, hogy az orvos el tudja venni a papírt. – És most?

– Leadom a papírt, és majd jönnek érted. A magánzárkából nem tudlak kihozni.

– Nem baj. Nem vagyok egyedül – mosolygok a kezemen ülő rovarra, mire az orvos biccent és távozik is.

Én pedig csak levetem magam a sarokba, ahogy összekulcsolom az ujjaimat az ölemben, tudom, hogy remeg a kezem, mert Survy csápjai úgy remegnek, mintha csak egy neki személyre szóló masszázsszékben üldögélne.

– Tudod, én félek – mondom, és még a hangom is megremeg. – Remélem, nem csináltál hülyeséget...

Még korán lehet, mert hamarosan megkapjuk a reggelinket, pedig úgy tippeltem volna, hogy már legalább ebédidőnek kellene lennie. De nehéz eldönteni egy olyan cellában, aminek egyáltalán nincsenek ablakai, és még a rácsok helyén is csak egy keskeny rés nyílik a külvilágra, hogy legalább egy keveset beengedjen a folyosó lámpáinak fényéből.

Borzalmasan unalmas a magánzárka. Ha Survy nem lenne, biztosan halálra unnám magam, és így sem sokkal jobb. Már minden trükkjét ismerem, úgyhogy nem igazán tud újat mutatni.

– Sokáig voltál itt, igaz? – kérdezem inkább, ahogy nem jut más az eszembe. Nem mozdul, nem válaszol. – Találkoztam Luciferrel. Aggódik. Szerintem mindent el fog mondani anyának, és együtt megpróbálnak majd kitalálni valamit. De jól kicselezted őket. Most úgy tudják, a börtönben vagyok, de hamarosan már nem itt leszek, úgyhogy hiába erőlködnek.

Survy csalódottan lekókasztja a csápjait.

– Tudom, hogy te szereted anyát. Meg Lilyt is. De ezt a zűrt mi kavartuk, nekünk kell kimászni belőle. Nem támaszkodhatsz mindig rájuk – oktatom ki, de úgy tűnik, nem ért velem egyet, inkább duzzogva elvonul a falban levő járatokat felfedezni.

Már az ebéden is túl vagyunk, mire megint felbukkan valaki. Survy még nincs sehol, de nem is baj, egyedül is meg tudok birkózni a helyzettel. A három alakban pedig fel is ismerem a börtönbeli orvost, a tudóst és a barátságos rendőrt.

– Helló – köszönök nekik vidáman, ahogy kitárul a cella ajtaja. – Ez sokáig tartott, faszfej – fűzöm hozzá kifejezetten a tudósnak címezve a szavaim.

– Pff, tudod, az intézet nem a szomszédban van. És amint megtudtam, hogy egy ilyen ígéretes alany...

– Bla, bla, bla... – mondom unottan. – Nem kellenek a kifogások.

A tudós feje erre elkezd vörösödni, és komolyan kinézem belőle, hogy egyszerűen hátat fordít, és meggondolva magát itt hagy engem megrohadni. Ehelyett csak elővesz egy kis szerkentyűt a zsebéből, olyasminek tűnik, mint egy vércukorszint mérő.

Csak felemelem a kezem, és hagyom, hogy csinálja, amit kell. Nem ez az első tesztem. Survy mégis felbukkan, és dühösen lengő csápokkal telepszik meg a kézfejemen, amitől a tudós kővé dermed.

– Maradj már – söpröm le, de ma valamiért nagyon kitartó, és rögtön visszamászik. – Te akartad ezt, emlékszel? – zárom a markomba, amíg a tudós megszúr. – Amúgy is csak egy kis tűszúrás... – mondom remegő hangon Gyűlölöm a tűket. Nincs különösebb oka, hogy miért, szimplán kiver a víz attól, hogy egy ilyen apró szúrással bármit az emberbe juttathatnak... és bár ez most csak arra megy ki, hogy a szerkezetből kiálló lapocskára cseppentsek egy cseppnyi vért, a rossz berögződést, akkor is nehéz elfelejteni.

Amint megvan, a tudós érdeklődve tapad a szerkentyű képernyőjére, én pedig elengedem Survy-t, aki leheletfinoman tapogatja le az apró sebet.

– Rendben, tényleg donor.

– Hú, ezzel most nagyon újat mondott...

A tudósnak idegesen rándul meg a szája sarka, de csak a táskájába süllyeszti az eszközt, és ez alkalommal bilincseket vesz elő, majd int az őrnek, mintha neki már magas lenne, hogy fel is tegye őket. Vagy csak túl alantas munkának gondolja.

Nem ellenkezek, tartom a kezem, ahogy a törvényszolga rám teszi a bilincseket. Ezek mások, mint eddig, párnázottak, vagy nem tudom, hogy lehet ezt mondani, de nem a fém érintkezik durván a kezemmel, hanem valami puha.

– Tényleg szükséges ez? – kérdezem, ahogy a bokámra is hasonló kerül, felszisszenek, ahogy a sérült lábamra megpróbálják feltenni. Survy dühösen tekereg, megpróbálja megakadályozni, de lehajolok, és a markomba zárom.

– Szükséges óvintézkedés – válaszolja a tudós higgadtan, és hozzám lép. – Add ide!

– Hogy... mi? – értetlenkedek, de a vénség mégsem olyan öreg és ügyetlen, mint ahogyan gondoltam. Egy mozdulattal kiveszi a kezeim közül a rovart, aztán gyorsan egy műanyag dobozba pottyantja. Survy dühösen tekereg az alján, megpróbál kimászni, kitörni, de hasztalan.

Én meg lefagyok. Még sosem választottak szét minket... mintha a szívemet tépnék ki, és azt akarnák, hogy anélkül legyen képes úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

– Indulhatunk – int a tudós, mire a rendőr szomorú sóhajjal elkapja a karom, és magával húz. Én meg csak hagyom, még annyi erő sincs bennem, hogy ellenkezzek. Egyedül a dobozt figyelem, és remélem, hogy Survy mihamarabb kiszabadul belőle. Az ilyen helyzetekben mindig ő az, aki ki tud találni valamit, aki megmenti a helyzetet...

Kint egy mentőhöz hasonló autó vár, fehér furgon, csak a vörös kereszt hiányzik róla. A hátuljába szállunk be, ami a rendőrautóhoz hasonlóan csupa zár és óvintézkedés, mégis kényelmesnek tűnő székek vannak egymással szemben.

A rendőr lenyom az egyikre, és beköti a biztonsági övem, mert én egyáltalán nem mozdulok, nem teszek semmit magamtól. A rendőr mellém ül, a tudós pedig szembe, a negyedik székre a táskája és Survy kerül.

– Adja vissza... – nyöszörgök halkan. Még sosem volt ilyen... de most úgy érzem, valamiféle roham fog rám törni, szabályosan rosszul vagyok. Zuborog a gyomrom, zúg a fejem, és összeszorul a torkom, hogy alig kapok levegőt. – Könyörgök, adja vissza...

– Majd ha megérkeztünk. Talán akkor – válaszol a tudós, és egy injekciót vesz elő a minden jóval teli táskájából.

– Nem! Nem akarok szurit! – próbálok szabadulni, de a rendőr nem hagyja, hogy kikapcsoljam az övet, és felálljak, hogy elmeneküljek. Még megpróbálok az orvos felé rúgni, ahogyan Survy-től láttam a felvételen, ő képes csak a lábaival is elintézni a helyzetet, ha meg van bilincselve, de én béna vagyok.

Csak üvöltök, ahogy a nyakamban megérzem a szúrást, majd a tudós visszaül a helyére. Csak másodpercekkel később érzem meg a szer hatását. Tompa leszek tőle. Kitisztul a fejem a pániktól, de minden mástól is, mintha egy sötét függönnyel elzárták volna az agyam. Megint kapok levegőt, és a kezeim sem remegnek az ölemben.

– Jól van – sóhajt a rendőr, és megnyugtatóan megpaskolja a vállam. – Mi lenne, ha beszélgetnénk? – javasolja, gondolom, csak hogy elterelje a figyelmem. Survy már lefagyott, velem szemben mozdulatlanul kuporog a dobozban. – Elmesélhetnéd, kicsoda Adam.