Bánat és Szikla

16. Bailey

Egész életemben csak egyetlen egy dolog fájt jobban annál, hogy engedtem a tetovált punkot elmenni. Addig álltam az ajtóban és szorítottam a kilincset, míg már nem hallottam a lépteit. Végig utána akartam rohanni, hogy visszatartsam és kérjem, hogy maradjon. Azután könyörögjek, hogy szakítson azzal a nálam valószínűleg mindenben sokkal jobb lánnyal. Hogy elmondjam, már nem érdekel a tetoválás és bármennyire szemét dolog volt tőle, már nincs jelentősége. Még szinte belátható távolságban volt, de már hiányzott.
Mégis álltam, mert, ha mindent el is csesztem, ezt nem akartam. Az ő életét nem! Vagy a másik nő lenni. A ribanc, aki szétbarmol egy kapcsolatot.
Bezuhantam az ágyba és próbáltam felfogni mit jelent az, hogy majdnem meghaltam. Nekem semmit, mert éltem. Arra a kis arpóságra gondoltam, akit nemsokára meg kell látogatnom. Csak mesélnék neki, hogy volt egy nővére. És még az anyja sem tudna ennél többet, vagy jobbat mondani. Én lennék a drogos lány, akit felcsináltak és a veszteségbe belerokkant. Nem. Ez most vagyok.
A paplan alá bújtam és próbáltam megkeresni magam, azt, aki vagyok. Mert ha nem ez, akkor mi? Mi volt akkor, amikor még nem voltam ennyire nyomorultul?
Sejtettem, hogy a válaszaimat nem a takaró alatt fogom megtalálni. De aludtam, telt az idő, és később képes voltam enni is. Aztán már másnapra jól voltam, nyomott az élmény az újabb felemelő tapasztalat, de akkor is annyira irreálisnak tűnt, mindenért a drogot hibáztatni. Mert akkor már nem álltam a hatása alatt, és többet nyomott a latba a whisky, hogy sikerült begyógyszereznem magam.
26.-án jutottam el arra a pontra, ahol már képes voltam kilépni a lakásbó.Az utamnak apámhoz kelett vezetnie, a házba, amit egyetlen egyszer sem éreztem az otthonomnak. Mégis a családom ott lakott. Apám, a nőjével, aki kevésbé volt hülye picsa, mint ahogy először gondoltam. Még akkor is, ha tulajdonképpen még mindig férjnél volt, és nem apám volt az, aki elvette. A pár hónapos öcsémmel, akit alig ismertem, pedig szerettem volna jobban. Talán majd most...
Csinosan öltöztem, bár a ruhám nem mindenhol simult a testemre, de egyáltalán nem készültem az ünnepekre, jobb nem volt otthon. Ráadásul hosszú ujjút kellett választanom, hogy a kanül okozta véraláfutást elfedje. Magyarázkodnom kellett volna és ha kiderül, hogy detoxban voltam, apám nem finanszírozza tovább a lakás semmilyen részét se.
Az egyik pillanatban még az ajtó előtt álltam az ajándék táskával a kezemben és azon gondolkoztam, hogy tényleg kellek-e én ide. Bentről karácsonyi zene szólt ki, amiről tudtam, hogy apám utálja. És a finom illatokból is arra következtettem, hogy készülődik valami. Valami ünnepi, karácsonyi, olyan, ami a családoknak jár. De én már most kívülállónak éreztem magam. Aztán a következő pillanatban már befelé húztak, leültettek, kínáltak és időm sem volt tovább merengeni, csak azon, hogy hol az öcsém, mert őt sehol sem láttam. És giccses egyen pulcsikat és túl sok nyomasztó díszítést sem. Pedig vártam és most csaknem csalódtam. De valahogy az egész kellemesnek hatott. Talán csak ahhoz képest mennyire nem vártam ezt a találkozót.
Madison nagyon izgult, és nevetgélve rajongott körbe. Nem értettem. Hónapok óta nem láttuk egymást, mert én nem akartam. Azt hittem, hogy legalább távolságtartó lesz, vagy egy kicsit sértődött. De nem.
–Hozzak kávét? Kicsit megkéstünk az ebéddel – szabadkozott. –Valahogy amikor kéne semmi nem megy flottul... Ugye nem vagy nagyon éhes?
–Dehogy simán kibírom még – feleltem és elmosolyodtam mert értékeltem az igyekezetét. – Kérek kávét, köszönöm. David alszik? – kérdeztem és körül is néztem, hátha valahol megpillantom.
– Nem – válaszolt apám. – Nem tudtuk, hogy zavarna-e, ezért betettük a kiságyba.
Megrökönyödve néztem a szülőket, mert igaz, hogy volt némi problémám, de, hogy emiatt szegényem egyedül kuksoljon a szobában...
– Kihoznátok? Régen láttam...
– Ha rosszul érzed magad miatta, akkor maradhat. Nemsokára megetetem és úgyis elalszik.
– Nem zavar, tényleg! És... hoztam neki ajándékot is.
Tényleg szerettem volna látni, és reméltem, hogy a közös élmények, majd oldják a szorongásomat.
–Jól van – mosolyodott el a szőke, egészen anyaforma nő. Madison pillanatokon belül, kézben előhozta az öcsémet. Picike volt még mindig, de óriásit nőtt ahhoz képest, ahogyan emlékeztem rá. Akkor még olyan törékeny volt, most pedig már tartotta a fejét, úgy szemlélte a világot maga körül.
–Ő a nővéred Bailey, emlékszel még rá?
Elég biztos voltam benne, hogy már nem, és attól tartottam, hogy el fogja sírni magát. De a picike olyan fura babaarcot vágott, amiről nehéz volt eldönteni, hogy grimaszol vagy egy mosoly készülődik. Még levegőt is elfelejtettem venni ahogy figyeltem a kis helyes szájacskája sarka végül merre billen. Hát úgy maradt. Meg tudtam volna zabálni! Meglepett mennyire jól viseltem, milyen könnyű volt ülni a játszószőnyegen és szórakoztatni a kisembert.
–Milyen a munka? Szereted? – kuporodott le mellém a kicsi anyja.
–Elmegy – feleltem érdektelenül. Mert nem volt sok mondanivalóm a munkával kapcsolatban.
–Nem ez az álom munkád igaz?
–Hát nem... De azért nem rossz... – ez is igaz volt. Lehetett volna sokkal rosszabb. – ez is igaz volt. Lehetett volna sokkal rosszabb.
–És... – súgta oda – Van most barátod? Apád nem mond semmit.
Nem, persze... Hiszen vele nem beszélek erről.
–Nincs – vontam vállat. És igyekeztem érdektelennek tűnni ebben a témában.
Madison úgy formálta a szavakat, hogy csak a szájáról olvashassam le.
–És Grayson? Szoktatok még találkozni?
–Ritkán – feleltem és a világért nem említettem volna, hogy nem is olyan régen nálam aludt. Inkább mást tettem hozzá. – Ő most jár valakivel.
–Oh– biggyesztette le csalódottan az ajkát. – Sajnálom... – mondta és megsimogatta a karomat.
Apu a konyhába ment, ezért Madie szabadabban mert beszélni. Úgy tűnt Grayson még mindig tabu téma.
–Pedig ti ketten...
Megingattam a fejem, hogy nem akarok erről beszélni, mert ahogy felhozta olyan volt, mintha a szakításunk még friss élmény lenne. Pedig azóta mintha ezerszer szakítottunk volna, kb. minden egyes találkozáskor. Mégse lett könnyebb.
–Azt hiszem boldog. Egyszer láttam őket – vallottam be óriási önfegyelemmel.
–És... neked nincs más? Egy édes fiú, akit szerethetnél?
–Van egy nagyon kedves fiú, de... ő csak barát.
–Egyoldalú a dolog. Értem.  Szerencsére nem vagy elkésve, a szerelemre a te szívednek is készen kell állnia.
Erre megint megvontam a vállam és azt a telefonbeszélgetést hallottam a fülemben...
–Az egyetemen le se tudod majd vakarni magadról a jobbnál jobb pasikat!
–Na! – szólt közbe apám szigorúan. Ezen összekuncogtunk.
– Miért? Azt hiszed, hogy csak a tankönyveit bújja majd?
–Nagyon remélem! – szögezte le apám rettentő szigorúnak szánva. Épp ezért lett komolytalan. –Na, asztalhoz! – adta ki a parancsot. Feltápászkodtunk, Madie felvette a kicsit is.
–Szeretnéd? – kérdezte. A pillantásából és ahogy enyhén felém nyújtotta a babát tudtam az érdekli, hogy megfogom-e. Tétováztam. Nem voltam biztos akarom-e. De győzködtem magam, hogy csak egy apró gyerek, mi baj lehet?
– Ömm... Jó... Lehet. – fogtam már az öcsémet, de akkor még sokkal könnyebb és törékenyebb volt, de még így is alig volt súlya. De így is izgultam, hogy nehogy bántsam, vagy le ne ejtsem, de az első pár másodpercig úgy tűnt nem lesz semmi baj.
Aztán keservesbe váltott az arca és ehhez méltó hang is szakadt fel a torkán. Megijedtem és már nyújtottam is vissza.
– Nem szeret – gondoltam, de hangosan nem mertem kimondani. Rosszul esett, bántott, hogy a kezemben nem jó neki.
– Ne izgulj – simogatta meg a hátam az anyja, de nem vette el tőlem. Esetlenül rugóztam a lábammal, hogy csituljon, de nem én kellettem neki. És a meddő próbálkozás, hogy megnyugtassam csak egyre feszültebbé tett.
– A gyerekek megérzik, ha rossz kezekben vannak – nyögtem és segélykérőn nyújtottam vissza. Megszánt és elvette, közben apám meleg kezét éreztem a hátamon.
–Valószínűleg csak nem érzi a rajtad a tejszagot – mosolyodott el. –Ha éhes az anyján kívül senki nem jó neki.
–Jaj... Nehéz mindent összehangolni – sóhajtott. – Menjetek csak kezdjétek el az ebédet pár perc és csatlakozom.
– Megvárunk! – ajánlottam.
–Dehogy, nem tudom őfelsége meddig akar enni majd – tiltakozott és elonult az ifjú herceggel a kezében.
– Na, gyere, gyere! A kedvencedet csináltam, sült halat.
Ledermedtem.
– Csak viccelek! Gyere már! Tudom, hogy utálod.
Az volt a furcsa, hogy a karácsony mindig is valahogy így rémlett, apa főzött, mi meg fát díszítettünk vagy ilyesmi. Abból az időből amikor még anyu élt, is ilyen emlékek maradtak.
– Mindig te főztél rám – jegyeztem meg, magamnak is, hogy hülye voltam, hogy egy pillanatra is beugrottam. – Az rémlik, hogy régen is te csináltad az ünnepi ebédet...
–Hát, anyád nem volt nagy konyhatündér. Őt nem izgatták ezek a dolgok – vont vállat, nem volt negatív kicsengése. Soha nem volt, ha anyáról beszélgettünk. – De, isteni kávét főzött! –mutatta fel az ujját. Elmosolyodtam.
Leültünk, ettünk, beszélgettünk, kicsit folyékonyabban, mint amikor az én lakásomban letudtuk a kötelező kérdezz felelek köröket.  Furcsa volt. Furcsán nem kellemetlen.
És élveztem, hogy fesztelenek, hogy a nő, aki apámmal élt, is foglalkozott velem és úgy tudtuk eltölteni a délutánt, hogy nem bukott ki, hogy pár napja még majdnem megöltem magam.
Hogy az sem érdekel, ha megtörténik, hogy nem lettem volna se veszteség, és az életemet sem tartottam volna annak. Most csak nem gondoltam rá. Túl voltam a dolgon. Vendég voltam egy szerethető családnál. Jól éreztem magam.
A fiú, akinek nem kellett volna, az eset óta mindennap írt egy üzenetet, hogy vagyok. Nagyjából ugyanazt válaszoltam.
Élek, jól, néha, hogy hagyjon már békén. Nem merültünk hosszas üzenetváltásokba csak visszajelzést akart, ellenőrizni, hogy tényleg élek-e. Nem a törődést éreztem ilyenkor csak a szomorúságot. Könnyebb lett volna, ha békén hagy. Ha nem is beszélünk többet. Szavakat se, semmit.
De a vacsora után én írtam neki. Elmeséltem, hogy nem volt rossz és hogy fogtam az öcsémet. Azt is, hogy sírt, de nem volt vészes.
Nem válaszolt rögtön csak órákkal később. Ezer verzióm volt rá, hogy miért nem azonnal. Egyik se tetszett, mindegyik bántott. Nem tehettem róla.
* Az öcséd is biztos élvezte, csak tudod a kistesók mindig nyafognak. Alan is ilyen! – elolvastam, de nem írtam választ. Ez már így is több volt, mint amit szabadott volna. De végül is barátok voltunk. Vagy valami olyasmi. Bár, mindig csak én számíthattam rá...
Ez sem volt jó érzés. Szükségem volt valamire, ami kicsit kitisztítja a fejem és mivel még mindig tartottam a házkutatástól, inkább lementem futni. Nem szerettem, mert rettentően kifárasztott és nem voltam jó kondiban, de ahogy sanyargattam a testemet a fejem csodálatos módon kitisztult. Rendszert csináltam belőle és minden alkalom után valahogy az a fáradtság töltött fel. Sok mindenre jó volt, például, hogy ne foglalkozzak azzal az egyre közelgő eseménnyel, amit nem kerülhettem el, és ami az ünnepek után az első dolgom kell, hogy legyen. Beszélgetés Amandával. Feltétel volt, most pedig muszáj lett belőle.
De előtte még várt rám egy buli, Jamesel és a srácokkal.