Kicsoda Survy?

24.

– Kész is van – jelenti be a doktornő, mire felemelem a kezem, és megtapogatom az új kötést. Ez tényleg már érzésre is masszívabb, tartósabb, mint amit a börtönben kaptam, de még mindig ez az, ami kevésbé érdekel.

– És ezzel tudna kezdeni valamit? – nyúlok a zsebembe, és a felém tartott ráncos marokba pottyantom a fogam.

– Te jó ég, még ez is? – nyög fel a doktornő, pedig már sejthette volna a dagadt arcomból, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Én csak megrántom a vállam, mintha valójában nem lenne olyan nagy dolog. – Holnapra hívok egy fogorvost.

– Kösz – ugrok le a vizsgálóasztalról, és visszakérem Juliától a pólóm. Olyan sietősen akarom magamra venni, hogy először mindenáron át akarom préselni a fejem az ujján, és amint nagy nehézségek árán, de leküzdöm ezt az akadályt, csak odavetek egy köszönést a doktornőnek, és már ki is robogok a folyosóra. Aztán várakozón meredek Juliára, ő tudja, merre kell menni. De ő csak felvonja a szemöldökét.

– Nem haladhatnánk? – rivallok rá a kelleténél valószínűleg ingerültebben, mert megrezzen a mosoly a száján, mire lesütöm a tekintetem, és motyogva bocsánatot kérek. De nem akarom ezt. A börtön után még fájóbb, hogy nem lehetünk együtt, főleg, hogy akkor Survy akarta úgy, én pedig biztos lehettem benne, hogy biztonságban van, hiszen hogy elüldözte a többi csótányt, biztos voltam benne, hogy még egy patkányt is legyőzne. Most egészen más, amitől ideges leszek, minden perccel nő bennem a feszültség. A számba veszem a hüvelykem, pedig már vagy ezer éve leszoktam a körömrágásról, de Julia elkapja a csuklóm, úgyhogy inkább leeresztem a kezem, mielőtt nekiállnék ropogtatni.

– A szobák egy emelettel feljebb vannak – mondja olyan kedvesen, mintha nem tíz másodperce ugattam volna le a fejét. Bólintok, és öles léptekkel arra indulok, amerre a liftet sejtem, Juliának szinte szaladnia kell mellettem, ha tartani akarja a tempót. Meg is nyomom a lift gombját, de nem történik semmi, amíg Julia oda nem tartja a nyakában lógó kártyát egy mágneskártya olvasó elé, a lift gombja mellett. – Csak elővigyázatosság – mosolyog, de a szája alatt ráncokból nyilvánvaló, hogy most nem őszinte. – Ezen az emeleten zajlanak a vizsgálatok, sok értékes műszer van itt.

– Meg sok értékes alany, akik nem lenne jó, ha elmenekülnének?

Julia felsóhajt, és a hallgatásából nyilvánvaló, hogy nekem van igazam. Beszállunk a liftbe, és most nem szólunk egymáshoz, de látom, mikor kiszállunk, hogy Julia szeme is a hívógomb mellett álló kártyaleolvasóra téved. Innen se lehet csak úgy elmenni...

A folyosó itt is ugyanolyan, fehér, steril, unalmas, de az ajtókon számok vannak. A 439-es előtt állunk meg, amin viszont megfigyelem, hogy véletlenül sincs zár, nehogy az ember fia bezárkózhasson. Egyre jobban kiver a víz ettől a helytől...

– Nem úgy volt, hogy tisztálkodás, és végeztem?

– Itt saját fürdőszobák vannak – int Julia a fejével a másik ajtó felé, amit kitárva tényleg egy pazar fürdő tárul elém. Nem mintha ez lázba tudna hozni. Elkezdem ledobálni a ruháim, mire hallom, hogy Julia után csukódik az ajtó.

Alig bokáig érő vizet engedek, és hideget, hogy legalább kicsit észhez térjek, felébredjek tőle, gyorsan lecsutakolom magam a gyógynövény illatú szappannal, aztán a törölközővel a derekam körül járkálok le-fel a szobában, míg Julia vissza nem ér az új ruhámmal. Neonsárga ocsmányság, mintha egy méretes kiemelőfilc lennék, de a börtönben kapott ruhákkal ellentétben legalább a mérete jó, és az anyaga sem olyan, hogy folyamatosan viszketek benne.

– Nem vagyok éhes – mondom gyorsan, mielőtt Julia kinyithatná a száját, hogy közölje velem a következő napirendi pontot.

– Rendben – egyezik bele, és követem a folyosóra, ahol hívja a liftet. – De nagyon gyors voltál, szerintem ők még nem végeztek.

– De lehet, hogy igen – szállok vitába vele, amire már inkább nem mond semmit.

A tárgyaló még tényleg teljesen üres, és pont olyan, ahogy a neve alapján sejteni lehet: egy szoba, amit a hosszában végigfutó keskeny asztal ural, az egyik fala mentén vetítővászon feszül, a sarokban fehér, filctollas tábla árválkodik valami ocsmány kémiai vegyületekkel. Julia int, hogy csak foglaljak helyet, úgyhogy levetem magam a kijárathoz legközelebbi székre, és megint a körmöm piszkálom.

– Nem akarod folytatni a történeted? – hozza fel, szerintem inkább csak azért, hogy elterelje a figyelmem, mint valódi kíváncsiságból.

– De – megyek bele mégis abban a reményben, hogy így majd gyorsabban telik az idő.

*

Adam rendszeres vendége volt a kávézónak. Minden hétfőn munka előtt, szerdán és csütörtökön pedig délben bejött, és kért egy sima, rövid espressot rengeteg cukorral. Komolyan, annyi cukrot tett bele, hogy a kávé már kis híján kicsordult a csésze szélén, akkor lehajolt, kiszürcsölt belőle egy keveset, hogy fel tudja emelni, és azt a kis csészényi kávét képes volt vagy fél óráig inni.

Amit nem bántam különösebben, mert addig is figyelhettem. Pont az esetem volt. Kábé olyan magas, mint én, vagy talán egy kicsit magasabb, karcsú alkat, de látszódott, hogy sportolt. Sötétbarna haja volt, ami mindig össze-vissza állt, mintha még sosem látott volna fésűt. De másban sem adott magára különösebben, sokszor melegítőben volt, és ha még néha olyankor is bejött, mikor valami fontos dolga letetett, akkor is hülyén nézett ki, nem tűrte be az ingét, a nyakkendője nem volt rendesen megkötve, az ing felső gombja szabadon lógott. És olyan... édes arca volt. Amolyan „dugj meg" arca.

De az illata, az mindig isteni volt.

Még miután kiszolgáltam, utána is sóhajtozva figyeltem a pult mögül. Még Survynek is feltűnt, mert egy idő után kimászott a pultra, pedig tudta, hogy ha ott észreveszik, lecsapják, engem meg kicsapnak, és sürgetően intett felé a csápjaival. Én viszont nem mertem megszólítani. Szóval nem tűnt melegnek. Úgyhogy a párbeszédjeink vagy fél évig csak „mit parancsol?", „parancsolj", „köszönöm" típusú formaságokban merült ki. Mindig adott borravalót, én meg mindig próbáltam belemagyarázni, hogy ez valamiféle jel. De még én sem hittem el magamnak.

Akkoriban már alig jártam szórakozni. Akkor is igazából csak azért, mert rossz volt mindig otthon ülni egyedül. Amíg anyával éltem, addig mindig volt mozgás körülöttem, de egy saját lakás néha nyomasztóan üres és csendes tudott lenni, úgyhogy néha meglátogattam az egyik közeli kocsmát. De nem ismerkedtem komolyabban ott sem. Már megvolt az én plátói szerelmem, és még úgy is megcsalásnak éreztem volna bárki másra is egy pillantást is vetni, hogy még csak a nevét sem tudtam.

Survy meg leszokott a megszállásomról. Nagyjából. Már tényleg csak akkor jött, mikor a család váratlanul betoppant, amit meg nem is értettem, de hálás voltam, amiért nem nekem kellett helyt állnom olyankor.

Úgyhogy egészen meglepett, mikor egyszer csak felmászott az arcomra, és türelmetlenül böködte az orrom a csápjaival, pedig anyáék nem is voltak ott. Reggel volt, munkában voltam, de a viselkedése alapján már bíztam benne, úgyhogy nem ellenkeztem vagy kezdtem faggatni, mire készült.

Aminek az lett a vége, hogy ő megtette, amire én gyáva voltam.

Mire kinyitottam a szemem, Survy előttem csücsült egy szalvéta tetején, amire valaki alkoholos filccel egy telefonszámot írt fel. Alatta pedig megismertem Survy írását: péntek este 6, és egy szórakozóhely címe.