Kicsoda Survy?

3.

Keservesen felsóhajtok, de közben nem bírok uralkodni magamon, az asztal fényes lapjának tükröződésében látom, hogy vigyorra görbül a szám. Más azt gondolhatná, fárasztó mindig más életét rendbe tenni, pedig valójában elképesztően mulatságos olyan emberrel együtt élni, mint Seth, aki bármikor képes fejest ugrani a trágyába. Akaratlanul is. Mellette csupa izgalom az élet.

Lássuk, most mit lehetne tenni...

Az asztalon hasalva, egyre jobban sajgó háttal és megbilincselt kezekkel nemigen van más lehetőségem, mint hátrarúgni. Először csak az izomagy sípcsontját sikerül eltalálnom, de ahogy kicsit megbicsaklik a lába, már a legérzékenyebb testrészét veszem kezelésbe a talpammal. Erre már a lábai közé szorítva a kezeit összecsuklik a földön, én pedig végre felegyenesedhetek, és megrázom a fejem, hogy valahogy eltüntessem az arcomba lógó, szőke tincseket.

Egészen biztosan sosem volt ilyen hosszú hajam, mert mérhetetlenül fel tud bosszantani, és ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magam, hogy ez mégis elsősorban Seth teste, és nem az enyém. Az is ezt bizonyítja, hogy a fényes, acél asztallapról az ő vonásai merednek vissza rám, csak épp olyan kifejezéssel, amit rajta még sosem láttam. Inkább el is fordítom a tekintetem.

Felülök az asztalra, miközben a kezeimmel magam mögött támaszkodok a bilincs engedte távolságon belül, és keresztbe fonom a lábaim.

– Akkor tisztázzuk a helyzetet, drágaságaim! – vigyorgok magabiztosan, és még csak rájuk sem nézek, a három muskétásra. Inkább a szenvedő izomagyat tüntetem ki a figyelmemmel, sokkal szebb látvány, mint a kihallgató töketlenek hada, főleg úgy, hogy a vonásait eltorzítja a fájdalom, torkából halk, fájdalmas nyöszörgés tör elő, ami a nagy csendben így is mindenki számára tökéletesen hallható szimfóniaként tölti be a helyiséget. – Aki még egyszer, akár csak egy ujjal is hozzá merészel érni a testemhez, annak az lesz az utolsó cselekedete ebben az életben. Világos?

De az izomagynak nem az. Ahogy megpróbál feltápászkodni, és felém lendül a keze, a lábam ez alkalommal az arcán landol. Sajnálom, hogy nem szabad a kezem, amit korlátoz a bilincs, így oda az élvezet nagy része, mert a cipő talpán át nem érezni a reccsenő csont finom roppanását. Megint összecsuklik, és kezét az orrára szorítja, de még így, az ujjai résein át is vér csöpög a ruhájára és a padlóra. Legalább feldobja azt az ocsmány hányásszínű anyagot valami kis absztrakt minta.

– Legközelebb nem úszod meg ennyivel, drágám – törlöm bele a cipőmet a nadrágszáramba, hogy eltüntessem róla a vörös foltot. Nem lenne szerencsés, ha Seth észrevenné, és megijedne tőle. – Úgyhogy, ha nem akarsz meghalni, még most kimész innen.

Az izomagy a tudósra néz, aki sápadtan bólint, így a hirtelen jött vendég gyorsan távozik is.

– A másik cukorborsó meg jobban teszi, ha leül – biccentek az üresen maradt szék felé az asztal túloldalán, mire a fehér köpenyes sokkos állapotban, engedelmesen helyet foglal. Jól is teszi, hogy nem feszíti tovább azt a bizonyos húrt, bár egy ilyen kaliberű embertől valahogy számítani is lehet rá, hogy legalább az erőviszonyok felméréséhez van elég sütnivalója. – Akkor most, hogy ezt tisztáztuk... – ügyeskedem vissza a széket álló helyzetbe csak a lábaim használva, majd újra letelepszem rá. – Elmondom, amit még nem hallottak.

*

Seth sok mindenben változott az évek alatt, de abban nem, hogy már akkor is egy szófogadatlan kis kölyök volt, és ezt nem is sikerült kinőnie. Sem az anyja, sem Lucifer nem volt képes eléggé a fejébe verni, hogy kivételesen erőltesse meg magát, és uralkodjon a száján, mert nem beszélhet rólam senkinek. Hát, nem sikerült. Úgyhogy nem arról van szó, hogy félénk lennék, hanem én képes vagyok betartani azt a titoktartást, amit Seth nem. Ezért nem jöttem elő akkor, mert nem tehettem.

Pedig miután a tanárnő összeszidta Seth-et, ő kiment a vécébe sírni. Mindig is ilyen takony volt, aki mások előtt erősnek mutatja magát, de amint egyedül marad, összeomlik, és úgy bőg, mint egy óvodás. Olyankor egészen szánalmas... még én is megsajnálom. És akkor is megsajnáltam.

Átvettem az irányítást, és visszamentem a terembe, ahol megmondtam a nyanyának, hogy ha egy szót mer szólni Seth anyjának, akkor azt keservesen megbánja. De persze nem vett komolyan.

Én viszont becsületes ember vagyok, tartom a szavam. Miután telefonált, következő nap kiderítettem a címét, nem is volt túl nehéz, a többi tanár simán elárulta valami vacak kifogásra is. Mert hát mit tudna tenni egy hatéves gyerek?

Seth egy ügyetlen kölyök volt, de nekem egy zárt ajtó sosem volt akadály. Persze, manapság kicsit rafináltabbak ezek a kütyük is, de akkor sem okozott túl nagy nehézséget bejutni a lakásába.

Senki nem volt otthon, csak a kutya. Valami kis szőrcsomó, még csak a térdemig sem ért fel, és a legjobb házőrzőnek sem bizonyult, mert farokcsóválva, vakkantgatva fogadott egy vadidegent a házban. Még a családi fotók nagy részén is szerepelt az a dög, szóval gondoltam, fenyegetésnek megteszi. Kerestem a konyhában egy kést, még oda is ugrálva követett, és elvágtam a torkát. A vérével az összes családi fotón összekentem a tanár lányának az arcát, majd a dögöt a gyerekszobában hagytam.

A tanárnő többé nem zaklatta Seth-et. Sőt, otthagyta az iskolát, és elköltözött a családjával.

Szerencsére az az ostoba sem pofázott többet rólam, úgyhogy nem kényszerültem ilyesmire...

*

– Egy darabig – vigyorgok rájuk. – Mert ugye most megint járt a szája... De imádom azt a fiút – simítok végig a keskeny, vörös csíkon a csuklómon, a csuklóján, amit a bilincs kidörzsölt. – Úgyhogy, ha már annyira szeret beszélni, előbb hagyom, hogy befejezze a történetét. Majd utána gondoskodok a szemtanúkról.

Észreveszem az asztalon a fecskendőt, amit a fehér köpenyes elejtett. Felemelem, és mint egy vízi pisztollyal, lelocsolom a tartalmával, hogy kicsit magához térjen, majd elhajítom a kiürült vackot.