Bánat és Szikla

6. Bailey

Nem volt bátorságom felhívni. Féltem, hogy pár kérdéssel leszerel, ezért a könnyebb utat választottam. Üzenetben mondtam le, a megbeszélt találkozót.
A játszótér mellett vett fel James. Amikor beszálltam a kocsijába már némítva volt a telefonom, mert annyira kitartóan próbálkozott az exbarátom.
–Szia Szöszi! –kacsintott rám a barát, aki reményeim szerint, ahogy ígérte, könnyű pénzhez juttat.
–Szia – viszonoztam, de a lelkesedésem most még fojtogatta a félelem és a bűntudat amiért lemondtam a találkát.
–Nem kell izgulni, könnyű menet lesz – bíztatott, látva a megrettent arcomat. –Most kocsikázunk egy kicsit, közben pedig beszélgetünk, rendben? –kérdezett.
–Oké.
–A bal kezednél van az a kis tartó. Fel tudod nyitni ugye? – kérdezte.
Bólintással jeleztem, hogy menni fog.
–Rendben. Ott van a cucc. Ha esetleg forróvá válna a helyzet, és a zsaruk meg akarnának állítani, akkor fogod és kidobod az ablakon. A másik, abban az esetben nem ismerjük egymást, stoppoltál és én csak most vettelek fel.
Az arcom egyre torzult az ijedtségtől, és a szívem is kellemetlenül pörgött.
–Mit fogunk csinálni? – kérdeztem, sajnálatos módon a helyzethez méltatlanul elég erőtlenre sikerült.
–Csak kocsikázunk. Tudom, hogy én nem vagyok annyira a szíved csücske, mint a kedves Grayson, de eljátsszuk a boldog párt. Néhány helyen leparkolok aztán tovább állunk.  Hé, nyugi! Nem lesz gáz! – fordult felém egy pillanatra.
–Híres utolsó mondatok – poénkodtam de az idegességtől minden izmom görcsben volt. James beszélt hozzám, de túlságosan feszült voltam ahhoz, hogy reagáljak.
Inkább megnyitottam az üzenetet, amit a mellőzött fèl küldött.
*Miért nem veszed fel a telefonod? Mi történt?
*Közbejött valami. Sajnálom! – írtam vissza.
*Ha nem akarsz jönni, akkor csak koptass le mint eddig. Az legalább őszinte – érkezett egy újabb üzenet. Nem volt már kapacitásom még miatta is feszengeni, ezért elraktam a telefont. Tudtam, hogy több magyarázatot érdemel, de hazudni nem akartam az igazságtól meg kiborulna. Ezért inkább nem is válaszoltam.
–Rendben vagy? – kérdezte a sofőröm.
–Igen, csak pont Graysonnal lett volna találkozóm...
–És te lemondtad, hogy velem lehess...Ez tényleg romantikus – vigyorgott rám.
–Kell a pénz, oké? – közöltem, mielőtt még tényleg túl kombinálja.
–Vágom, ne izgulj!
–Egyébként ehhez miért kellettem én is? Egyedül nem tudtál volna kocsikázni?
–Egyedül uncsi – vágta rá kedélyesen, aztán komolyabban folytatta. –Nem, ha együtt vagyunk akkor csak egy pár kocsikázik. Kevésbé gyanús, mintha egyedül terülnék-fordulnék.
–Aha... – ebben az állapotban képtelen voltam belátni az igazát, inkább csak elfogadtam. Rettentő volt az út az első állomásig. Minden hangot követő rendőrautónak véltem, és magamban százszor is megesküdtem, hogy ha ezen túl vagyok, többé soha, de soha nem veszek részt ilyesmiben!
Aztán James leállította a kocsit. Felnyitotta a tartót és néhány zacskót kivett.
–Még valami! Én kiszállok, lebonyolítom az üzletet, de te egy pillanatra sem fordulhatsz felém. Üzenj a pasidnak, vagy nézelődj, de az átadást nem láthatod.
–Miért?
–Mert ha felvétel készül a te arcod nem lehet rajta.
Nyeltem egyet, és ezek után, nem, hogy felé nézni, de megmoccanni sem mertem. Már ki akartam szállni az egészből, de ő több állomásról beszélt, és ha most feladom, azzal a fizetséget is bukom. Akkor pedig semmi értelme nem volt, az egész eddigi cécónak. Lemondani a találkozót, végig feszülni az utat... Ezért maradtam és a fogaimat összeszorítva vártam, hogy vége legyen. Idegőrlő órákat töltöttem a kocsiban. Füleltem, közben pedig próbáltam lazánk tűnni, mintha semmi törvénytelen nem történne, hogy csak egy helyes barátnőnek tűnjek, ne egy nyakig sáros drogdílernek. Nem hiszem, hogy jól játszottam a szerepem...
Úgy a hatodik alkalommal amikor a sofőr kiszállt, már én is kicsit kiengedtem. Már alig volt valami a tasakokból ezért tudtam, hogy az utolsó köröket futja.
De csak akkor mertem a telefonomhoz nyúlni. Már órák teltek el és nekem öt nem fogadott hívásom volt. Mind ugyanattól a személytől. Rossz érzés cikázott a tagjaimban. Szerettem volna írni neki valamit magyarázatképpen, de nem tudtam.
Ekkor parkolt be mellénk egy nagy fekete kocsi. A vér elhűlt bennem a sötétített üvegek láttán. Éreztem, ahogy a hidegveríték kiver és tudtam, hogy itt vége a játszmának. Nem nézhettem arra de látni akartam mi történik. Hogy kik szálnak ki belőle. Nagy hangzavar kerekedett, éles szóváltások. Egyre jobban süppedtem az ülésbe, mintha ezzel eltűnhettem volna. Lefognak csukni. Ha most bevisznek azzal egészen biztosan buktam az egyetemet. Fogalmam sem volt, hogy mennyit kaphatok ennyi drogért, de az biztos, hogy nem úszom meg, egy kis ejnye-bejnyével. A látó terembe szaladt egy németjuhász, aki körbe rohangálta a kocsit és vadul szimatolt. A remegő kezeimet szorosan össze fűzve ültem és vártam, hogy kiszimatolja az anyagot, ami a mellettem lévő tartóban volt.
–Ennyi – ült be mellém a társam, és indította a kocsit. A szívem megállt és az agyam is, mert nem tudtaam összerakni a történetet.
Láttam Jamesen, hogy kifújva a levegőt megkönnyebbült. Ettől kezdtem magamhoz térni, levettem róla a szemem és most már, körül mertem nézni. A visszapillantóból láttam, hogy a fekete kocsi mellett emberek állnak, olyan család féle. A kutyához pedig tartozott egy tizenéves forma kölyök, akivel egy felnőtt veszekedett, hogy ne dobáljon labdát a kutyának mert kiszalad az útra. Azt hittem elájulok.
Különben is miért nem alszik már ilyenkor az a kölyök, meg a kurva kutyája...
–Vége? Végeztünk? – szegeztem a mellettem ülőhöz a felcsillanó tekintetem.
–Igen – adta a tömör választ.
Nemsokára megállt egy park mellett és elővéve a belsőzsebéből, rengeteg bankjegyet számolt le. Amikor végzett jó részét a kezembe nyomta.
–Hova tegyem? – kérdeztem, várva a következő utasítására.
Jamesnek először csak a szemei mosolyogtak, majd a száját is elhúzta.
– A pénztárcádba.
Gyorsan megszámoltam mennyi pénzt adott. Azután nem értve a dolgot néztem vissza rá.
–Ez 280 dollár.
–Az egyharmada annak, amit ma kerestünk. Nem rossz pár órára, nem?
Még mindig kicsit szédülten igyekeztem felfogni, azt a rengeteg pénzt, amit a kezemben tartottam.
–280 dollárt akarsz fizetni azért, hogy pár órát kocsikáztam veled? – húztam magasra a szemöldökömet miközben hitetlenkedve feltettem neki a kérdést.
–Ott a kezedben a pénz, már megtettem. Könnyű kereset, de azért mégis drogot árultunk – mondta komolyan.
–De nem is csináltam semmit – tiltakoztam. Azt leszámítva, hogy az egész utat végig remegtem, mint a nyárfalevél.
–Ha már csinálnod kell valamit az rosszat jelent. Felajánlanék a maradék anyagból, de a múltkor elég érthetően foglaltál állást.
–Nem akarom, kösz – szögeztem le.
–Kemény volt mi? – simította meg a karomat. Nem volt a gesztusban tolakodás ezt is csak bíztatásnak vettem.
–Eléggé, még most is parázok...
–Most már nem kell.
Elhittem neki. Kifújva magam, simultam bele, hátra az ülésembe.
–Hogy kezdtél te drogot árulni?
A mellettem ülő is hasonlóan ahogy én, hátradőlt. Egyik kezével megsimította a tarkóját, azután válaszolt:
–Akkor még gyárban dolgoztam éjszaka. Utáltam azt a melót, rohadt unalmas volt és mindig küszködtem az ébren maradásért. Először, nem árultam, csak használtam. Könnyebben elviseltem az éjjeliműszakokat. Aztán egyszer eggyel többet vittem a munkatársamnak, aztán kettővel, tízzel... valahogy így kezdődött. Amikor már százasával árultam nem ott dolgoztam, túl rizikós volt... és egyébként is szar volt és nem szorultam rá.  Akkor kezdtem futárkodni...
–Nem félsz, hogy elkapnak?
–De, őszintén ez kurva nagy para. Nem csak ez, otthon is, folyamatosan készenlétben lenni. Ezért is kellesz, egyedül túl húzós...
–Ha én itt vagyok akkor nem?
–Kevésbé. Neked nincs különösebb kockázata.
–Ez rohadt rizikós így is. Nekem nem kell több para az életembe.
–Megértem. Te döntöd el, hogy legközelebb elkísérsz-e.
Még mindig a kezemben tartott számos bankjegyre meredtem, és azt latolgattam, hogy gyakorlatilag, semmit sem csináltam érte. Még mindig nem igazán értettem, miért éri ez meg Jamesnek.
–Kiteszlek a tér mellett, ahol felvettelek oké?
–Jó. Már jól fog esni az alvás...Egyébként, neked sem kellene ezt csinálnod.
James elnevette magát. Azt hiszem, sok mindent mondhatott volna, mert rajta legalább látszott, hogy ő meglovagolja ennek a jó oldalát.
–Lehet – mosolygott rám minden szent dumát mellőzve.
A játszótér felé tartottunk amikor legközelebb megszólaltam.
–Cecet veri a barátja, igaz? Te beszéltél vele erről?
A sofőr nehézkesen sóhajtott.
–Próbáltam, de nem lehet vele. Mentegeti azt a görényt.
–Én nem mertem felhozni, de féltem őt.
Ahogy figyeltem a férfit ő sem volt kibékülve a dologgal.
–Cece most még abban az állapotban van, aki inkább úgy tesz mintha minden normális lenne. Szerelmes és emiatt sok mindent elnéz neki.
–De megverte! –tiltakoztam, hiszen egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy maradhat valakivel, aki kezet emel rá.
–Rólad meg gyakorlatilag letépte a ruhát a Wellis, mégis rajongsz érte! – érződött, hogy csak tehetetlenségében szaladtak ki a szavak a száján.
–Azért ne hasonlítsd már Graysont ahhoz a faszhoz! Ő sosem bántana! – vetettem ellent.
James újra elnevette magát nem jókedvűen inkább a keserűség hallatszódott át.
–Te is tudod, hogy bántott! Lehet, hogy nem vert meg, de attól az még nagyon is, bántalmazó kapcsolat volt – közel nem volt egyensúlyba a két sztori, és ebben a pillanatban nem is éreztem azt a mély megaláztatást, amit akkor abban a klubban. Igazságtalan volt, és dühített, hogy azok után amennyit segített, ahhoz a nem is férfihez mérte. –És nem őt, hanem téged hasonlítottalak Cecehez. Mindig csak a mentségeket keresitek a bűnökre, amit elkövettek ellenetek.
– Te meg, drogot árulsz! – vágtam vissza. Egy pillanatig, csendben néztünk egymásra azután mindkettőnkből kitőrt a felszabadult nevetés. A vissza vágásom annyira komolytalan, átgondolatlan volt.
– Hát, igen... mindenkinek van valami hiábája – állapította meg.
–James – próbálkoztam újra – nem lehetne csinálni valamit?
– Nem tudom – ingatta meg a fejét – amíg ő nem akarja, nem sok mindent lehet tenni. Azt mondja ő a hibás, mert a barátja féltékeny.
– Rád? –kérdeztem, hiszen volt ügyük...
– Is. Gondolom.
– Nem tudnál valamit mégis...
– Bailey, ez nem olyan egyszerű, hogy odamegyek és bucira verem a srácot, érted? Cece nem akarja elhagyni így minden rajta csattanna... Engem is idegesít, de nem akarom, hogy nagyobb baja legyen! Nem tudom, próbálj hatni rá, valahogy megértetni vele, hogy erre hosszútávon nagyon rá fog cseszni. Rám nem hallgat. Az én számból úgy tűnik nem elég hiteles...
– Jó... majd megpróbálom mondani neki – vontam vállat, kissé tanácstalanul. Nem bíztam benne, hogy ha neki nem sikerült meggyőznie, akkor majd pont rám hallgatna.
Miután elbúcsúztunk, nem ez az egész őrültség zakatolt bennem, hanem az, amit James mondott. Hogy olyan vagyok, mint Cece... Nem értettem egyet. Én nem hagynám, hogy bántsanak, még Graysonnak se. De ő soha nem vert volna meg. Aztán az villant be, amikor a koncerten megujjazott, azután ott hagyott, vérig alázva. Az is, amikor rám tetoválta a nevét és még számtalan eset, amit ő csinált, nekem pedig rettentően fájt. 
Ez mégis csak ugyanolyan lenne?
A fal mellől egy alak lépett be elém. A sötétben úgy simult az árnyékba, hogy észre sem vettem, hogy ott van. Ijedten kaptam a felpörgött szívemhez. Hiába próbáltam csitítani, akkor sem lett nyugodtabb a ritmus, amikor rájöttem, hogy nem a zsaruk akarnak hűvösre tenni a zsebemben lapuló törvénytelen pénz miatt, meg az elmúlt órákért.
– Grayson... – nyögtem, a komor túlságosan merev arcába.
– Hol a faszomba voltál, hogy még a rohadt telefonodat se tudtad felvenni?– a szavai akadoztak a részegségtől, de az kiérződött, hogy nem boldog.
– Nem volt térerő – hazudtam kapásból. Erre keserűen felnevetett.
–Nem gondolod, hogy azt jelezte volna a kibaszott telefonom? – hitetlenkedve, ingatta meg a fejét.
Úgy voltam még így is jobb, mintha az igazság miatt csalódna bennem.
–Dolgom volt! Mióta tartozom neked az időbeosztásommal?! – estem neki gondolkodás nélkül.
–Tartozol? – kérdezte lesújtva. –Aggódtam! – fakadt ki.– Tudod, hogy aggódtam érted, amikor képtelen voltál felvenni a rohadt telefonodat és legalább azt belenyögni, hogy hagyjalak a faszba?!
–Nem kell mindig aggódnod meg felügyelned! Nem ötéves vagyok! Jézusom!
Grayson arca minden szavammal egyre merevebb lett.
–Tudod, kezd már elegem lenni ebből... Hogy mindig csak én erőlködök – mondta majd ellépett mellettem és ott hagyott.
Néztem a széles hátát, ahogy távolodik tőlem. Utána akartam menni, megmagyarázni, hogy nem úgy gondoltam, de most csak hazugságaim voltak számára. Nem létezik olyan verzió, amiben ő megérti, hogy szükségem van erre a pénzre.
Gyorsan üzenetet pötyögtem, majd elküldtem.
*Sajnálom!
Láttam ahogy elővette a telefont, majd elolvasta. Azt hittem miután megtorpant, legalább visszafordul, de azt a másodpercnyi időt csak arra használta hogy a telefonját izomból a földhöz vágja. Összerezzentem a csattanásra. Aztán ott hagyott mindent, nem szedte össze a szétreppenő darabkákat. A lábam gyökeret vert, nem szaladtam utána. Kellett volna, de csak amikor már eltűnt a szemem elől  akkor léptem oda, hogy felszedjem a hátrahagyott törött részeket. Mert még szüksége lehet rá, az, még kellhet neki.
Még a lakásban is remegtem, és most már hiába akartam volna felhívni, nem lehetett.
Nem akartam megbántani, és az órákig tartó álmatlan vergődésemnek meglett az eredménye. Határoztam, hogy reggel elviszem a maradványokat és bevallok neki mindent. Vállalva, hogy kiakad, hogy másképp néz majd rám, és hogy óriásit csalódik, amiért nekem másképp nem megy. Nehezen aludtam el, de bár ne is tettem volna. Az álom annyira megkínzott, hogy amikor riadtan feleszméltem, a pizsamaként viselt pólómat, teljesen átizzadtam. Szerencsére már reggel volt és nem kellett kényszerűen ébren tartani a fáradt testem. Míg zuhanyoztam, egyfolytában pörgettem a gondolatokat, mit fogok mondani.
Szédelegtem a fáradtság miatt, de egy kávén kívül mást nem ittam. Túl akartam lenni a vallomáson és mindenen ami azzal együtt jár. A kiabáláson, hogy meghallgassam mennyire hülye és felelőtlen vagyok.
Az ajtókhoz még kulcsom volt, meg is állapítottam, hogy ez sincs rendben. Csak a szalont kellett kulccsal nyitni, a lakása ajtaja nem volt zárva. Az ismerős közeg csillapított, az émelygésemen. Csak akkor akartam újra hányni, amikor hangokat hallottam. Amikor az előszoba ajtóba toppanva láttam a meztelen tetovált hátát, ahogy az asztal mellett két női comb között áll. Nem állt. Mozgott. Hátráltam, a kezemből kiesett a telefonja és zajt csapva érte a padlót.
–Mi volt ez? – hallottam meg a hangját.
–Nem tudom, de ezt, abba ne hagyd! – kuncogott egy másik, női hang.
Nem érdekelt semmi, rohantam, nem zártam ajtót sem, csak a szalonban dobtam az asztalra a kulcsát.
Remegett a gyomrom, a mellkasom, miközben győzködtem magam, hogy ez rendben van. Hogy várható volt, hogy ez tulajdonképpen jó, mert én úgysem adhatok neki semmit. De a látvány  belülről pusztított. Én csak vele voltam, de ha nem így lett volna, ez, hogy mással lássam... ez akkor is kikészít. Egyfolytában csak  ismételgettem, hogy nem baj. Hogy az én érzéseim nem számítanak. Hogy minden egyes percnyi kínt megérdemlek. Mert gyenge vagyok,  használhatatlan, mert nem tudtam neki megadni, amire vágyott.
Hánytam, majd kimerülten, bezárkózva, ésszerű mennyiségű nyugtatóval merültem kába álomtalan, nem kiérdemelt pihenésbe.
Nem az a nap volt a legrosszabb, hanem a többi, amin nem keresett, a többi amiken küszködtem, hol azért, hogy pihenjek hol azért, hogy a rémálmok elkerüljenek. Egyedül kellett átvészelnem. Nélküle.
Egy hét elteltével már epekedve vártam a hívást, hogy végre ne egyedül legyek. És James hívott, én pedig mentem. Először a lakására, ahol segítettem ezúttal koffeinnel felütni az anyagot, azután elmerülve a precíziós feladatba, mericskéltem és nem kellett másra gondolnom.
Feltűnt, hogy a barátom egy ideje, csak figyel, ami kicsit irritált.
–Igen? – néztem fel, egyenesen a meleg egyébként világos tekintetbe.
–Egész este kussban vagy. Valami baj van? – kérdezte vizsgálódva.
–Koncentrálok –feleltem, de a mellkasom máris összeszorult.
–Ha nem akarsz velem jönni nem kell. Ha emiatt...
–Nem! – szakítottam félbe. –Nem ez... – letettem a kanalat és nagyot fújtam, aztán felhúzva a térdem hátra dőltem. –Láttam Grayson valakivel – mondtam ki összeszorított szemekkel mintha csak még mindig azt az utálatos jelenetet kellene néznem. Muszáj volt beszélnem róla, mert már lyukat égetett belém, olyan volt magamban tartani, mint a méreg. És ahogy kimondtam az ideg csurgott a kezembe és olyan érzés volt mintha kiolvadna. Szinte fájt ez is.
–Smárolt valakivel, vagy mi? – kérdezte, hogy részletesebben megítélhesse a felindultságom.
–Nem. Az étkező asztalán dugott valakit.. 
–lehet, hogy azt a múltkori lányt, lehet hogy nem is most először.
James szemei elkerekedtek.
–Szereted őt?
Erre nem feleltem, de mellém ült és megsimogatta a hátam. Azután elmeséltem az előzőnapi vitát és az is kiömlött belőlem, hogy végül is megértem. Mert nem voltam jó hozzá, és nálam sokkal jobbat, sokkal erősebb nőt érdemel. Olyan erőset amilyen ő.
Egy múló álom volt csak azt képzelni, hogy mi összetartozunk. Hogy csak mi értjük egymást úgy igazán. Buta voltam amikor halkan még magam előtt is titkolva, de bíztam benne, hogy lesz felfelé és ő, majd ott vár engem.
–Nehéz a lezárás – mondta a barátom és a szemeiben őszinte részvétet láttam.