Bánat és Szikla

22.Bailey

Apám különös tekintettel meredt a távozóra. Olyannyira furcsán nézett utána, hogy egy rövidke ideig azt hittem megúsztam az egészet.
–Hívok egy taxit – közöltem, és már indultam is volna.
–Milyen drogról beszélt? – rázta meg a fejét, mintha most tért volna észhez.
–Csak szívat– vágtam rá, de apám végig mérte a hiányos öltözetemet, elkapta és egyből tüzetesen szemügyre vette a karomat.
–Jézusom! –nevettem az arcába – Nem szúrom magamat!
–Befelé! – hangzott a tömör ámbár annál határozottabb utasítása.
Nem úsztam meg. A szigorúság nála mindig rosszat sejtetett. Kelletlenül bementem, a többiek már aludhattak mert síri csend és sötét volt a házban.
Apám egyetlen kislámpát kapcsolt, kísérteties hasonlóságot mutatva egy FBI-os vallatással. Levágódtam a kanapéra, mintha nem lenne okom mitől tartani. Végül is nem volt hiszen a baromarc szava állt szembe az enyémmel.
–Miért nincs rajtad ruha?
–Van rajtam – mondtam, mert szerettem volna a pontatlanságát ellensúlyozni.
–Feltűnt, hogy tél van? – förmedt rám.
–Igen, képzeld! És a klubban, ahonnan elvonszolt az a barom, ott meleg volt. Lesz még kérdés, vagy hazamehetek?
Apám felnevetett majd fáradtan megdörgölte a szemét.
–Drogoztál Bailey?
–És, ha kipróbáltam akkor mi van? – nem láttam értelmét tagadni, én még mindig nem tartottam olyan hű de komoly dolognak – Ne mondd már, hogy te sosem próbáltad! – felálltam és megindultam az ajtó felé. – Szerintem mindent megbeszéltünk.
–Hát azt nagyon kétlem! – közölte. – Szóval újabban drogozol... A szabadságot, a bizalmat, amit kaptál, erre használod? Ha tudom, hogy drogra futja nem fizetem a lakás felét! A fenébe! – apámnál kezdett elpattanni a cérna, mert levegővétel nélkül kezdte fújni a magáét. Nem kellett volna ötvenszer elmondania, hogy óriásit csalódott, az arcára volt írva.
Csak hallgattam, és vártam, hogy vége legyen a kioktatásnak, hogy hazamehessek.
–Teljesen el akarod rontani az életed? Hova lett az én szorgalmas, okos, éltanuló lányom? Aki SOHA nem csinált volna ilyen ostobaságot? Bailey... – fáradtam dörgölte meg a szemét. Látszott rajta, hogy ideges, a csalódottságát is kifejtette, de azt hiszem tehetetlen is volt.
–Nem nagy ügy! Nem vagyok drogos, jó? Csak hadd menjek már haza a francba, és hagyjuk ezt a hülyeséget!
–Nem... A szobádba mész, és nincs külön lakás. Befejeztük. Elegem van!
Rámeredtem és most én nevettem el magam, azután elindultam az ajtó irányába.
– Ha most kiteszed a lábad azon az ajtón egyedül kell boldogulnod. Nincs lakás, se támogatás, komolyan Bailey befejeztük! Nincs egyetem se! – A szavai keményen ütődtek a koponyámnak.
Visszafordultam és valahonnan a testem legmélyéről bukott fel egy irritáló inger. Azt hittem, Graysonnál jobban ma már senki nem tudja eltolni az estémet. Mintha nem lett volna elég szar látni őt azzal a csajjal, úgy rendelkezik felettem, mintha joga lenne hozzá. Mintha beleszólhatna az életembe. De apám még erre is rálicitált! Hát, komolyan mindenki az én életem akarja elcseszni?! Az indulataim csak kirobbantak belőlem.
– Egyetem? Egyetem?! Tényleg képes vagy a tanulmányaimmal zsarolni?! Milyen apa vagy te?! – kapkodni kezdtem a levegőt, mert megint nyomorultul éreztem magam, olyannak, akit nem hagynak lélegezni se. Aki bárhogy próbál szabadulni, szabad lenni, nem hagyják. – Milyen apa?! – üvöltöttem rá.
–Menj a szobádba. Holnap még beszélünk erről.
–Holnap dolgoznom kell! – hazudtam, mert másnap terápiára készültem.
– Nem. Felmondasz! – vágta rá idegesen. – Azt mondtam befejeztük! Ha tényleg azt akarod, hogy kislányként kezeljelek, akkor úgy lesz!
– Mi? – hökkentem meg.
– Befejeztük. Ha visszaélsz azzal a szabadsággal, amit kaptál akkor... akkor itthon maradsz és... nem tudom, a fenébe is, itt leszel, ahol szemmel tarthatlak! 
– Nem tarthatsz itt! – vágtam vissza. Mert a törvény értelmében már nem volt joga hozzá...
– Menj el Bailey de akkor ugrott az egyetem. Megmondtam.
Valahogy az az érzésem támadt, hogy mindkettőnkben hasonló érzések dúlhattak. Mindketten dühösek, bizonytalanok voltunk és elszántak.
El akarja venni tőlem az egyetemet, de azt nem engedhettem el, mert az volt az egyetlen esélyem a szabadulásra. A távolságra, arra a szabadságra, amivel most is fenyegetett.
– Jó! – vágtam az arcába. De azért ennyivel nem értem be. – De holnap akkor is el kell mennem, mert terápiára járok!
– Milyen terápiára? Minek? – kérdezte kizökkenve, elégedett voltam, mert ez volt a célom. De nem gondolta át, mert biztosan tudtam, hogy nem akarja tudni a választ.
– Azért mert meg akartam ölni magam – szenvtelenül feleltem, mintha bármi kevésbé súlyos indokot tártam volna elé. És pontosan tudtam mennyire mélyen sebzek vele. De ezen az egy fegyveren kívül nem volt másom, és amikor kényszerítettek, akkor muszáj volt védekeznem. Azt tettem, amit kért, a szobámba mentem és úgy bevágtam magam után, hogy hallottam ahogy az öcsém felsírt az emeleten. Bántott, hogy megijeszetettem, és a rengeteg marcangoló érzésem közepette szinte nevetséges volt ez az egy picike bűntudat.
Nem vergődtem az éjszaka elszántan terveket szőttem, és egyetlen célul az egyetemet tűztem ki. Nem számít mi lesz addig, nem számít, hogy érem el, de a nyár végén hátra hagyok mindent és elmegyek innen! Hajnalban az itt marad holmijaimból előkotortam egy régi edző ruhát és egy viseltes cipőt majd, az ablakomon keresztül elszöktem futni. Nem a szokásos útvonalamon mentem, az túl messze lett volna, de nem számított csak hogy égjen a tüdőm és az izmaim. Fáradtan értem haza, de kétszer elszántabban. Felkészülve mindenre. Mert számítottam rá, hogy beszélgetés következik, hogy keményen kitálalok. Ha itt tart hát tudjon mindent. Tudjon meg mindent, ami fájt, amit nem értett meg. És nem csak neki készültem kitálalni, de Grayson anyjának is.
Mikor visszaértem még aludtak, legalábbis úgy sejtettem, de csengettem. Apám meglepve nyitott ajtót, de ahogy szemügyre vette az edző felszerelésem nem kérdezősködött, hiszen visszamentem.
Nem tévedtem a nehéz beszélgetés még hátra volt. Kegyetlen őszinteséggel elmondtam mindent és akkor sem hagytam abba amikor az arca már különösen megviselt kifejezésbe torzult miatta. Legalább egyszer érezze át azt, amit én. Legalább egyszer próbáljon megérteni. Én egy világgal lettem könnyebb, ő pedig ugyanannyival nehezebb. 
Nem bírta, elment otthonról, de fogalmam sem volt hova. Az ő dolga, az ő baja, ha nem bírta elviselni. Nekem muszáj volt, ez volt az életem.
Jó, ha ezt akarja, maradok itt sem lesz nehezebb. És most ahogy néztem a szótlan kissé feszült Madisont az öcsémmel a kezében, még úgy éreztem nekem lesz így jobb. Nem kell dolgoznom, barátaim már úgy sincsenek... Szinte nevetnem kellett, hogy ezzel még egyszerűbb lesz!
Ha nem kapok drogot akkor mi van? Nem vagyok függő, úgy ahogy mások gondolják.
–Megfoghatom? – kérdeztem apám nőjét az öcsémre utalva. Szegénynek eléggé elszúrhattam az estéjét, mert a szemei alatt mégy lilás barázdák húzódtak.
–Persze – mondta és már nyújtotta is.
Már bátrabban vettem át, és hogy különös módon már nem szorongtam, úgy tűnt David is jól érzi magát nálam. Hihetetlen volt, hogy vele kapcsolatban mennyire más érzéseim voltak, mint a világ többi részével. Az apró kis ember köré koncentrálódott minden jó érzésem. Valahogy már más volt, mint az elején. Most David olyasmi örömet okozott, mint egy kiskutya. Egésznap el tudtam volna babusgatni. És a terápiát leszámítva meg is tehettem.
–Úgy tűnik megint belerondítok a tökéletes életetekbe – fordultam Madison felé, miközben egyenletesen rugóztam a térdemmel, a kicsi nagy örömére.
–Jaj Drágám... senki se mondta, hogy könnyű a tinik élete... – sóhajtott megértően.
–Legalább, többet lehetek Veled – szántam az öcsémnek.
Az apám szinte percre pontosan akkor érkezett, amikor nekem indulnom kellett.
Az ajtóban állt, és az égadta egy világon, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
–Elviszlek.
Ennyit mondott, semmi többet. Nem ellenkeztem, habár tisztában voltam vele miért. Beszélni akart a terapeutámmal, de azt is tudtam, hogy se a kezelésre nem dogja beengedni, se nem mond neki semmit, ami kettőnk között elhangzik.
Egy félóra múlva minden beigazolódott, ahogy ő faggatózni kezdett, Grayson anyja pedig módszeresen tért ki a válaszadás elől. Mire elfogadta hogy kint kell megvárjon, vagy akár el is mehet, már negyed órát elvett az időmből. Nem bántam. Arra mire készültem még így is elég lesz. Ha ő kiteregette a szennyest  akkor én sem fogom vissza magam. Hadd tudja csak Amanda, milyen is igazából a nevelt fia.
Mondhatnám, hogy a bosszú igazából nem boldogított, de tulajdonképpen nagyon is. Foglalkozásából adódóan Amandának jól ment a pokerarc, de amikor elmeséltem hogyan tetoválta rám Grayson a saját nevét, vagy azt az esetet ami megelőzte, hogy teherbeejtet, és amikor a ruhát rángatta le rólam a klubban, akkor nehéz volt érzelem mentes arcot produkálnia. Elmondtam mindent és ezzel a terápiát is befejeztem. Nem mondtam senkinek, de nem szándékoztam többet jönni.
Mivel a terapeutám nem beszélhet a bent történtekről, ezért még volt egy feladatom.
*Kösz, hogy megint megpróbáltad elcseszni az életem! Legalább már a te anyádnak sincsenek illúziói veled kapcsolatban. Látod, nem csak te tudsz rohadék lenni! . Legalább most már
Elküldtem és a következő napokban, amikor tényleg vissza kellett költözzek apámékhoz, és fel kellett mondanom az állásomat, csak, hogy az anyagilag is függjek tőlük, ebből az egy kis üzenetből töltekeztem. Meglepett, de napokkal később érkezett rá válasz. Nem vártam semmit. Főleg nem napok távlatában.
*Remélem, egyszer majd te is megérted, hogy nem rohadékságból csináltam. Megbeszélhetnénk ezt nyugodtan? Átmegyek, jó?
Ezen csak nevetni tudtam és vissza írtam neki, hogy ‘rendben’. Mert persze, hogy az eszébe sem jutott, mennyire keresztbe tett nekem. Kétlem, hogy apám házára célzott, amikor ajánlkozott.                          De majd megtudja...
Nem jött aznap. És a következőkön sem. De nem is számítottam rá. Tudtam, hogy így lesz. Mert annyira már nem volt fontos, hogy idáig merészkedjen.
Mivel sokkal kevesebb lett a kötelezettségem, mondhatni semmi dolgom nem volt, ezért a heti 3-4 alkalom helyett, minden nap futottam. Úgy vettem észre, hogy ezzel a mozgással jobban alszom, és vagy emiatt, vagy azért, mert Daviet képes voltam öcsémként kezelni, már elkerültek a rémálmok is. Azért nem volt könnyű, mert nem csinálhattam, amit akartam. Nem mehettem szabadon, a bulik tilosak voltak. Nem mintha bárkivel elmehettem volna, de a tél egyébként is unalmas volt és eseménytelen, nekem pedig még inkább az. Szóval olvastam... Kezembe akadt Madison egyik könyve, amivel a gyereknevelésre akart felkészülni. Csak kíváncsiságból, de elolvastam. Aztán sorra jött a többi, mire rájöttem, hogy érdekel a téma.
A terápiát abbahagytam. Talán nem kellett volna, de a félretett pénzemet inkább sportruhába akartam forgatni.  Ha választhatok a terápia, amit kényszerűségből, és a sport között, amit szabadon szívesen csinálok, akkor az utóbbi nyer. Mert a jelenlegi életemben az egyetemig ez volt az egyetlen olyan dolog, amiben szabadon dönthettem, amibe apám sem talált kifogásolni valót.