Bánat és Szikla

14. Bailey

Lassan haladtunk ki a kórházból, a keze, amit fogtam a derekamra csúszott és úgy támogatott, mintha valami értékes portéka lennék. Nem voltam az, de jól esett. Még mindig Mason kocsiját használta. Miután Amanda elengedett minket, feltételekkel, aggódva, besegített, még a biztonságiövemet is bekapcsolta, mintha nekem nem menne...
–Haza viszlek, aztán pihenhetsz amennyit akarsz, az a hely nagyon durva volt.
– Az – értettem egyet, és sötéten, megalázva gondoltam vissza arra az elmúlt pár nagyon kemény órára – Csak az ágyamat akarom meg egy zuhanyt...
–Hozzám viszlek – az utat nézte, amikor felé fordultam. Minden gyors irányváltoztatás azzal járt, hogy felfordult a gyomrom. – Nem akarok hozzád menni! Az én lakásomba vigyél – kértem tőle.
–Nem – rázta a fejét, olyan határozottan, mintha joga lenne hozzá.
–Grayson, nem akarok a te lakásodba menni! Csak vigyél, haza kérlek! – a hangsúlyom kétségbeesett és egy kicsit indulatosba vágott, mert nagyon önfejű tudott lenni, de most nem volt erőm, hozzá, hogy a szokásos kis harcainkat megvívjuk.  
–Nem jó a zár... – mondta.
Kikövetkeztettem, hogy valószínűleg ő szakította be, de ez most kicsit sem tudott eltántorítani attól, hogy a saját vackomat akarjam.
–Nem érdekel! – feleltem neki vissza. – Haza akarok menni. Nem hozzád.
– Bailey! – háborgott olyan kioktató türelmetlen modorban.
Semmi kedvem nem volt a már letisztázott életébe rondítani. És azt sem várhatta el, hogy ott fetrengjek, a büdös, átizzadt, alkohol szagú ruhámban, ahol ő már más valakivel volt. Azzal a szégyennel, ami még túl élénk volt, amit ő meg sem érthetett. A másik értette volna mert átélte, de Grayson nem.
Az ő birodalma már nem az enyèm volt. Nekem semmi közöm sincs már hozzá. És van saját helyem. Nem szorulok az övére.
– Vigyél haza, kérlek! – szóltam talán kicsit határozottabban, mint egy kéréshez illett volna.
– Nem.
– Állítsd meg a kocsit! – követeltem, ezúttal már nem kérleltem. – Állítsd már meg azt a kurva kocsit! – ezt addig ismételtem, kikellve magamból míg tényleg meg nem állt. Nem kényszeríthet.  Kicsatoltam magam, és sietve kiszálltam. Hideg volt, de elindultam a buszmegálló irányába, úgy ahogy voltam az egyszerű melegítőmben.
–Szállj már vissza a kocsiba! – jött utánam, közben káromkodott.
–Kösz de nem. Innen fog menni egyedül is.
–Most kapartak össze a detoxban! – kiáltott rám hangosan. Én pedig automatikusan körül néztem, hogy a hajnali, mégsem üres utcán ki hallja, amit a fejemhez vág.  –Tényleg, gyalog akarsz hazamenni?!
–Busszal – feleltem és egy pillanatra sem álltam meg. Ez persze nem azt jelentette, hogy siettem vagy tempója volt annak, amit csináltam. Szarul voltam, erőtlen, azt sem tudtam mikor ettem utoljára, de biztos, hogy napokkal ezelőtt.
–Pénz sincs nálad – szembesített, és ez jelenthetett némi problémát, de inkább gyaloglok, minthogy akár véletlenül is, de találkozzak a barátnőjével. Hogy velük egy lakásba legyek, ahol egyszer mi voltunk.  Megtorpantam.
–Adj kölcsön! Majd megadom.
Keserűen felnevetett. –Lószart.
Felkapott és úgy vitt vissza járműhöz. Hiába kapálóztam, nem engedett, de ez is csak még jobban kimerített.
–Haza viszlek, csak fejezd be ezt a hisztit! – zárta rövidre ingerülten.
Hisztit... persze neki biztos az...Letett, én meg visszaültem. Ott melegebb volt és végül is megkaptam, amit akartam.
–Elég szar, hogy ezt kell, hogy végre meghalld, amit mondok – szúrtam oda, hogy visszanyerjek valamit az önérzetemből.
Grayson erősen markolta a kormányt, és tudtam, hogy dühös mert nem indított.
–Hogy én halljam? – nézett rám megrökönyödve. – Hozzám akartalak vinni, hogy legalább le tudj feküdni! Amikor elhoztalak egy üveg whiskyben tocsogott az ágyad. Csak a szagtól majdnem bebasztam! Most kb. attól bűzlik a hely.... de tudod mit? Leszarom! Hazaviszlek, csak ne... NE gyere azzal, hogy nem figyelek rád! Mert ha így lenne, már valószínűleg halott lennél! Bassza meg...
Nem feleltem. Összehúztam magam és az ellentétes oldalon kibámultam az ablakon. Éreztem magamon a pillantását, hallottam légzését, a nehéz sóhaját.
–Nem kértem, hogy gyere – mondtam halkan.
Hallottam az övének a kattanását, ahogy nyitja az ajtót. Aztán már oda is pillantottam, hogy hova megy, de csak a kocsinak dőlt háttal és a combjának támaszkodva begörnyedt. Aztán még percekig tipródott kint, mielőtt visszaült. Fáradt voltam. Sajnáltam, de nem fogtam magyarázkodásba.
Nem beszéltünk többet abban az ötpercben, míg a háztömb elé nem kanyarodott.
– Innen már megleszek. Kösz – mondtam és már szálltam is ki a kocsiból, de megint nem érdekelte mit mondtam, mert követett. Engedtem, hogy a lakásig kísérjen, támogasson. Már az ajtó előtt éreztem azt az erős szesz szagot, de tudtam, hogy nem nyelt el belőle sokat az ágy, mert az üveg csaknem egész tartalmát megittam.
– Menj haza... – sóhajtottam – Karácsony van, rád várnak...
– Most senki nem vár, Amy a családjával van – a név belém hasított, és legalább egy mérföldnyire tolt-el az előttem állótól.
– Akkor sem kellene itt lenned... – ragaszkodtam hozzá. Egyáltalán nem kellett volna jönnie és végig kitartania mellettem, vagy sírva hajolni az ágyamra. Annyira sajnáltam érte. Annyira nem akartam, hogy miattam legyen itt, hogy miattam sérüljön, amikor őt már semmi nem kötötte hozzám. És boldog volt valaki mással.
– Akkor, hol kellene?! – hördült fel – Ne basszál fel Bailey! Menj be – utasított fáradtan a nyitott megrongált ajtó felé.
Egy pillanatig vártam majd azt tettem, amit kért. Késő volt, vagy éppen túl korán és neki talán még az enyémnél is nehezebb éjszakája volt. Nem engedhettem magamnak, de egy kicsit akartam, hogy maradjon. Míg én feldolgoztam, hogy igaza volt, szörnyű szag uralkodott az egyszobányi kis lakásomban, ő ablakot nyitott és az ajtót is kitárta. Most úgysem volt senki a folyosón. Most mindenki szépeket álmodott, családról, finom ételekről, szerelemről, ajándékokról. 
Levettem a takarómat és fellélegeztem, hogy csak azon volt folt. Elkezdtem leszedni róla a huzatot, de a komor árnyékom kivette a kezemből, és megcsinálta helyettem, majd begyűrte a mosógépbe.
Míg én lezuhanyoztam másik takarót vett elő, eltűntette az üveget és éppen a gyógyszereimet szedte össze.
– Mit csinálsz? –kérdeztem és már nyúltam érte.
Grayson nagyon komoram kerülte ki a mozdulatomat és indult el a fürdőbe.
Nem várt, nem kérdezett, hanem egyesesem a vécébe szórta a dobozok tartalmát.
– Mi? Ne! Most miért csináltad ezt? – akadtam ki, és ingerültem martam vissza legalább az üres dobozokat, majdnem sírva figyelve, hogy mindkettő üres. Csak azok tartották vissza a rémálmokat és most már az sincs, azokat is elvette.
– Komolyan kérdezed, hogy miért? – vonta fel a szemöldökét. – Hol a drog? – szegezte nekem kertelés nélkül.
Nem feleltem. Dühből, dacból, vagy csak mert nem akartam tovább süllyedni.
– Azt kérdeztem, hogy hol a drog – tette fel újra, kitartóan, még a nyúzott kedvetlen arcán is hatott rám az élesen villanó tekintete. De bármennyire is fáradt voltam, nem akartam beismerni. Neki nem. Előtte szégyelltem. Előtte el akartam süllyedni miatta.
– Nem tudom miről beszélsz – mondtam inkább. Ő felnevetett és túl hamar komorodott vissza, egy lépést tett felém.
– Ma, nem is olyan nagyon régen, egy rohadék nyomozó akarta rám verni, hogy bedrogoztalak. Aztán amikor játszottam a hülyét hogy nem tudok semmiről, hogy én csak behoztalak, a terjesztődről faggatott. Hogy kitől szerezted az anyagot. De én nem mondtam egy kibaszott szót sem,  és nem azért, mert annyira félteném azt a gyökeret, hanem mert mindketten tudjuk, hogy nem csak, hogy anyagozol, de árulod is. Szóval, ha azt kérdezem, hogy hol van az kibebaszott anyag te leszel olyan drága és elmondod, mert ha esetleg, reggel beállít a faszikám egy házkutatásra rohadtul díjaznám, ha nem találna itt semmi terhelőt rád, és most, hogy itt éjszakázom, rám nézve! – minden szóval egyre dühösebb lett. – És azt kérdezed, hogy miért húztam le a klotyón a tablettákat, hát elmondom. Azért, mert majdnem KINYÍRTAD magad! FOGD MÁR FEL! – zihált, és a szeme nem vadul őrjöngve villant vádlóan méregetve, hanem kétségbe volt esve.
– Majdnem meghaltál... fogd már fel végre... – kérlelt halkan megzuhanva.
Lépett volna, és szerettem volna, ha átölel, ha az erős, biztos, mindig menedék mellkasához bújhatok. Ha a meleg védelmező karjai körém fonódnak.  Ha csak megtart még egy kicsit. De nem éreztem helyesnek. A szobába mentem inkább, ami egyszerre volt a nappalim a konyhám és a hálóm is. Bezártam az ajtót, amit jobb híján az elé tolt cipősszekrénnyel ékeltem ki.
Aztán elővettem azt a pár grammnyi speedet, amit csak saját használatra tartottam, mert nálam soha nem volt több, James nem vont bele annyira. Még azt sem tudtam, hogy hol tartja a készletet, amiből a porciózáshoz elvett. Vagy ami maradt, hova rakta. Nem mondta én nem kérdeztem, nem is volt jelentősége.
Kibontottam a tasakokat és a szeme láttára öntöttem a lefolyóba. Mindet. Nem csaltam.
– Nem vagyok függő – közöltem egyenesen a szemébe nézve, hogy mentsem a méltóságomat. Bár már túl voltam azon, hogy csak kipróbálom. Semmi nehézséget nem okozott megválni az cucctól.
– Tévedésben vagy nyuszikám, a speed nem koko, de attól még függővé tesz – mellékesen vetette oda, mert közben kikapta a műanyag tasakot is a kezemből, amit aztán módszeresen apró darabkára vagdosott a konyhai ollómmal és a por után küldött. Nem érdekelt. Az sem, ha eldugul miatta a csap. Egyáltalán nem érdekelt most már csak le akartam feküdni, mert enyhén rázott a hideg.
– Nincs több?
– Nincs. Ennyi volt.
Nem tudom miért, de hitt nekem, vagy csak már ő is belefáradt, mert az ágy felé terelt, amin frissen húzott ágynemű és tiszta lepedő is volt.
– Nem kell őrizned. Csak aludni szeretnék, semmi mást.
Megingatta a fejét, de nem szólt csak befeküdt mellém, ruhástól, úgy ahogy volt. Egy takarónk volt. Megint. Hiába volt ő ruhában, hiába éreztem magam rettenetesen, mert valaki más barátjával feküdtem egy ágyban, betakartam. Egyszerűen azért, mert nem akartam, hogy fázzon. Így feküdtünk egymás mellett a sötétben, a hidegben a mosógép működését hallgatva. Ami furcsán megnyugtatott. Talán mert egy normális élet, normális zajai közé tartozott és most szükségem volt erre. Hogy ne annyira kívülállóként érezzem magam.
– Nem bújsz ide? – kérdezte. Bűntudatosan és nekem egyből az a papírra írt üzenet jutott eszembe, ami a fürdőben csak úgy ledobott pulcsim zsebében lapult. Ami kicsit sem volt telefonszám, és kicsit sem volt helyes.
– Nem – feleltem minden vágyammal ellenkezve.
– Miért? – suttogta. – Szinte reszketsz.
Egészen konkrétan reszkettem. Az éhségtől, kimerültségtől, a borzatsztó élményektől, a lelkem elképesztő fáradtságától.
– Mert barátnőd van, és az sincs rendben, hogy most itt vagy.
– Csak... egy ölelés kislány... kérlek... kurvára szükségem lenne most rá.
Először nem értettem. Neki, rám? Vagy csak egy ölelés melegségére?
Felé fordultam de nem kúsztam hozzá, csak vártam hogy ő is felém forduljon. Megtette, és a sötétben amit már megszokott a szemem én figyeltem és ő is figyelt engem.
–Megsimogattam az arcát – és már ezt is olyan soknak éreztem.
–Halálra rémültem... Kurva ijesztő volt ez az egész!
–Sajnálom, hogy ott kellett lenned – suttogtam vissza. –Nagyon sajnálom... – még egyszer megcirógattam az arcát, de mielőtt elhúztam volna a kezem, elkapta és ráfogott, az arcához simította. Már nem csak én reszkettem, és ahhoz is gyenge voltam, hogy átöleljem, megvigasztaljam. Mert utána erő kellett volna, hogy távol tartsam magam tőle. Inkább választottam ezt a gyávaságot, hogy még véletlenül se marasztaljam. Mert maradt volna. A világ végéig is maradt volna, ha kérem.
Nem lehettem önző. Neki még volt esélye a boldogságra. De nem velem.