Kicsoda Survy?

9.

– Mit írt fel, cukorborsó? – hajolok át az asztalon, hogy belelessek a kis fekete noteszbe. A doki rögtön ijedten hőköl hátra, és elhúzza a füzetét is, de egy pislantás is elég a hatalmas betűvel felírt szavakra.

„Túlvilági képzelgések."

– Ez nem fantázia, drága – ülök vissza szemforgatva, és megnyalom az ujjam, hogy felszedegessem az asztalról a maradék cukrot. – Csak olyan ostoba, mint a többi ember. Nem látja, ami az orra előtt van.

– Szóval te is ugyanezt gondolod a túlvilágról?

– Nem gondolom. Tudom. Seth csak látogató ott... De én leéltem egy életet, aztán oda kerültem. És higgye el, drágaság, én lennék a legboldogabb, ha az a rengeteg kín csak fantázia lett volna – jegyzem meg keserűen, és az egyik láncszemet forgatom.

– Milyen volt?

– Most mondtam, fájdalmas. Mégis, hova figyel? – csapok az asztalra, és megemelem a hangom. A kamerát kikapcsoltam, de ijedten kapom a fejem a tükör felé, hogy nem leskelődik-e valaki az erről átláthatatlan válaszfalon túlról. De csak magamat látom. Seth-et, és mégsem, őt sosem láttam még ilyennek, hogy eltorzítaná a düh a vonásait. Annyira nem illik hozzá.

Veszek egy nagy levegőt, és visszafordulok a doki felé.

– Nem emlékszem az életemre. Aki meghal, sosem emlékszik rá. Csak benyomásokra. Leginkább mozdulatokra, azok a berögződött finommozgások valahogy megmaradnak az emberben. Mint hogy tudok zárakat feltörni, zongorázni vagy hajat fonni. Érdekes életem lehetett – kuncogok, és megtorpan a kezem. – De a halál szörnyű volt.

– Seth azt mondta, hogy a bűnösök öregek és betegek.

– Azt nem tudom, öreg voltam-e. Annyira fájt, hogy csak zokogtam, és nem érdekelt, hogy festhetek közben, ráncos vagyok-e vagy fiatal. A betegség borzalmas volt. Mondja, el tudja képzelni azt a kínt, ahogy a bőre elevenen rothadásnak indul? Nem is tudom, a genny volt a több, vagy a vér... Legalábbis a kezdeti stádiumban. Aztán a szemem is elvesztettem. Utána csak a tapintásból tudtam megállapítani, mi történhetett: lemállott a bőröm a csontról, és ahol nem esett le magától, ott én nyúztam le, hogy ne fájjon tovább. És mikor felébredtem, kezdődött az egész elölről.

– Ez... – kezd bele a doki, de végül csak megköszörüli a torkát, és inkább nem kommentálja a történetet. Nem mondom ki, mert furcsán hangzana egy húszéves szájából, de fiatal ehhez. Gondolom, nem ilyen esetekre számított, mikor ezt a pályát választotta, hanem hisztis tinédzserekre, akiknek a rossz jegyek a legnagyobb problémáik.

– Elmehetek, vagy van még valami?

Nagyvonalúan int, de mielőtt összeszedhetném magam, hogy visszavonuljak, kopognak az ajtón, majd válaszra sem várva a tegnapi rendőr lép be.

– Végzett, doktor úr? – kérdezi óvatosan, és ahogy a férfi bólint, az egyenruhás tartja neki az ajtót, amíg az visszapakol a táskájába, majd távozik. A rendőr viszont marad. És nem tetszik az arckifejezése.

Felállok, és amennyire tudok, felé fordulok.

– Történt valami?

– Ezt jobb szeretném Seth-el megbeszélni – válaszol, és higgadtan helyet foglal velem szemben. Ő nem fél túlságosan, pedig talán jobb lenne...

– Rendben. De ha bármivel is próbálkozik... azért keservesen meg fog fizetni.

*

Mire kinyitom a szemem, a pszichológus helyét átveszi a rendőr.

– Kicsit meghízott, amíg távol voltam, doki – vigyorgok rá, hogy valamivel elüssem a zavarom. Már hozzászoktam, hogy vannak lyukak az életemben, de azért akadnak helyzetek, mint ez is, amikor kellemetlenül érint, hogy nem tudom, mi történt egy ideig.

Survy biztatóan megböködi a tenyerem, majd felmászik a kézfejemre, és összegömbölyödik rajta.

– Seth, most komoly dologról van szó.

– Azt már magára nézve sejtettem, hogy nem viccelődni jött – sóhajtok, és megrázom a fejem, mintha ennyivel kiverhetném belőle a sok rossz gondolatot. Amúgy is felesleges spekulálni, a rendőr úgyis mindjárt kiböki, mennyire nagy a baj.

– Bizonyítékot találtunk ellened.

– Vagyis tényleg gyilkos vagyok. Ezt eddig is sejteni lehetett. Szóval, hogyan tovább? Gondolom, ezzel vége is ennek a színjátéknak, hogy csak szemtanú vagyok, és ez csak egy kihallgatás.

A rendőr szomorúan felsóhajt, és beletúr a hajába. Együttérzőn méreget, szomorúan, amiért ezt kell mondania, pedig a sajnálatától aztán semmi nem lesz jobb. Nem szeretem, ha szánnak. Az azt feltételezi, hogy neki jobb, mint nekem, pedig senkinek sem tökéletes az élete, hogy lesajnáljon másokat, csak mert azoknak másféle problémái vannak.

– A fiú, akit megöltél... akit Survy megölt, elég tehetős családból származott. Az anyja élsebész, úgyhogy a kapcsolataival meg tudta sürgetni a bizonyítékok elemzését, ezért van már most eredmény. Az apja pedig ügyvéd, és ő sem a rosszabb fajtából.

– Magyarán el fognak ítélni – rántom meg a vállam.

– Azért ne fest az ördögöt a falra! – sóhajt fel, és a tükrös leskelődő felé néz, mintha a saját tükörképéből tudná, hogy van-e ott valaki vagy sem. – Az eljárást is megsürgették. A héten lesz a tárgyalás, zártkörű, teljes titoktartással. Hamarosan itt lesz a kirendelt ügyvéd, hogy minél hamarabb elkezdjétek a felkészülést.

– Felesleges. A titoktartás mennyire komoly?

– Hát... eléggé.

– Ilyenkor telefonálhatok egyet, nem? Fel akarom hívni az anyámat. Neki csak elmondhatom, hogy ne keressen, nem?

– De – áll fel a rendőr, és kimegy, majd a kulccsal tér vissza. Egy másik helyiségbe kísér át, miközben Survy a zsebemben kuksol, de sokkal mozgékonyabb, mint általában. Sokszor észre sem veszem, de most időről időre összerezzen, emlékeztetve rá, hogy a zsebem még mindig nem üres, még mindig nem szökött meg. És jólesik ez a folytonos emlékeztető, hogy nem vagyok egyedül a bajban.

Az új hely sem sokkal zsúfoltabb, egy asztal, rajta régi, sötétkék tárcsás telefonnal.

– Tudod fejből édesanyád számát? – nyúl a rendőr a telefonkönyvért, de intek, hogy hagyja csak.

– Tudom. Ugye beszélhetek vele négyszemközt?

– Sajnálom – csóválja meg a fejét a rendőr, de csak megrántom a vállam, és tárcsázok. Nem kell sokat várni, hogy a túloldalon felcsendüljön a vidám, csicsergő hang.

– Igen, tessék?

– Szia, anya! Seth vagyok. – Csend. Már három éve nem beszéltünk egymással, és egyikünknek sem hiányzott különösebben. – Csak szólni akartam, hogy letartóztattak. Valószínűleg börtönbe kerülök. A cuccaimat kidobhatjátok Ben lakásából. Vigyázz Lysára, jó?

– Seth...

– Nincs semmi baj. Csak ígérd meg, hogy vigyázol Lysára!

– Hát persze.

– Köszönöm – sóhajtok fel, és megtörlöm az orrom. – Akkor... szia – teszem le a kagylót. – Bocs, nincs egy zsebkendője? – próbálom visszaszívni a könnyimet, de nem sikerül. A rendőr feltúrja a zsebeit, és egy gyűrött, de legalább tiszta zsebkendőt nyújt át. – Kösz – törlöm meg az arcom, aztán kifújom az orrom. Survy előbújik, és az arcomon kezd mászkálni, mire mindent megteszek, hogy uralkodjak magamon.

– Amúgy... kicsoda Lysa?