Bánat és Szikla

26. Bailey

Az előző napi izgalom sehol sem volt ahhoz, amit most éreztem. Muszáj lett volna valamit ennem, de még csak rágondolni sem bírtam. Madison élénk figyelme alatt csipegettem és bíztam benne, hogy elég lesz.
-Összekészítem Davidet és elviszlek! -ajánlkozott.
-Nem kell felébreszteni miattam. Csak két megállónyit kell mennem.
-Biztos? Mert nem probléma!
Ezt mondta, de hallottam mennyit küzdött a kiskrapekkal mire sikerült letennie.
-Hagyd aludni! Sokan lesznek, nem tetszene neki a tömeg. Tényleg!
- Nem izgulsz?
-Alig – nevettem fel és már a hangomat is átitatta a feszültség.
Madison elmosolyodott.
– Fel vagy rá készülve! Menni fog!
Sóhajtottam és újból nevettem.
–Nem tudom... De most már nem számít. Lesz, ami lesz! – mondtam és felálltam az asztaltól.
– Megvan mindened?
– Aha, már tegnap összekészítettem mindent – mutattam fel a minimál készletet, a zselét és izotóniás italt, amit a futóövtáskámba tettem.
– Gondoltam... Biztos nem szeretnéd, hogy elvigyelek?
– Igen, biztos! – jelentettem ki. Már egy ideje arra készültem, hogy úgyis egyedül leszek, és most az, hogy kísérgessenek furcsán hatott. Így a buszozás közben még lesz egy kis időm felkészülni, beállítani a playlistet, és arra is, hogy utolsó körben megnyugtassam magamat.
Már volt némi elképzelésem a verseny menetéről, mert alaposan kifaggattam róla Ryant, amíg még Seattleben volt. Míg elindultam, Madie néhányszor mér felajánlotta a fuvart, de végül akkor is buszra szálltam. Még nem kocsonyásodtak a tagjaim, csak éppen furcsán éreztem magam a többi ember között. Már nem voltam rosszul. Izgultam de nem olyan rettegve. Valahol a rajt helyszín és a házunk közti szakaszon átfordult bennem minden. Futni akartam! Magamért, csak azért, hogy megcsináljam.
Már amikor leszálltam a buszról, akkor megváltozott a hangulat. Az utat lezárták, a tömeget terelték, és a résztvevők közé csapódva, elindultam felvenni a rajtszámot, és a karpántot ami méri majd az időmet. Nem csak én futottam egyedül, de nagyon sokan társaságokba verődve haladtak vagy beszéltek. Kicsit meglepett hogy mennyien jöttek el. Gondtam, hogy sokan lesznek, de valahogy bennem a magányos futások képe élt. Miután felálltam a zónámhoz, ahova beosztottak már csak sodródtam. Figyeltem azokat, akik ismerték egymást, kicsit irigykedve, hogy a kezdeti parát le tudják vezetni nevetgéléssel. Tördeltem az izzadó ujjaimat, majd próbáltam igazítani a rajtszámon. Nem kellett volna, mert a tűt nem tudtam visszakapcsolni. Valahogy nem maradt a helyén. Bepánikoltam, és hirtelen úgy éreztem, hogy sokkal gyorsabban telik az idő, mindjárt rajtolunk, és nekem nincs a helyén a rajtszámom. Ki fognak zárni. Már a cipőm is idegesített, mert a lábamat folyamatosan nyomta. Azt hiszem a zoknim gyűrődhetett be.
–Segítek jó? – állt meg előttem egy lány, kivette a biztosítótűt a kezemből, meghajlítgatta majd visszatűzte a helyére a rajtszámomat.  – Mel vagyok. Izgulsz?
–Szia! Bailey. Kösz! – fújtam egyet. – Igen már kezdek egy kicsit – mondtam közben megpróbáltam egyensúlyozva kibújni a cipőmből.
Közelebb lépett és felkínálta a vállát, hogy megigazíthassam a zoknimat. Belekapaszkodtam egy pillanatig se vacilláltam, hogy igénybe vegyem-e az újabb segítséget.
–Első verseny. Azért bénázok ennyit – magyaráztam az esetlenségem.
– Én hánytam az első előtt – súgta oda. – Most még izgi, de miután rajtolunk már más lesz. Mióta futsz?
– Öm... múlt év végén kezdtem el. Nem akarok első lenni vagy ilyesmi, csak le akarom futnia távot.
– Menni fog! – bíztatott, majd adott néhány tippet. Nem sokat tudtunk beszélgetni, mert hamarosan    a hangosbemondóban megszólalt a várva várt rettegett hang.
– Akkor hajrá Bailey! – bíztatott, majd egyik pillanatról a másikra elrajtoltunk. A zene már szólt a fülemben és követve a tanácsot az előttem futó hátára fókuszálva lendültem el és vettem fel a ritmust. Felkészültem, hogy ez durván egy óráig fog tartani. Hétvégente is megvolt. Futottam már ennyit. Attól nem féltem, hogy nem menne, viszont most minden az időről szólt. Ahogy a ritmus megvolt átkapcsoltam és már nem számított a tömeg, igazából próbáltam nem is figyelni arra, hogy mi vesz körbe. Azt csináltam, amit szerettem, ami felszabadított és most az sem számított, hogy nem fog várni senki, mert ebben a pillanatban minden induló egyedül volt. A percek zeneszámokra bontva teltek, de egyidő után már nem tudtam követni.  Mel hol lehagyott, hol beértük egymást. Egy mosolyt mindig kaptam és viszonoztam is. Majd egyre jobban húzott, hogy tartsam a tempót. Éreztem ahogy feszülnek az izmaim, de semmim nem fájt, leszámítva a tüdőm, ami időnként egy kicsit beszúrt. De a fáradtság helyett már felrántott a hangulat, és tényleg fantasztikusan éreztem magamat. Mel rákapcsolt, fogalmam, sem volt honnan volt még hozzá energiám, de utolsó erővel sprintelni kezdtem. Amikor Mel észrevette, hogy felzárkózom, elvigyorodott. Mintha meg sem történt volna az egész, úgy futottam be mosolyogva a célvonalba. Az óra eltelt mintha csak a fele vagy a negyede lett volna. Furcsa volt megállni, jó és fájt is. Körül néztem, a többi versenyző folyamatosan futott be, és láttam ahogy üdvözlik őket. Kapart a torkom. A combomra támaszkodva lélegeztem. Jó , hogy egyedül vagyok. –bíztattam magam.–Megcsináltam. Túl vagyok rajta. Hihetetlen! Hihetetlen, hogy nincs kivel megosszam... –a gondatok egyfolytában záporoztak rám, és de nem skartam engedni, hogy a rossz érzésem elnyomjàk a jókat. –Magamért csináltam. Csak ez számít!
Felegyenesedtem és letöröltem az arcom. Ahogy elindultam kifelé a ponthoz, ahol majd leadom az órát, olyan volt, mintha betonba öntöttek volna. Úgy elnehezedtek a tagjaim.
–Megcsináltad kislány!
Felkapva a fejem néztem körül. Csak remélve, hogy a sok zaj és idegen hang között, ez az egy ismerős nekem szólt.
Néhány méterre állt tőlem  a kordon  mögött. Mosolygott.
Lassan sétáltam hozzá, mert még nem tudtam gyorsabban mozogni.
–Eljöttél? – szerettem volna kérdezni, de csak furcsán kaparósan, majdnem némán tehettem fel a kérdést.
–Ki nem hagytam volna.
Még így is megértette és egy palack vizet nyújtott át.
Elvettem, ittam, a nyelőcsövem szinte égett.
Aztán újra próbálkoztam a beszéddel.
–Kösz.
–Látod, kár volt izgulni –mosolygott csibészesen.
–El sem hiszem... – nevettem fel megkönnyebbülve.
–Jó lett az időd?
–Azt, nem is tudom... még le kell adnom az órát.
–Nehéz volt? – érdeklődött, én meg nem is tudtam rá felelni, csak felnevettem újra.
–Fogalmam sincs! Nagyon jó volt, nem tűnt olyan hosszúnak...
–Mert kemény csaj vagy.
–Aha... persze... – feleltem szkeptikusan, de közben figyeltem az arcát, hogy tényleg komolyan gondolja-e.
–Én nem tudtam volna lefutni – vont vállat és zsebre vágta a kezét.
–Ott van! Bailey! – hallottam meg Madison hangját. Hárman verekedték át magukat a tömegen felém tartva.
–Ezt nem hiszem el! – bosszankodott az apám. Lesúlytott, mert én annyira őrültem Graysonnak. Nem akartam hogy most veszekedjenek. – Mondtam, hogy ne erről jöjjünk. Lekéstük... – szánta a barátnőjének.
–Nem kellett volna a babakocsi! – vágott vissza a párja.
–Basszus Kincsem, annyira sajnálom, azt hittem időben itt leszünk!
Egy fél pillantást szánt a rövidnadrágos punknak, kulturáltan biccentett felé, még egy visszafogott hellót is hozzácsapott, majd újra hozzám fordult.
–Nem tudtam, hogy eljöttök – szóltam kicsit zavarban, kicsit megilletődve.
–Az első versenyed. Persze, hogy eljöttünk... Mégha... el is késtünk... itt voltunk már koràbban csak az előző kaputól kicsit körülményes volt átvergődni magunkat.
–Tényleg? – kérdeztem nevetve és újra letöröltem a könnyeimet.
Apám gyengéden vállon ragadott és magához húzva átölelt.
–Miért mit hittél te kis csacsi? Hogy el se jövünk?
–Nem hittem, hogy fontos... – mondtam az ölelésbe bújva.
–Ne viccelj már! Büszke vagyok rád! Ez óriási teljesítmény! Simogatta meg q hátam. Nem is emlékszem, hogy mikor kaptam tőle utoljára ennyi melegséget. Holott már elvoltunk egymás mellett, a viszonyunk sokat javult. De azt nem hittem, hogy még valaha azt mondja, hogy büszke rám. Azt, hogy képes vagyok erre rászolgálni.
–Hát... valószínűleg teljesítménynek nem volt nagy szám... – ismertem el.
–Mennyi szokott lenni az időd máskor? – kérdezett közbe Grayson. – Hány perc alatt futottad a 10 K-t?
– 60 perc... –választam a szerintem nem jó, de tekintve mennyi ideje csinálom nem is rossz időmet.
–Mikor kezdődött a verseny? –tette fel az újabb kérdést.
–Én 10-kor indultam.
–Nézd az időt!
Felém mutatta a telefonját amiről leolvashattam az időt.
–10:58 – motyogtam. Még 11 óra sem múlt el.
–Már vagy 5 perce beszélgetünk – tette hozzá, majd amikor értetlenül néztem rá sokat mondóan elvigyorodott.
Aztán nyomogatott még valamit a telefonján és a legnagyobb meglepetésemre apám kezébe nyomta.
–Ott fut be – bökött a képernyőre.
–Felvetted? – hitetlenkedtem, de az agytekervényeimet még lefoglalta az a durván 5 perc amit nem értettem, hogy hová tűnt.
Grayson csak forgatta a szemeit a kérdésemre, majd lépett felém és összeborzolta az izzadt tincseimet.
– Hülye kérdés! Persze, hogy felvettem– felelte hanyagul, mintha ez a legmagától értetődőbb dolog lenne
–Hogy lehet ilyen vidám arccal lefutni 6 mérföldet? –álmélkodott az öcsém anyja.
Még nem tértem magamhoz, miközben hallgattam, ahogy körülöttem beszélnek. A mosolygó kék szempár engem fürkészett, ő nem szólt többet, azt hiszem csak várt. Arra, hogy elküldjék.
Apa visszaadta neki a telefont.
–Kösz, hogy felvetted, majd küldd át légyszíves Baileynek, hogy nekünk is meglegyen.
Felvont szemöldökkel figyeltem ezt a nagyon kulturált megnyilvánulását. Szokatlan volt tőle, hogy ennyire normálisan szólítsa meg a punkot.
–Rendben – bólintott a megszólított.
–Nekem le kell adnom az órát. Mondtam mert most már tényleg szerettem volna tudni milyen időt futottam.
–Itt megvárunk, rendben? – mondta apám nője, mert David már nagyon ficergett a kezében.
–Én elkísérlek, jó?
Bólintottam, hiszen egyàltalán nem bántam, másfelől pedig nevetségesnek tűnt, hogy apámékkal maradjon. Nem is hittem, hogy lennének ilyen tervei. Így legalább még egy picit beszélgethettünk.
Alig bírtam tovább indulni.
–Fáj mi? –nézett végig rajtam.
–Inkább csak nehéz vonszolni magam.
–Le kellene nyújtanod, különben holnap nem fogsz tudni lábraállni.
–Tudom. Csak ezt elrendezem. Kösz, sz előbbit. Meg, hogy eljöttél. Nem kellet volna.
–Miért? Ez nagy dolog.
–Kedves tőled, de tudom, hogy csak azért mert, különben egyedül lettem volna.
–És ez baj?
–Nem, de nem zavart volna az sem. Erre készültem.
–Sírtál.
–Csak a feszültség miatt...–védekeztem.
–Zavar hogy itt vagyok? – kérdezett vissza és nem tudom, hogy elhitte m‐e a félhazugságomat.
–Dehogy Grayson! Jól esik.
–Szerinted apád elengedne velem egy kicsit?
Megálltam és kérdőn néztem rá.
–Hova?
–Ünnepelni.
–Mit? – kérdeztem esetlenül.
A fehérpólós punk sóhajtott majd mosolyogva lehorgasztotta a fejét.
–Más terved volt?
–Nem, csak... nem értem el helyezést vagy ilyesmi – vontam vállat.
–Ez nem is arról szólt – mondta határozottan.
–Nem, de....
–Akkor miért gondolod, hogy ez nem ok az ünneplésre?
–Mi? – nevettem fel zavarban – hogy társaságban futottam?
–Jaj, ne csináld már! Kurvára végigfutottad a távot, ráadásul javítottál az idődön!
–De az csak nekem számít... Nem nagy dolog – feleltem majd elindultam és rákanyarodtam a leadóponthoz tartó sorhoz.
–Nem válaszoltál.
–Nem tudom – feleltem végül őszintén, most már kicsit ingatag gyomorral.
Grayson nem firtatta tovább, némán követett, majd miután megvoltunk és megkaptuk az elérhetőséget, hova lesznek feltöltve az eredmények, azt is megvárta míg lenyújtok.
Aztán vissza mentünk a családomhoz akik lelkiismeretesen vártak a megbeszélt helyen. –Az eredmény hirdetést még megvárom – nem azért mert illúzióim voltak, de ez hozzátartozott. És még bennem volt az izgalom, még húzott magával a hangulat
–Szeretném Baileyt elkérni pár órára – állt apám elé hirtelen. – Megünnepelni, az első versenyét.–egészítette ki, majd várt.
Ahogy az én szemem is rátapadt a választ várva észrevettem, hogy most nem az ellenszenv miatt tétovázott, hanem mert zavarban volt.
–Én is szerettem volna.
–Jaj, Luke... Fagyizni akarod elvinni, vagy mi?– nevette ki jóindulatúan a barátnője.– Hagyd már a fiatalokat!
–Elviheted, ha vissza is hozod – mondta tömören.
–Vissza fogom. Köszönöm – felelt rá, hasonló stílusban.
Az egész, kettőjük között szinte felfoghatatlan volt. Grayson kér, apa enged... Mintha nem is ugyanaz a két férfi lett volna, akiknek qzért csúnya múltjuk volt.
Grayson most engem kérdezett:
–Van kedved hozzá?
–Igen, persze! – vágtam rá gyorsan. Ezek után, ha egyébként nem is lettek volna ilyen terveim, nem lett volna elegáns visszautasítani. De most az izgalmam még jobban megszaladt.
Miután lezajlott az egész, három bizonyára kiváló sportolót választva a dobogóra, elindultunk haza.
Én apuékkal, hogy mire ő is hozzánk ér, összekészülődjek.
Sietve zuhanyoztam, végeztem el a dolgaimat, hogy ne kelljen várnia. De hagyott nekem időt, bő fél órára érkezett. Nem öltöztem túl, rövidnadrágot meg egy laza trikót vettem amit betűrtem. Szerettem volna csinos lenni, de nem akartam, hogy félreértse. Neki barátnője volt én meg már így is többet kaptam belőle, mint szabadott volna. Baráti délutánra készültem, nem randira. De így is örültem  neki. A szabadságnak amit kaptam, a meghívásnak, a nyárnak.
–Hova megyünk? – kérdeztem.
–Kajálunk egyet – pillantott le rám mosolyogva. –Gondolom éhes lehetsz.
–Reggel is alig ettem. Farkas éhes!
–Volt egy ilyen érzésem.
Beszélgettünk az út alatt míg megérkeztünk, és kicsit furcsa volt. Vele buszozni és csak úgy lenni, tartva a távolságot. Ugyan a mellkasomban vergődött valami, de így, most kellemesen, biztonságban éreztem magam.
Nem jártam még azon a helyen ahova kísért. Kifeszített napvitorlák alá, a sűrűn rakott leanderek és egyéb növények közé tett asztalok egyikéhez ültünk. Lampionok sorai húzódtak felettünk és minden foglalt asztaltól élénk beszélgetés szűrődött. Olyan igazi nyári hangulat tombolt az ebéd időben is zsúfolt helyen. Tetszett, csak az nem, hogy általában ő nem ezeket a típusú kajáldákat kedvelte. Az a tudat, hogy máskor a barátnőjével jár ide, engem szorosan tartott abban a szekcióban amivel néhány perce még ki voltam békülve. Nem jelentett gondot a barátjának lenni, az viszont igen, hogy csak az lehetek.
Amíg ő az étlapot böngészte én őt figyeltem.
Az ismerős piercingeket, a kicsit új fazonra vágott haját, ami persze, hogy jól állt neki. Kíváncsi voltam van-e új tetoválása, de furcsa lett volna csak így rákérdezni.
–Neked is én rendeljek? – nézett át az étlap fölött.
–Tudod mit szeretek – vágtam rá mentve a helyzetet, túl gyorsan és kevéssé átgondolva.
Még az ő pillantása is megakadt egy másodpercre majd leplezetlenül elvigyorodott.
–Ja, tudom.
Félreértette, pirultam miatta, de mégis személyes volt.
–Tényleg én rendeljek? – kérdezte újból amikor még mindig a feladat helyett vele foglalkoztam. Kézbe vettem és belelapoztam, majd újra a vagány srácra néztem.
–Tudod mit, most már tényleg kíváncsi vagyok! Rendelj te!
Elnevette magát, és megvonta a vállát.
–Rendben, de nem ér panaszkodni!
Nem telt el fél óra, mire elénk kerültek az ételek. De addigra már beszélgettünk, hülyeségekkel ugrattuk egymást.
Nevettem amikor a tányéron, amit elém tettek egy szendvics volt, olyan, mint amiket akkor ettünk sokat amikor még középsuliba jártunk.
Grayson figyelte a reakciómat és közben mosolygott.
–Úristen – sóhajtottam. – Mintha egy élettel ezelőtt lett volna.
Értette mire céloztam, mert egy kicsit elkomorodott.
–Csak egy év telt el.
– Alig találkoztam azóta a suliból valakivel... – elnevettem magam – Még valahogy Sara is hiányzik. Fura nem?
– Nem – felelte nagyon komolyan.
Belegondolva, az utóbbi időben bár az lett volna a legnagyobb problémám, hogy féltékenykedjek arra a csajra, aki a pasim körül legyeskedett.
– Már nincsenek együtt Alannel – fűzte tovább, miközben elkezdtük betermelni a kaját.
Már annyira nem is csodálkoztam azon, hogy idehozott. Minden isteni volt, és ő díjazta a jó kosztot.
– Azért ez sejthető volt, nem? Hogy a gimis párok végül majd külön mennek...
Vállat vont.
– Az egyetem mindenki életét meghatározza – folytattam.
– Nem mindenkiét.
– Hát, ja. Mondjuk az enyémet nem – húztam el a számat.
– Te is nem sokára elmész. És most nem rád, hanem magamra céloztam. Csak egy új suli, semmi hihetetlen változás nem történt.
– Persze.
– Miért? Ugyanazt csinálom, mint előtte. Melózok meg sulizok. Jó, leszámítva, hogy az irodát már nem csinálom. 
– Meg külön élsz, saját vállalkozásod van... Tényleg, semmi különös...
Grayson elmosolyodott.
– Azért nem megy olyan jól, mielőtt még illúzióid lennének.
– Miért? Valami gond van a szalonnal?
– Nem olyan, mint bedolgozni valahová, egy széket bérelni... Ráadásul új arcokkal. Szabályokat kell lefektetni. Ellenőrizni őket, hogy ne próbáljanak meg hülyére venni. Kurvára más, mint Masonnel dolgozni, ahova csak bementem és csináltam a dolgom.
– A bolt vezetés egy külön szakma...
– Igen, erre én is rájöttem. De ezt csak így lehet. Majd belejövök. Gondolom...
– A korod miatt nem vesznek komolyan? – kérdeztem tőle.
– Hát, ja. Eleinte volt egy kis surlódás a nevem miatt is.
– A neved miatt?
– Azt hitték, hogy csak egy gazdag hülye gyerek vagyok...
– Volt, amikor én is ezt hittem – vicceltem el.
– Ja most csak simán hülyének tartasz, igaz? – nevette el ő is.
– Nem, dehogy!
– Nincs még fent az időd? – kérdezte.
– Megnézzük? – kérdeztem elbizonytalanodva. Kicsit féltem tőle, hogy a rendesen mért adatok majd mást mutatnak.
– Aha! – lelkesedett.
Félve léptem fel az oldalra és írtam be a kapott kódot, de nem merte ránézni a számokra.
– Nézzem? – ajánlkozott és már át is vette a telefont. Némán elemezte a táblázatot.
– Jaj, ne csináld már! Mondj már valamit!
– Úgy csinálsz, mintha nem tudnád pontosan, hogy kurva jó időt mentél! – nevetve az izgalmamon, emelte fel a tekintetét a telefonomról. – A távot 54 perc alatt teljesítetted, de volt olyan kilométer, amin 5 perc alatt mentél.
– Mi? 5 perc alatt? – döbbentem le. Grayson közelebb csúszott és elém tolta a készüléket. Elmagyarázta, hogy melyik szám mit jelent és elképzelni sem tudtam, hogy ő honnan tudja ezeket.
Letaglózott ez az eredmény. Sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Sokkal jobb, mint amire képesnek éreztem magam.
–A következőnél, simán megpróbálhatod verni ezt az eredményt, és megcélozhatod az 50 percet.
– 50 percet? – nevettem el magam. – Azt sem tudom, ezt, hogy csináltam!
– Hogy? Úgy, hogy keményen lenyomtad!
Mielőtt válaszolhattam volna, egy kellemetlen nevetés furakodott a beszélgetésünkbe. Felnéztem az alakra, aki az asztalunk mellett állt meg. A jó kedvem azonnal eltűnt és azt is sejtettem, hogy az ünneplésnek is vége.
– Te, nem felejtettél el valamit? – szánta a srácnak, akinek az arca erre, egy kicsit sem lett nyugodt.
– Írtam üzenetet, hogy nem jó ma – felelte azonnal. A lány, a barátnője szinte hisztérikusan nevetett fel.
– Nem írtál! És egy rohadt órát vártam rád! – vágta hozzá kiakadva.
Grayson azonnal a telefonjáért nyúlt.
–Basszus... Ne haragudj, véletlenül nem nyomtam rá a küldésre... –a bűnbánó arca láttán, nekem lett bűntudatom.
A jövevény, most engem mért végig. Dühösen, igen, némi undorral.
– Sajnálom, miattam volt... – kezdtem volna mentegetni.
– Jaj, hát azt tudom! – csattant fel egy kicsit élesen. – Igen, nagyjából minden miattad volt! Nem is nagyon csodálkozom, hogy most is veled van. Hogy megint miattad cseszett át!
Elsápadtam mert a hangját egyre feljebb emelte, Grayson pedig felállt.
Biztos, hogy tud róla... rólunk...
Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de a felém magasodó férfi előbb megtette.
– Higgadj le – kérte. – Ne cseszd el a napját...
Erre a másik fél hitetlenkedve meredt rá majd újra nevetni kezdett. Vérig sértve, keserűen.
Szégyelltem magam, mert pontosan tisztában voltam a bűnömmel, és az sem volt helyes, hogy a barátka engem akar védeni.
– NE CSESSZEM EL A NAPJÁT?! Basszátok meg! – felkapta az asztalról a egyik poharat és azon sem csodálkoztam, hogy a tartalmát a képembe nyomta. – Remélem, te is úgy jársz majd, mint én! –  mondta az asztalra támaszkodva. – Aki egyszer félrekefélt megteszi többször is! – hajolt hozzám közel. Kitöröltem a szememből a narancslét, és próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy most hány ember tekintete szegeződik rám. Megérdemeltem. De, amit mondott nem teljesen értettem.
– Ezt most mi a faszért kellett?! – háborgott a tetovált.
– Sok sikert hozzá!A cuccaimat meg vidd el Masonhöz, majd elhozom tőle.
Grayson azonnal szalvéták tömkelegét nyújtotta mikor a barátnője elviharzott. A barátnője még? Már nem voltam benne biztos.
–Kurvára sajnálom. Jól vagy?
–Persze... Én sajnálom. Ez most így elég szarul jött ki igaz? – kérdeztem közben letöröltem az állam, a nyakam, a felsőmmel már nem is próbálkoztam.
–Az én hibám. Nem nyomtam rá arra a rohadt küldés gombra – bosszankodott és mellém guggolva próbálta törölgetni a lábamat.
–Hagyd a fenébe! Bemegyek megmosakodok.
–Tényleg sajnálom!
Egészen szánni való volt azzal a kétségbeesett tekintettel. Vicces. Pedig én kaptam a narancslevet.
–Ha találkozód lett volna vele, miért itt vagy?
–Csak pár cuccát akarta elvinni.
–Miért? Már nem...
–Nem. Már nem vagyunk együtt.
–Sajnálom – jött reflex szerűen.
–Én nem. Tényleg mosakodj meg  mert ragadsz... – sóhajtott.
–Jó.
Felálltam, a megerőltetéstől plusz a szégyentől remegős tagjaimon elindultam az épületbe. Nem csak a jelenet szemtanúinak pillantása kísért. De rettentő megalázó volt a felszolgálók furcsállását is állni. Legalább beengedtek és nem dobtak ki, hogy aztán a kísérőm rendezze a következő ingyen cirkuszt.
Míg megmostam az arcom, hálát adtam az égnek, hogy legalább smink nem volt rajtam.
Ami mondjuk azon pont nem segített, hogy a felsőm narancssárgán, cukrosan tapadt a mellemre és a melltartómra.
Ennyit az ünneplésről...
Szarul néztem ki és szarul kellett volna éreznem is magam, de valahogy nem tudtam. Már nincsenek együtt. Ezek szerint Grayson szabad?
Az asztalnál várt amit időközben leszedtek és el tudtam képzelni, hogy neki sem lehetett sokkal kevésbé kényelmetlen.
–Azt hiszem haza kellene mennem – mondtam és már le sem ültem.
–Oké – felállt aztán elindultunk a buszmegállóhoz.
–Hívok inkább egy kocsit – szólt két arasznyival az arcomnàl lejjebb meredve.
Fogtam a trikót és elhúztam a bőrömtől.
–Grayson, feltűnően bámulod a mellem – jegyeztem meg, majd ahogy találkozott a pillantásunk, mindketten elnevettük magunkat.