Bánat és Szikla

11. Grayson

Plusz rész aztán egyidőre kifújtam. Azért nem kell olyan nagyon sokat várni.
*

Tétlenül nyúltam el az ágyon. A karácsonyi partit letudtuk Masonnél, és szívesen mondanám, hogy hiányzott belőle minden giccs és hülye karácsonyi kellék, de nem. Nem, hogy nem, de még az én lakásomba is jutott.
Amanda a családjánál töltötte az ünnepet és a saját lelki békém érdekében nekem megkegyelmezett. Talán vele mentem volna...  Talán friss volt még ehhez, ez a kapcsolat. Mindenesetre az égősor égett, amivel ő dekorálta ki a konyhát és a nappalit, na meg a hálót... Elmosolyodtam és mélyen szívtam magamba a narancs és a szegfűszeg illatát, ami a dohányzó asztalomról áradt. Végre, kurvára nem volt semmi dolgom és ehettem a sütit, amit nekem hagyott, mert ha főzni nem is, sütni azért tudott. Elnyúlhattam az ágyon és bámulhattam a műsorokat. Őszintén? Kibaszottul jólesett.
Majdnem minden tökéletes volt. Leszámítva, hogy vártam egy hívást, vagy legalább egy nyomorult üzenetet. Nem vártam volna sokat. Egy, hogy vagy is elég lett volna, vagy egy baszódj meg.
Idegesített. Én igyekeztem nem gondolni rá. Nem foglalkozni vele, de nem ment. Már a telefonnal játszottam, és azon gondolkoztam, hogy felhívom és ha olyan lesz, mint egy hisztis tini, legalább többször nem keresem. Drukkoltam magamban, hogy csessze fel az agyam, hogy ne kelljen örlődnöm miatta.
Tárcsáztam. Vártam. És felvette.
– Szia James! – szólt bele, akkor leesett, hogy az új számomat nem is tudta. Nem akadtam fenn rajta, ha akart volna, el tudott volna érni.  – Na, máris kikészített az anyukád? – kérdezte és kicsit színtelennek találtam a hangját, a háttérben szóló zenét pedig túl hangosnak.
– Nem James vagyok – világosítottam fel. – Grayson.
– Te nem hívnál – közölte, mintha nem is velem beszélne csak magának állapította volna meg. Rosszul esett, még ha szarul is váltunk el, még ha tényleg nem is kerestem eddig. 
– Nem készíted ki apádat ezzel a zenével?
– Nem náluk vagyok. Itthon vagyok a lakásban.
– Akkor a szomszédokat? – Faggattam hiszen mégis csak karácsony volt, ilyenkor még én sem üvöltettem a hard coret. Ennyire még én is tudtam moderálni magam.
– Nincsenek itthon, akit zavar meg majd szól – válaszolta olyan kurvára leszarja stílusban. De egészen furcsa volt mert hiányzott belőle az a csípős él, a hév, amit vártam.
– Miért nem vagy a családoddal?
– Mért kellene? Na mibe, hogy te se apádtól hívsz? – kérdezett vissza.
– Jogos – mondtam és erre elmosolyodtam. Talán csak mi ketten nem vágytunk a felhajtásra. –Nem kellene egyedül lenned – folytattam, mert reméltem, hogy közben neki is sikerült rendezni a sorait, hogy ha én nem is vigyázok már rá, legalább az apja vagy valaki igen.
– Nem hiányol a barátnőd? – a kérdés, mondhatni, hogy durván arcon baszott. Nem akartam, hogy tudja, rohadtul nem akartam neki elmondani.
–Honnan... Honnan tudod? – tettem fel neki. Már úgy sem számított. Ha tudja, hát tudja. Ha neki nem kellettem, nem várhatta, hogy örökké egyedül maradok. Már készültem a kitörésre, hogy el kell tartanom a fülemtől a telefont, hogy végre elpattan nála valami. Hogy végre ledületet kap.
–Láttalak titeket, az egyik klubban. Boldognak tűntél...
Meredtem magam elé, mert nem tudtam erre mit mondani, csak éreztem, hogy valahol nagyon szaggat. Hallgattam majd tovább kellett lépnem.
–Te? Te boldog vagy?
–Ja egy üveg whiskyvel egész jól elvagyok – erőltetett volt a válasz, a hangjába csempészett vidámság meg már egyenesen gyomorforgató.
–Bailey... – fogtam bele, és már készültem rá, hogy bevallom, hogy én is hallottam róla, és elmondom, hogy nem tetszik, amit csinál, de nem adott lehetőséget rá.
–Miért hívtál? – szakított félbe ezzel a kicseszett számonkéréssel. Mert már nem volt jogom hozzá, hogy kioktassam, vagy hogy beleszóljak az életébe. Talán ahhoz se, hogy karácsonykor felhívjam. Egyszerűen adta a tudtomra, hogy már semmi közöm hozzá.
–Csak – sóhajtottam – Boldog karácsonyt kívánni – hazudtam. Hiszen azt nem mondhattam, hogy nem tudtam nyugodni, amíg nem beszélek vele. Mondjuk most sem volt sokkal jobb... 
–Ja, hát kösz – nevette el magát, és csak akkor hallottam ki a nevetéséből ennyi gúnyt, amikor még csak kerülgettem, gyarapodtak a sérülések, mert ez is kurvára fájt, de megérdemeltem. Hazudtam, én kerestem. – Neked is boldog karácsonyt Grayson! – toldotta meg. Teljesen összezavart, mert megint csak nem erre számítottam erre a fájdalmasan szelíd mondatra, ami olyan volt, mintha a lufi nem durrant csak egyszerűen leeresztett volna. Hát ez kurvára nem ő volt. Kurvára nem lehetett ilyen. Vagy csak én akartam, hogy kiakadjon, hogy még egy kicsit feldúljam.
–Azért, átmész majd az apádhoz? – kérdeztem, mert hirtelen semmi nem jutott eszembe, amivel még egy kicsit szóval tarthattam volna.
– Biztos... Figyelj... Örülök, hogy... Hát ja – makogott. – Örülök neked! Jó volt végre mosolyogni látni.
Megingattam a fejem, mert ezt nem voltam kész hallani. A faszt, azt sem tudtam, mihez kezdjek ezzel. Hogy miért kavar fel, hogy ezt mondja.
– Ne hívj szilveszterkor – közölte. – Lehet úgyis összetörik addig az én telefonom is, lehet, hogy én is földhöz vágom majd... – nevetgélt zavartan. Furcsán...
– Hívtál? Azóta kerestél? – nyilallt belém, hogy talán szüksége lett volna rám...
– Nem, én nem azért mondtam... Nem... csak... tegyük már le légyszi.
– Mentsd el a számom! – ragaszkodtam hozzá.
– Nem! Nem kell. Neked már van kivel foglalkoznod. Engem csak felejts el! Mintha soha nem is lettem volna.
Letette és a telefonom újból a földön csattant. Legalább most nem esett a darabjaira.
Azért csak felbaszott. Ez is valami, végülis, ezt akartam!
Járkáltam, újra játszottam a beszélgetést, aztán kocsiba ültem. Az egészben valami nem volt a helyén. Valami furcsa volt. Valami kibaszottul nem tetszett. A telefonom szerencsére használható maradt, csak a képernyő szélén futott egy törés, nem nagy kaland.
A lakásából kihallatszott a zene. Kopogtattam és amikor nem jött válasz, újra próbáltam hangosabban. Aztán hívni próbáltam, nem vette fel viszont a számváltás miatt pont hallottam, hogy kicsörög.
– Már próbáltunk neki szólni... nem nyit ajtót – szólt ki a szomszédból egy középkorú nő. Valószínűleg azt hihette, hogy én is az egyik paprikás hangulatba került lakó vagyok.
– Mikor? – kérdeztem hadarva, közben újból dörömbölni kezdtem.
– Úgy negyed órája, amikor ilyen hangosra vette – vont vállat.
Körülbelül akkor tette le...
Az agyamat baljós pánik uralta le, és ahelyett, hogy tovább vertem volna az ajtót, sietve a nőhöz fordultam.
– Kinek, van még kulcsa a házhoz?
– A... főbérlőnek – felelte bizonytalanul.
– És ő hol van? – sürgettem a választ, de olyan lassan bökte ki, hogy azt hittem megfojtom.
– Nem lakik itt...
– Faszom!
Nem pazaroltam az értékes perceket, vállal feszültem neki az ajtónak, és ahogy bírtam nekilendültem, hátha sikerül beszakítanom. Erre már a fél család is kisereglett, a ködtől fel sem fogtam a kérdéseket, csak válaszoltam, mire nagy nehezen kiszakadt a zár. Én meg egyszer az életben áldottam az apját, hogy ilyen kicseszettül nem biztonságos helyet bérelt a lányának. Nem kellett őt sokáig keresni, az ágyon feküdt, de nem olyan pozícióban, amiben az ember aludni szokott. Inkább mintha ülésből dőlt volna el. Míg hozzá rohantam, kivert a víz, annyi lélekjelenlétem sem volt, hogy káromkodjak. Gyorsan mértem fel a terepet, már csak a szagtól majdnem alkoholmérgezést kaptam. Ennek az az üveg Glenmorange lehetett az oka, ami a keze ügyében hevert és jóadag folyt belőle az ágyára.
– Bailey! – szólongattam idegesen. Amikor nem reagált semmire, már a levegőt aztán meg a fejemet kapkodtam.
– Ne... – nyögtem magam elé majdnem, bőgve, amikor megláttam az ágya melletti asztalon a tablettákat. – Bassza meg...
Megkerestem a pulzusát, és amikor a durván remegő kezem rátalált, ahelyett, hogy az ajtóban tolongó szomszédsággal fogalkoztam volna, egy számot hívtam.
– Anya... – nyögtem bele.
– Grayson? – felelt vissza a vidám hang. – Oh – sóhajtott – annyira örülök, hogy hívtál! Jól vagy? Ugye eljössz, hozzánk? A karácsonyi ebédnél számoltunk rád is... – csak úgy ömlöttek belőle a szavak, de nem volt most erre idő.
– Ne! Kérlek! Kurvára nem érdekel most a karácsony! Segíts! – hadartam.
– Mi a baj?
– Bailey eszméletlen... Azt hiszem, megpróbálta megölni magát.
– Lélegzik igaz? – váltott hangnemet azonnal.
– Igen. De nem bírom felkelteni... Kérlek segíts! – könyörögtem.
– Hol vagytok most?
Mondtam a címet, anyám meg egyből vágta rá a legközelebb eső kórház címét, ami ötpercre volt innen.
– Hívj mentőt! Azonnal! – parancsolt rám. – Indulok én is.
Ahelyett, hogy szót fogadtam volna, felültettem és ahogy ölbe akartam venni, megcsapta az orrom a frissem mosott hajának az illata.
Ki a faszom mos hajat öngyilkosság előtt? – kovájgott a teljesen használhatatlan gondolat a fejembe. Mégis valamiért fontosnak éreztem. Talán az utolsó kibaszott kapaszkodó volt, hogy valójában nem az történt, amit minden sejtett. Az utat nyitó szomszédok között a saját kocsimhoz igyekeztem, és öt perc helyett három alatt a kórháznál voltam. Rohantam vele a sürgősségire, ahol azonnal átvették, kérdezgettek, amire tudtam feleltem, és hiába voltunk bent, a sietős mozdulatok, a rohanás miatt, hogy elvitték tőlem, nem tudtam megnyugodni.
Járkáltam és vártam majd az egyik székre rogyva, az arcomat a kezembe temetve sírtam el magam. Nem lehet, hogy ez történik... Bailey nem hallhat meg! Nem lehet öngyilkos... Bassza meg...
– Grayson! – hallottam meg Amanda hangját. Felugrottam ő pedig azonnal megölelt.
– Anya... – nyögtem az ölelésbe.
– Hogy van? Mi történt? – kérdezte eltolva a vállam.
– Bevitték... nem tudom... Anya, kurvára félek.
Lenyomott a székbe és mellém ült, aztán szépen lassan nyugodtan elmondatott velem minden újra, mit láttam, hogy találtam rá és én elmeséltem a telefonbeszélgetéssel bezárólag mindent.
Egy percig nem szólt majd újabb kérdéseket tett fel.
– Nem lehetett öngyilkos, ugye?
Nagyon mély pillantással nézett a szemembe és megsimogatta a hátam.
– Tudod, karácsonykor lesznek a legtöbben öngyilkosok. A nagy nyomás, hogy ilyenkor mindenki azt várja, hogy boldogok legyünk, de mégsem vagyunk azok.
Lefagyva néztem vissza rá, hiszem én még mindig abban reménykedtem, hogy engem igazol, hogy a sok mindenből, ő majd azt szűri le, hogy véletlen volt. Csak egy kibaszott idióta véletlen!
Fuldokolva hajtottam a térdem felé a tenyerembe temetett fejem.
Nem sejtettem, hogy ennyire rosszul van. Megint... És én még megkérdeztem, hogy boldog-e... Tehetetlen, nyeltem a könnyeimet. Míg vártam és tördeltem a remegő ujjaimat.
Az anyám, a nevelő, de támogató és törődő anyám átnyúlt és megfogta melegen megszorította a kezem. De nem mondta egyetlen egyszer sem, hogy minden rendben lesz. Nem mondott semmit, csak a szilaj pillantásába kapaszkodtam, bár az is csupa rosszat sejtetett.