Bánat és Szikla

1. Bailey

A feszültséget szinte késsel lehetett vágni. Apa szótlanul nézett körbe és csak a szemöldökének szigorú helyzetéből lehetett megállapítani, hogy nem tetszik neki se a szalon, se a lakás, de leginkább az, hogy bármelyikhez közöm lehet. Megegyeztünk, elfogadta. Talán megértette, hogy ha nem enged akkor el fog veszíteni. Másra nem tudtam gondolni.
Egyikünk sem volt éppen nyugodt én rettenetesen feszengtem, de talán a férfi, akinek a tulajdonát most olyan kimérten mustrálták, volt a legidegesebb. Az ex pasim, aki befogadott, még ha csak kötelességből is, vagy bűntudatból, hogy nem volt mellettem a terhességem alatt és akkor sem, amikor elvesztettem a gyermekünket.
Csendben a háttérbehúzódott míg a szülőm betette a csomagjaimat abba a szobába, ahol tulajdonképpen ő aludt. És nem szólt egy nyomorult szót se a fintoraira.
–Rendesen eszel? – kérdezte miután a konyhát egy fitymáló sóhajjal maga mögött hagyta.
Grayson nevetségesnek találva a kérdést gúnyosan felhorkant. De nem szólt, pedig képzelem mennyire zavarhatta.
–Persze! – hazudtam. Mert az, hogy fogytam és rosszabb volt az étvágyam nem annak a hibája volt, akinek a nyakába akarta varrni.
Nem hitte el. Engem meg nem érdekelt.
Apu hosszan vizsgálódva nézett. Komolyan nem tudom, hogy mire várt. Talán, hogy majd visszakozom?
–Biztos ezt akarod? – nehézkesen felsóhajtott. – Bailey... Tényleg ezen a... – megállt és elfojtott indulatokkal folytatta. –...helyen, akarsz élni?
A szemem a másik férfire szökött és szégyelltem magam apàm miatt. Nem is sejtette, hogy mennyi munka volt a mögött, amit ő undorral, lekicsinylően méregetett.
–Igen. Egészen biztos – jentettem ki. – Jó nekem itt. Grayson gondoskodik rólam! – ez most nekem volt kicsit megalázó, de nem állítottam valótlant. És így volt fair! Mindent megkaptam.
Ez volt apám utolsó köre. Előzőleg már több felvonásban próbált lebeszélni, meggyőzni, hogy menjek vissza.
–Maradok –adtam nyomatékot az elhatározásnak.
Bólintott. Majd Grayson felé fordult és a kabátjából előhúzott egy borítékot.
–Ezt a kiadásaira – nyújtotta, mire a komor punk lazán zsebre vágta a kezét, apámat a borítékkal meg lógva hagyta. Most ő méregette úgy a szemközt állót ahogy az, az imént az otthonát. Dacos gúnnyal.
Mivel nem nyúlt érte, nekem ajánlotta, de ha ő nem, hát én sem nyúlhattam érte.
–Nem kell apu. Mindenünk megvan. És dolgozni fogok, szóval... Nincs rá szükségünk –ingattam meg a fejem.
Le akarta tenni az asztalra, de mielőtt a mozdulatot befejezhette volna rászóltam.
–Ne alázd meg még jobban! Eddig is mindent megadott.
Apám kósza pillantással újra körül nézett jelezvén, hogy az oly nagyra becsült otthon szegényes.
Az volt. De nem volt szükségünk a felesleges cuccokra. Ami kellett, az meg volt, ami nem, azt majd megvesszük. Lehet így élni.
Indulatosan csúsztatta vissza a belső zsebbe a borítékot. Az arcát uraló vonások arról árulkodtak, hogy lett volna még mondanivalója, de inkább egy tehetetlen fejcsóválással kísérve az ajtó felé indult. Követtem, Grayson pedig engem kísért le a szalonon át a bejáratig, ahol megfogta a csuklóm. A szemeibe néztem, az arca továbbra is merev, komor volt, de a gesztus azt sugallta, hogy eddig enged, tovább nem. Pedig nem is akartam menni. De az illem, a múltam megkívánta, hogy kikísérjem az apámat.
– Akkor... én megyek – tétovázott.
– Ha meg akarja látogatni, hívja előtte – szólalt meg most először a tetovált bástyám, tisztázva a játékszabályokat. Csak emlékeztette, hiszen míg ebbe nem egyezett bele a szülőm, ő sem ment bele, hogy elmondja a címet.
– Ezt már megbeszéltük – felelt a megszólított, olyan hévvel mintha sértené, hogy egy nála jóval fiatalabb hím utasítgatja.
Grayson bólintott és hátralépett. Ez is jelzés volt, hogy részéről be volt fejezve a találka. Az apám is megértette, de még az én pillantásomat kereste.
– Tedd el a pénzt! Vész esetére – próbálkozott.
– Vész esetére? – visszhangzódott mögülem. – Ha esetleg megverem a lányát, és kell a lóvé taxira? – szegezte neki indulatosan.
Felé fordultam és nemet intettem a fejemmel, és a karját is megsimítottam.
– Kurvára nem a pénzére van szüksége! – mondta, majd dühösen nevetett egyet.
Bíztam benne, hogy apám nem veszi fel a kesztyűt, és hogy Grayson lehiggad. Hogy legalább addig vissza tudja magát fogni, amíg újra magunk leszünk. Mert most még olyan törékeny volt minden. Most még rettegtem tőle, hogy a gondviselőm visszakozik, hogy hirtelen úgy dönt, hogy mégsem egyezik bele abba, amiről tulajdonképpen órák hosszát tárgyaltunk. Nagyon nem most akartam elrontani, amikor másodpercek választottak el tőle, hogy túl legyünk az egészen.
A két férfi feszülten nézett farkasszemet, féltem közéjük állni, de most csak én dönthettem.
–Csak engedd, hogy itt legyek, a többit megoldjuk. Grayson vigyáz rám! Nem lesz semmi gond! – ismételtem fáradtan már sokadjára.
–Rendben – egyezett bele. Kimért volt és tömör, de ezzel a szavát adta. Várt. Azt várta, hogy megöleljem, de valahogy nem mozdult a lábam felé. A rettegés még nem ült el bennem. Elképzeltem a jelenetet, de akkor sem ment. Holott nem is olyan nagyon régen egy apai ölelés jelentett minden biztonságot. Nem rég hozzá fűződött minden otthonos érzésem. De elmúlt nagyjából ezekkel az érzésekkel együtt. Hátráltam és ahhoz léptem, akivel most jobban éreztem magam.
Feldúlt érzések áramlottak az arcára, de búcsúzott, és ahogy eltűnt a látóteremből leguggoltam és összegömbölyödve sírni kezdtem. A lenézett piercinges punk leguggolt mellém és gyengéden megsimogatta a hátamat.
–Gyere – sóhajtotta – Menjünk fel.
Szipogtam párat, de bólintottam és követtem. Fent belökött valami, lágyabb rockzenét és mint egy lelkiismeretes angol – pedig ízig vérig amerikai volt – nekiállt teát főzni.
Aromás rooibost tett elém a kis asztalra. Nem szólt nem is tűnt különösebben feldúltnak, csak a légzése árulta el, az arcának még mindig túlzott merevsége. Szerettem volna ezt megbeszélni, de az egész helyzet annyira gáz volt, hogy már fel se akartam hozni.
Befogad, gondoskodik rólam, nem kér cserébe semmit, komolyan semmit, pedig még a kurva tamponomat is ő fizeti... És akkor beállít az az ember, akinek tulajdonképpen ez lenne a dolga és ilyen... bunkó módon viselkedik vele.
– Tényleg ilyen gáz a lakás? – ült le mellém a kanapé kartámlájára, amit kinyitott állapotban egyébként én használtam ágynak, de most összecsuktuk, hogy kicsit megkomponáltabbnak hasson a berendezés.
– Mit számít mi a véleménye apámnak? – kérdeztem fáradtan.
– Szóval gáz – vonta le tévesen és felállt mellőlem. Azt hiszem, ha most több holmi lett volna valamelyiket biztosan elkezdi rugdosni, de mivel éppen csak alapberendezések voltak, nem engedhette meg, hogy bármit is tönkre tegyen. Ezért csak idegesen rótta a köröket, mint a párduc a ketrecében.
–Nekem nem gáz – mondtam és figyeltem, hogy egy pillanatra sem tud leállni.
Fújtatott és gyors indulatos mozdulatokkal kereste a pulcsi zsebében a cigarettáját. 
– Mi olyan kurva gáz? – kérdezte felindultan. A doboz alját megpöckölve egy szál ugrott ki, amit a szájába vett. Soha nem csinált ilyet, de most anélkül gyújtott rá, hogy kiment volna az erkélyre. Figyeltem ahogy a parázs felizzik, amikor embereset szívott a dohányba. – Mi a faszom kellett volna még neki?! – fújta ki a füstöt és folytatta a járkálást.
– Nem tudom – feleltem halkan. Éppen csak azt nem mondta ki, hogy nem elég neki, hogy nem az utcáról kellett összeszedni a lányát.
– Meg azzal a kibaszott pénzzel is! – felzaklatott a határozott gesztikulációja, de nem mertem rászólni, hogy higgadjon le. Elvégre az ő lakásában voltunk és minden joga meg volt, hogy kiakadjon. – Mit gondolt, hogy nem adok neked enni? Vagy mit?!
Némán ingattam meg a fejemet. Kellemetlen volt most csak ülni, kellemetlen volt az is ahogy végig kellett néznem, hogy megalázzák. A legkellemetlenebb viszont az volt, hogy csak annyit tudtam mondani, hogy:
–Sajnálom.
Se vége, se hossza nem volt már a sajnálkozásaimnak. Már engem is bosszantott, képzelem, hogy ő mennyire unhatta már. Mielőtt válaszolhatott volna felálltam a kanapéról.
– Zavarna, ha most lefeküdnék a szobában? Ez... eléggé kimerített.
Megállt a mozdulatban, amivel a szájához emelte a cigit és a szemén látszott, hogy ezzel totál kizökkentettem.
– Dehogy, menj csak... – mondta egészen más, megszelídült hangsúllyal. – Jól vagy?
– Persze, csak... – megvontam a vállam – otthon lenni, átbeszélni minden kis baromságot, ráadásul taktikusan... Meg ez... Elfáradtam.
Ebben nem hazudtam tényleg nagyon kimerítő erőt venni magamon, hogy beszéljek apámmal.
–Tényleg hosszú volt ez a nap – értett egyet. –Ha te lefekszel, egy kicsit elmennék. Nem baj?
– Nem kell engedélyt kérned, én lakok nálad... Semmivel se tartozol.
Grayson az arcához emelte a kezét és az egyre rövidülő szállal a két ujja között, megdörzsölte a homlokát.  Elfordultam és az ő szobájába menekültem. Nem mertem még összeomlani, mert tudtam, hogy ha elmegy valamiért még úgy is be fog jönni. Nem akartam most gyengének tűnni. Legalább ma nem. Most még kapóra is jött az ajándékba kapott magány. A keret nélküli matracra heveredtem. Bűntudattal, hogy nem vagyok a helyemen és az olcsó szét zipzározható hálózsákot félig a fejemre húztam. Olyan illata volt, mint a gazdájának.
Bántam, hogy a fülhallgatómat kint felejtettem, mert jó lett volna most teljesen máshol lenni. Kikapcsolni. Elbújni, mélyre... A véget nem érő szégyenem elől.
Hallottam, a neszezést mielőtt tompán záródott az ajtó, mégsem jött be, nem öltözött át, el sem köszönt. Azt hiszem, ő meg előlem menekült.
Hiába vártam, hogy elmúljak a percekkel együtt, nem történt semmi. Kimentem az üres lakásba, és megkerestem a fülhallgatómat.  Végig néztem a kanapén és mielőtt visszamentem volna a kölcsönzött szobába, kihúztam és megágyaztam a házurának. Egy palack vizet is készítettem neki az ágyhoz, tudván, hogy szüksége lesz rá.
Aztán elvonultam vacsora, társaság nélkül. Kicsit bántott, hogy engem nem akart magával vinni, hiszen nem volt kötelessége. Nem is jártunk. Volt saját élete. Azt is megértettem, hogy ez, én most kicsit sok lehetett neki. Viszont amikor hajnali háromkor még mindig nem volt itthon, már kezdtem parázni. Nem őt féltettem, Grayson remekül elboldogult, talán csak amiatt, hogy zaklatott volt, amikor elment, és hajlamos volt a bajkeverésre. A ház fenyegető üressége rémisztett meg. Annyira féltem, hogy csak nyugtatóval tudtam elaludni, bízva benne, hogy mire felkelek, már itthon lesz.
Az ébredéssel jócskán belefutottam a reggelbe, tíz óra volt mire magamhoz tértem. Az első utam a nappaliba vitt, hogy vajon hazaért-e Grayson.
Az ágyról félig lelógott a végig varrt keze.
Kiütötte magát... – ezen elmosolyodtam.
A vizes palack elfeküdve hevert a keze ügyében, de csaknem üres volt.
Nem szándékoztam felkelteni, ezért a fürdő felé indultam. Egy fekete ruhadarabot kaptam fel a földről, és magamban megjegyeztem, hogy valószínűleg erről nem lehet leszoktatni. Aztán idegen parfüm illat csapta meg az orrom és a ruha anyaga is olyan furcsa volt. Néhány dermedt lépéssel átléptem a kanapé túl felére. A ruhát visszaejtettem a földre és pánikszerűen menekültem a fürdőbe. A levegőt nagy kortyokban nyeltem és tudtam, ha ezt nem fejezem be, el fogok ájulni. Megnyitottam a csapot, hogy valami elvonja a figyelmem és az gondolataimat ne az feszítse szét, hogy Grayson mellett egy nő feküdt. A fekete haja pont olyan árnyalatú volt, mint a tangája, ami alig takart valamit a bronzos fenekéből.
Erre a látványra nem voltam felkészülve. Sem érzelmileg sem semmilyen formában.
De nem járunk, az ő lakása, még a kurva szobáját is elfoglaltam.
A csuklómat a hidegvíz alá nyomtam, hogy észhez térírsen aztán megmostam az arcom, azután csak bámultam a tükörképem. Az ápolatlanul fazontalan félig barna, félig szűke hajam.
Már az idejét sem tudom, mikor voltam fodrásznál, vagy mikor érdekelt legutoljára, hogy hogy nézek ki. Az arcom fehér volt, teljesen, talán betegesen színtelen, ráadásul beesett. Összehasonlítottam magam azzal a szunnyadó betolakodóval, akinek ugyan csak a fél arcát láttam, de sokkal egészségesebbnek tűnt nálam.
Grayson nem a pasim – recitáltam magamban. Mégis valamikor az volt, és egy nőt látni, elképzelni vele, iszonyú fájdalom. A csapból még folyt a víz, és most még arra is nehéz volt rávennem magam, hogy elzárjam. A fejemben már kialakult egy menekülési terv, fogat mostam azután visszaosontam a szobába. Nem bírtam ki, hogy ne vessek rájuk egy újabb pillantást.
Felkavarodott a gyomrom. Felöltöztem és sietve vettem magamhoz a táskámat aztán olyan gyorsan és halkan ahogy csak tőlem telt, iszkoltam ki a lakásból, a tetovàló szalonon keresztül. Sietve szálltam buszra, hogy beljebb vigyen a városba. Nem volt célom, csak valahol akartam le ni ami nem ott van, ahol Grayson egy nővel fekszik egy ágyba.
Joga van hozzá... – sulykoltam mégis most az egész menedék amiért tegnap komoly harcokat vívtam apámmal, szellős lett. Keresztül süvített rajta a szél.
Mi van, ha megdugta? – vetettem fel –tőlem nem kap ilyesmit, és neki szüksége van rá. Tőlem egyébként sem kap semmit... én csak egy kolonc voltam a nyakán, amit kötelességből vállalt.
Valahol a központban szálltam le, azon a részen, amit nagyjából ismertem, ahol voltak helyek, ahova eljártunk, de most nem fordultam be sehova, csak sétáltam az utcákon.
Szomorú lettem. Nagyon. De mivel az utóbbi időben ez jellemzett, nem törődtem vele. 
Neki is jobb lesz így, nyugodtan tudnak felkelni, nem fogja őket zavarni senki, bármit is terveztek reggelre.
Megint forgott a gyomrom és a remegő kezeimet a pulcsim ujjába dugtam, ami szerencsére meleg volt, mert kabátot elfelejtettem felvenni, pedig el kellett volna...
Az első józan gondolatom akkor támadt, amikor megálltam egy fodrász szalon előtt, azután benyitottam. A hajszárító kellemes melegbe bonta a helyiséget. Kezdtem felengedni.
Az egyik szakember kérdően nézet rám miután köszöntem. Hátra toltam a kapucnit a fejemen majd segélykérő pillantást vetettem rá.
Azonnal székbe ültettek, faggattak én meg csak a táskám pántjával matattam csak annyit mondtam, hogy legyen újra barna és nézzek ki valahogy. Legalább eltelik az idő, és kicsit jobban érzem majd magam. Rosszul esett, hogy kérdezgettek, hogy azt hitték, nekem is csacsogni van kedvem, és fél úton már megbántam, hogy beültem. De kifelé tényleg már valahogy kinéztem. Talán két órája mehettem el Graysontól és volt egy olyan érzésem, hogy vagy alszik még vagy mást csinált, és egyikben sem akartam zavarni. A lakás közelébe eső padok közül választottam egyet. Felhúzott térddel, összekucorodtam rá, hogy melegítsem magam, amíg telik az idő. Amíg lesz bátorságom visszamenni. De nem hittem, hogy az még ebben az évszázadban lesz. Érdekelt volna, hogy mennyi az idő, de azt sem tudtam pontosan mert a nagy sietségben nem csak a kabátom, de a telefonom is otthon maradt. Reszkettem. Kifejezetten komor őszi nap volt és már azt fontoltam, hogy a szalonba húzódok. De szánalmasnak éreztem, ezért nem mozdultam.
Figyeltem az embereket, ahogy hullámokban töltik meg az utcákat és úgy éreztem, hogy bármelyikük helyében inkább lennék.
–Bailey...– hallottam a feszült és egyben megkönnyebbült hangot. –Hol a francba voltál? – még inkább sütött belőle a feszültség, de leguggolt szemben velem és a felhúzott lábszáramnak támasztotta a fejét. –Három kicseszett órája kajtatok utánad, már az apádat akartam hívni...
–Nem hívtad ugye? – kérdeztem pánikban.
–Nem – felelte és összevont szemöldökkel kezdett méricskélni.
–Hol van a kabátod? – szegezte nekem.
–Otthon felejtettem – válaszoltam és megpróbáltam felállni.
–Mi? – hökkent meg. –Három órája kabát nélkül császkálsz? – kérdezte, úgy mintha nem lenne egyértelmű vagy rosszul értette volna.
–Igen. Nem – helyesbítettem. – Fodrásznál voltam.
Nem látszott, a kapucni még mindig a fejemre volt húzva és nem is terveztem levenni.
–Fodrásznál? –újabb értetlen kérdés. –Nem mondtad... Honnan a faszomból kellett volna tudnom? – tört fel belőle. Másnapos volt látszott rajta, hogy nincs jól, de se szó se beszéd kézen fogott és a lakás irányába húzott, mintha nem lenne benne biztos, hogy önszántamból vele tartok. Volt bennem félsz, hogy még ott lesz az a lány. De szégyelltem is magam.
Mikor bezárta az ajtót csak azután szólalt meg újra:
–Nem az volt, amit gondolsz...
Nem válaszoltam, de megharaptam az alsó ajkam, hogy a fájdalom lobbanjon fel bennem ne az a megalázó érzés, amit akkor éreztem.
–Bebasztam és csak egy hálóhelyet ajánlottam.
Nem kérdeztem, miért nem taxipènzt, de jobb is mert közben ráeszméltem, hogy azt a pénzét rám költi.
– Alig volt rajta ruha – szaladt ki, pedig nem volt jogom ebbe belefolyni.
– De volt és ez a lényeg! – próbálta menteni.
– Igen és mint tudjuk nálad sokat számít, hogy van-e, vagy nincs rajta bugyi.
– Nem keféltem vele, nem történt semmi! – védekezett.
–Talán kellett volna – mondtam, de a szemébe nem tudtam nézni.
– Kellett volna? – kérdezte felháborodottan. – Tényleg kellett volna?! Baszd ki, tegnap vallottam szerelmet és egy másik csajjal kellett volna kefélnem?! Komolyan milyen elbaszott embernek tartasz te engem?! Vagy mi a faszt gondolsz egyáltalán rólam? – dühös volt, fáradt, és azt hiszem kedvetlen. Minden oka megvolt haragudni rám, nem hibáztathattam érte. Én is utáltam magam.
– Azt, hogy kötelességből, engeded, hogy itt legyek, de lehetne normális életed...
Nélkülem – tettem hozzá magamban. Talán mert úgy gondoltam magától is eljut erre a következtetésre és mert reméltem, hogy nem így lesz.
– Mi a faszt értesz azon, hogy normális? Az én életem sosem volt normális, és hidd el, már belenyugodtam.
– Azzal a lánnyal... Lehetett volna több is...
– Bazd ki! Ne csináld már! Most büntetsz azért mert, éjjelre itt hagytalak? Ne aggódj volt miatta lelkiismeret furdalásom! És ha úgy vesszük az a három óra ezzel a kurva fejfájással ez is büntetés!
– Nem akarlak büntetni, csak... talán felállíthatnánk néhány szabályt...
– Szabályt? Az én házamba kurvára nem lesz semmilyen szabály! –tiltakozott hevesen, de folytattam. Nem volt könnyű, de helyesen kellett döntenem.
– Neked is jogod van a boldogsághoz...
Grayson elgyötörve kissé hitetlenkedve nézett rám.
– Nem akarok idehozni senkit – mondta lassan– akivel lenni akarok az már itt van.
– Együtt aludtál egy lánnyal, aki nem én vagyok. Ez szerintem jelent valamit...
– Igen, hogy kurva részegen, kurva felelőtlenül ajánlgatok! Ne csináld már... Tudod, hogy érzek...
– Nem érted, hogy csak jót akarok neked?! Tudom, hogy mire vágysz, és az nem én vagyok! – fakadtam ki. Rohadtul nem akartam más nővel látni, de én nem adhattam megneki azt a szerelmet amire számított. Azt, ami régen köztünk volt. Hiába volt múltunk, hiába ő vette el a szüzességemet, hiába ő volt az első igazi nagy szerelem, én tönkrementem és nem akartam magammal húzni. Arra sem kérhettem, hogy várjon rám, mert már így is túl sokat adott.
Grayson hosszan nézett, mintha fontolgatná a választ. A mellkasa idegesen, fel-le mozgott.
–Fejezd be ezt a baromságot! – torkolt le, majd felém lépett és a fejemen felejtett kapucnit hátra tolta. A tekintete ellágyult és egy valószínűtlen mosoly kúszott a szája sarkába.
– Hogy lehetsz te ilyen gyönyörű mindenhogy? – kérdezte és gyengéden megsimogatott. A szemei körül járták az arcom, láttam, ahogy megvizsgálja a frizurámat, és úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Mintha nem is hallotta volna, amit mondtam, mintha egyáltalán nem értette volna, hogy azt kértem, hogy szeressen mást.
Eleredtek a könnyeim. Nem értette meg. Miért nem értette, hogy csak bántani fogom?