Kicsoda Survy?

2.

– Szóval Survy egy csótány – állapítja meg zseniális módon a pszichológus, és összefűzi az ujjait, fejét érdeklődve oldalra billenti, mint egy gyerek, aki várja a mese folytatását. Én pedig szeretek mesélni, de lehet, ettől a látványtól mégis meggondolnám magam.

Mielőtt viszont szóra nyithatnám a szám, a tudós körmölni kezd a papírjára. A fehér köpeny ujján levő gomb idegesítően csattog a fényes, alumínium asztallapon minden egyes mozdulatától, mintha csak fel akarná hívni rá a figyelmét, hogy éppen rólam ír fel dolgokat, miközben a karjával takargatva a feljegyzéseit.

– Gratulálok, zsenikém! Remélem, a diplomádat nem ilyen okos megállapításokért kaptad – morgok, de közben végig a tudóst méregetem, mintha hozzá intézném a mondanivalóm. Legszívesebben odanyúlnék, és szanaszéjjel tépném a jegyzeteit. Ha már a pszichológus megállja, hogy nem körmölje fel, milyen következtetést von le a történetemből, akkor igenis, ő is tartóztassa meg magát! A megjegyzésemre felnéz, vet rám egy utálkozó pillantást, majd csak azért is tovább körmöl, tovább csattog a gombja az asztalon.

– Aki tud táncolni – fűzi hozzá a rendőr a számára legfontosabb részletet, miközben kételkedve megvakarja a fejét. A gesztustól valahogy megint fiatalnak tűnik, úgy fest, mint az értetlen kisfiú az iskolapadban, akinek a tanár bármennyire is igyekszik, nem tudja elmagyarázni, hogy kettő meg kettő márpedig négy.

– Igen, tud. Nálam jobban, az biztos. Keringő, tangó, csacsacsa... amit csak el lehet képzelni. Hat lábbal – teszem a kezem az asztalra, és az ujjaimmal ütemre dobolok, de csak béna utánzása az eredetinek.

– És azt mondod, mindig veled van? – kap a számára érdekes információmorzsán a pszichológus. Látszik rajta, hogy végre felcsillan a szeme, amiért nagy küzdelmek árán sikerül magához ragadnia a szót. Becsülöm benne, hogy legalább nem vágott a többiek szavába, de az ostoba kérdés hallatán úgy gondolom, a legbölcsebb akkor lett volna, ha egyáltalán nem nyitja ki a száját.

– Igen. És nem képletesen értem. Survy nem a képzeletem szüleménye – fűzöm hozzá gyorsan, mielőtt még túl elborult elméleteket állítana fel rám. Legalábbis nemigen tudom másnak betudni a lelkesedését, mint hogy végre talált valakit, aki nem szimplán depis vagy ilyesmi. Elég sok dilis van, de általában pont ők azok, akik még életükben nem láttak pszichológust. Biztos érdekes lehet, ha azt hiszi, megtalálta pályája csúcspontját bennem... de sajnos ki kell ábrándítanom.

– Akkor most hol van? – billenti félre érdeklődve a fejét, mire utánzom a mozdulatát. Az arckifejezéséből ítélve nem esik le neki, hogy éppen gúnyolódok vele, vagy csak marha jól titkolja.

– A hajamban bujkál, vagy a ruháim alatt, esetleg a zsebemben, az a kedvence. Nekem már fel sem tűnik. De nem szokott előbújni, nem szereti az idegeneket. Azért nem jött elő a tanárnőnek sem annak idején.

– Mégsem képzeletbeli – ráncolja a homlokát, de közben már mosoly bujkál a szája sarkában, ez viszont nem olyan kedves gesztus, mint a rendőr esetében. Egyre jobban élvezi a helyzetet, ami még bosszantóbb, mint a tudós folyamatos kopogása az asztalon. Mintha azt akarná, kettőnk közül én mondjam ki, hogy nem vagyok normális, pedig az nem fog egyhamar megtörténni.

– Kurvára nem. Ha most hívom, elő fog jönni, mert szégyelli magát. Mert ő okozta ezt az egészet – mondom, és még a hangom is megemelem, pedig nem szokásom. Viszont már érzem is, hogy megmozdul a zsebemben, majd ahogy csend áll be a beszélgetésben, és farkasszemet nézek a pszichológussal, lassan felmászik a hasamon, egészen a vállamig, ahol aztán végigcsúszdázik az ingem ujja alatt, hogy aztán a csuklómnál bukkanjon fel.

Mosolyognom kell a pszichológus meglepett kifejezésén, amiért tényleg nem a képzeletbeli barátomról van szó.

– És tényleg táncol? – így a rendőr, mire Survy kánkánozni kezd a kézfejemen. A tudós úgy körmöl, mint a veszett egér, nekem pedig elegem van belőle. Mivel a bilincs miatt nem tudom kiverni a kezéből a lapot, csak az asztal alatt rúgom bokán. Felkiált, reméltem, hogy legalább lányos, magas hangon, hogy még kínosabb legyen, de nem teljesülhet egy csapásra az ember minden kívánsága. Felpattanva távolabb hátrál, ahová már biztos nem érek el.

– Hoppá... – vigyorgok rá a megbánás legkisebb jele nélkül. Legalább végre valahára csend van! A tudós sértetten magához veszi a papírjait, úgy kapkod, hogy néhány lap lágyan a földre bucskázik, de nem hajol le értük, gondolom, a dereka már nem is feltétlen enged meg neki ilyen fiatalos megmozdulásokat. Az orra alatt szitkozódva viharzik ki a kihallgatóból, az ajtó hatalmas dörrenéssel csapódik be mögötte.

– Na, végre! Hol is tartottunk? – fordulok vissza a pszichológushoz, aki zavartan megigazítja a szemüvegét az orrán. Persze, valójában csak megemeli, és ugyanoda vissza is teszi, pusztán egy pillanat törtrészére válnak láthatóvá az orrnyergén levő piros foltok, ahol a szemüveg támaszkodik, majd megint el is tűnnek.

– Öhm... ott, hogy Survy egy csótány – böki ki, mire az említett ijedten húzódik vissza az ingujjamba. Nem szeret a figyelem középpontjában lenni.

– Igen, az. Akkor lezártnak tekinthetjük végre ezt a kérdést? Vagy még órákig ezen akarnak rágódni?

Mielőtt azonban a pszichológus válaszolhatna, megint nyílik az ajtó, és a tudós tér vissza, de már másodmagával. Frusztrálhatta, hogy ő a vénségével képtelen bármi érdembelit tenni ellenem, mert a társasága akkora, mint egy kétajtós szekrény, és mintha csak még jobban ki akarná emelni a méretbeli különbségeit bárki mással a kihallgatóan, a férfin úgy feszül két számmal kisebb mentazöld ápolói egyenruhája, hogy nem sok mindent hagy a képzeletre, mégis hol és mennyi izomtömeg van rajta. Ami az én szemszögemből nem teszi túl bizalomgerjesztővé.

Rosszat sejtve lököm hátra a székem, fülsértő csattanással landol a földön, de rajtam ez sem segít sokat. A bilincsem lánca elővigyázatosságból az asztalhoz van rögzítve, annak lábai pedig a földhöz csavarozva, úgyhogy cseppet sem tetszik, hogy nincs menekülési lehetőségem.

Így a tudós segítőjének nem is kell különösebben megerőltetnie magát, mindössze annyi a dolga, hogy lenyom az asztalra, majd a hátamra tehénkedve ott tart a tiszta acél asztallapra hasalva, miközben azért imádkozom, legalább a gerincem ne törje el. Azt hiszem, kénytelen leszek belátni, hogy a nagy szám nem versenyezhet a bilinccsel és egy hegy nagyságú verőemberrel.

– Ezennel lefoglalom ezt a foglyot, mert nagy tudományos értéke van! – mondja a fehér köpenyes hűvösen, én pedig kicsavarom a fejem, hogy megnézzem, miben mesterkedik, de csak annyit látok, hogy injekciós tű villan fenyegetően a kezében.

Survy ijedten iszkol fel a kezemen, majd a nyakamon, de makacsul összepréselem az ajkaim. Nem hiányzik, hogy még több galibát keverjen. De ahogy a tudós már mellettem áll, inkább mégis engedek neki, hátha el tudja intézni ezt a helyzetet anélkül is, hogy a szedálásom lenne a vége. Kinyitom a szám, mire Survy belemászik, és leereszkedik a torkomon.