Kicsoda Survy?

10.

– Lysa... egy normális világban Lysa lenne a mindenem – mosolyodok el, ahogy Survy próbálja a lábaival eltüntetni az arcomon végigpergő könnycseppet. Inkább letörlöm az ingem ujjával, mielőtt beleszakadna a nagy igyekezetbe, de még utána is a szemem sarkához telepszik le, és onnan lesi a következő cseppet. Pedig nem akarok picsogni, mint egy kislány, úgyhogy csak azért is visszanyelem.

Mielőtt viszont jobban is kifejthetném, kopognak az ajtón, majd egy tiszt nyit be.

– Megérkezett az ügyvéd – jelenti be, én pedig kivételesen örülök neki, hogy most nincs lehetőség a beszélgetésre. Ritkán van olyan, hogy elmegy a kedvem a társalgástól.

Visszamegyünk a kihallgatóba, és út közben végig kínos csend telepszik ránk, ami gondolom, nem csoda. Valahogy mindig ilyen végtelenül zavarba ejtő hangulat lesz a vége, ha valaki pityeregni kezd, főleg, ha elvileg felnőtt emberről van szó. A másik sosem tudja, mit kezdjen vele, ha vigasztalná, az olyan lenne, mintha tényleg gyereknek nézné, tovább faggatózni érzéketlen, a legjobb megoldás még mindig ez, hogy úgy baktat mellettem, mintha én itt sem lennék. Ezért nem szeretek mások előtt elgyengülni, most csak... nem bírtam visszafogni magam.

A cipőmet bámulom menet közben, az elmosódott vérfoltot rajta tegnapról. És ahogy Survy-nek feltűnik a dolog, lerobog a lábamon, és megtelepszik a cipőmön, hogy eltakarja a foltot, a csápjai megnyugtató ütemben ingnak jobbra-balra minden lépésemnél.

A kihallgatóban ez alkalommal egyedül az ügyvéd van. Amolyan szakadt féle, aki bármilyen ügyet elvállalna, csak ne kopjon fel az álla. Még egy ilyen veszett ügyet is.

Levetem magam az asztalhoz, mire az ügyvéd biccent a barátságos rendőrnek, aki magunkra is hagy minket.

Akkor adom csak fel igazán, hogy a tárgyaláson lenne bármi esélyünk, mikor az ügyvéd kinyitja a száját. Rám nincs is szükség, mert ő csodásan elvan magában is, mintha imádná hallgatni a saját hangját. Csak épp bemutatkozni felejt el, úgyhogy már csak azért sem figyelek rá. Az asztalon könyökölök, és Survy-t figyelem, aki szintén elég bizalmatlan az ügyvéddel, mert nem mutatkozik előtte, csak akkor mászik néha elő, ha az nem figyel, sőt, olyankor még produkálja is magát: táncol vagy halottnak tetteti magát, és meg alig bírom megállni, hogy ne nevessem el magam hangosan.

A következő pár napban az ügyvéd minden nap bejön, és elviekben felkészít a tárgyalásra. Valójában meg magában beszél, én meg pont letojom, mit erőlködik, csak Survy-vel múlatjuk az időt.

Aztán egyik nap Survy nem akar előjönni, úgy bujkál a zsebemben, hogy ha néha nem nyúlok oda, és tapogatom ki a kis dudort, akkor el sem hinném, hogy még mindig itt van. És a furcsaságok azzal folytatódnak, hogy az ügyvéd az övéhez hasonló, ocsmány öltönnyel érkezik a kihallgatóba.

– Ez meg mi? – kérdezem unottan, és fintorgok a borzalmas zöld kockás nyakkendő láttán. – Én ezt a szart tuti nem veszem fel.

– Pedig kénytelen leszel – vakkant az ügyvéd, és ledobja elém az asztalra, majd int a törvényszolgának, hogy levegye rólam a bilincset. – Fél óra, és kezdődik a tárgyalás. Már milliószor kértem, hogy szerezz megfelelő öltözetet...

– Hogy ma?

– Persze, hogy ma! Egy hete ezt mondom! – üvöltözik, mire a rendőr inkább zavartan kioldalaz a kihallgatóból, és ránk csukja az ajtót.

– Leszarom. Úgyis elítélnek.

– Nem ítélnének el, ha figyeltél volna rám az elmúlt héten! – üvöltözik tovább, de én csak ledobom a ruháim, és belebújok az öltönybe. A nyakkendőt nem veszem fel, és az ing felső két gombját is hagyom, hogy szabadon lengedezzen.