Bánat és Szikla

Special rész a kívánságotokra :) (nem lesz több)

A hideg ágynemű jól esett a testemnek. Valamivel több, mint 13 óra kocsikázás után ez felért egy wellnessel. Az árnyékolón keresztül csak szelíd tompa fénycsíkok szűrődtek a szobába, csupán annyi világosság, hogy lássam őt, ahogy az arca a párnába süpped, és belemerül a kiérdemelt álmába. Nem izgatott hány óra, hogy mióta aludtunk. A kezem végig húztam a karján az arcán utána pedig a hátát kezdtem cirógatni. Nem kelt fel, a szemét sem nyitotta ki, de egy halvány mosoly jelezte, hogy már tudatánál van.
Hagyta, hogy élvezkedjek, hogy be se tudjak telni azzal, hogy megérinthetem. A mellkasomban növekvő izgalom csak duzzadt, olyan ábrándképeket elém vetítve, amikről már lemondtam. Szépek voltak és nem is annyira csak ábrándok.
Ahogy a fáradtság kitisztult a fejemből az izmaimból – sőt úgy éreztem az a fáradtság, ami eltűnt belőlem egészen a csontjaimból szivárgott ki, talán a lelkemből – már nehezemre esett tétlen maradni. Kávét kívántam, de a szobát sem akartam elhagyni. Fürödni is szerettem volna mégis a vonzásában tartott, egy arasznyira sem volt kedvem eltávolodni tőle. Inkább közelebb húzódtam.
–Még – szólt, végre a szemeit is kinyitotta. Nem a távolsággal volt problémája a cirógatást hagytam abba.
–Elfáradt a kezem – magyaráztam, de inkább a hátára támasztva az alkarom, tovább simogattam.
–Öt perc és észhez térek. Éhes vagy? –kérdezte fáradt de egyre élénkülő hangon.
– Igen eléggé – vallottam be.
– Mit szeretnél?
A szavak egészen őszintén jöttek a számra hiszen már régóta erre vágytam.
–Fürdőruhába bújni és a parton inni egy kávét aztán enni valamit.
– Jól hangzik – addig mozgolódott, míg a hasáról a hátára fordult. Elmosolyodtam azon ahogy kieszközölte, hogy hozzábújjak. Ha már így alakult kicsit feljebb tornáztam magam, hogy egy csókot nyomjak a mosolygó szájára. Tetszett neki, de ahelyett, hogy letepert volna, sóhajtott egyet és néhány pillanatra visszazárta a szemét. Jó volt látni a nyugodt arcát. Örültem, hogy végül csak megkapta a nyaralását. Nem fogadott volna el pénzt a tandíjamból, és azt mondta, hogy nélkülem semmi értelme nem lenne az egésznek. Nem mintha én kiérdemeltem volna egy nyaralást, de végül apu kölcsön adta az egyik kocsit meg benzinpénzt. Ez jóval kevesebb volt, mint a repjegy. Ebbe belement ő is.
Nem hazudott, öt perc múlva már kikászálódott az ágyból és egy gyors zuhany után a partra tartottunk.
Kézenfogva a homokban bandukolva, sétáltuk le azt a jelentéktelen távot.
– A munkatársaid tudják már, hogy itt vagy? – kérdeztem rá, hiszen a nyaralást velük tervezte eredetileg, nem velem.
–Ühümmm– búgta. – Írtam nekik, hogy megjöttünk, meg azt is, hogy egy kicsit szeretnék veled kettesben lenni.
Meglepve pillantottam az eltökélt, de most kifejezetten szelídnek tűnő arcára.
– Nem akarom náluk még jobban kihúzni a gyufát. Így is félek, hogy rosszul indítottam – levéve a tekintetemet a barátomról a tenger és a zsúfolt part felé vezettem. Persze, hogy tartottam tőle, hogy nem kedvelnek majd
– Miért mondod? Alig találkoztatok.
– Igen, de abból az egyik alkalom az volt, amikor megcsaltad a barátnődet velem – sóhajtottam. Nem tudom mit hallottak, abból, ami akkor a lakásban történt, de ahogy Grayson könyörgött, hogy maradjak, levágós volt, hogy nem sakkoztunk.
Nem felelt egyből, de úgy láttam őt ez a tény kevésbé nyomasztja, mint engem.
– Ez csak azt bizonyítja, hogy szerelmesek vagyunk.
– Vagy azt, hogy én egy ribanc.
– Amíg az én ribancom addig engem nem zavar – vigyorodott el, és a határozottan felháborító kijelentését tompította egy puszival. Nevettem. Nem volt kedvem szomorkodni, meg marcangolni magam amikor együtt voltunk egy gyönyörű helyen. És ez a minden szempontból gyönyörű és kivételes férfi viccelődni akar velem.
– Ne foglalkozz velük. Szerintem megértik ezt... Nem tudják, hogy mi volt velünk, de azt ők is tudják, hogy Amandával nem volt minden rózsás.
–Tényleg nem? – kockáztattam meg óvatosan. – Azt hittem, hogy...
– Hogy? Szerettem? – kérdezett rá nyíltan.
– Sokáig voltatok együtt – próbáltam semleges maradni a kapcsolatunkat a valós formájában látni, de az még mindig fájt, habár sosem hibáztattam érte.
– Ja – mondta. – És ha én végig csak téged akartalak?
– Nem kell ezt. Nem haragszom miatta, nem vádollak. Nekem elég, hogy most én kellek.
– Bailey – sóhajtotta a nevemet – Szükségem volt rá, mert te elérhetetlen voltál, és mindenki azt nyomta, hogy én rossz vagyok neked. Én csak...
– Tényleg megértem! – vágtam közbe – Jó. Utáltam! De megértem.
– Nem azért voltam vele, mert te nem kellettél. De szenvedtem attól, hogy nem engedtél közel és...
– Tőle megkaptad, amit tőlem nem – összegeztem. Tiszta sor volt. A mellkason nehezült a téma nem volt könnyed, de beszélnünk kellett. Tisztázni és hátra hagyni a múltat.
Bólintott.
– Kell tartanom tőle, hogy még a vetélytársam lehet? – félve tettem fel a kérdést bízva az őszinte válaszában.
Ehhez képest, ő egy pillanatig komolyan meredt rám aztán az arcomba nevetett.
– Nem kell Bébi. És nekem a fickó miatt?
– Milyen fickó? Ryanre gondolsz?
– Ha Ryan, aki kiszívta a nyakadat – felelte. Próbált szenvtelen hangot megütni, de most én mosolyodtam el a gyenge próbálkozásán.
– Vele csak szex volt. Nem jártunk – vontam meg a vállamat.
– Aha, király.
Most belőlem kívánkoztak ki a vidám hangok, ahogy még mindig egymás kezét fogva szerencsétlenkedtünk.
– Ha ez vígasztal nem volt olyan jó vele, mint veled.
– Miért? Tapasztalatlan volt? – nem tudom komolyan gondolta-e a kérdést, vagy csak mondott valamit, hogy ne lássam az arcán a durcás kifejezést. Vagy arra várt-e, hogy ezt tényleg kifejtsem, de tovább ingerelve válaszoltam:
– Nem. Idősebb volt nálad
Nem hazudtam. Ryan egyáltalán nem volt tehetetlen vagy amatör, és ténylegvtudott mit kezdeni egy nővel. Nem a tapasztalat hiánya volt, hogy az együtt léteink mindig egy bizonyos szint alatt maradtak.
Aprót rándult az arca. Tetszett, hogy vívódik, hogy ez nehéz neki–az Amanda ügy óta főleg– és mosolyogva folytattam.
– Egyszerűen csak nem te voltál.
A másodperccel ezelőtt még búskomor arca egyszerre derült fel. Nem kommentálta, de azt hiszem kihúzta magát. Mintha neki még versengenie kellene a szívemért, mintha nem lennék teljesen az övé.
Egy óra múlva még a hatalmas nap ernyő alatt hesszeltünk, ittuk a jéghideg italt és élveztük a szelet ami a tenger felöl érkezett. Nem volt programunk csak lődörögni meg strandolni terveztünk.
–Daviddel akkor már rendben vagy? – kérdezte teljesen témát váltva, hiszen egy perce még a wake board volt terítéken.
–Úgy érted, hogy nem visel-e meg vele lenni? -kérdeztem vissza, és az arckifejezéséből arra jutottam, hogy még mindig vádolja magát.
–Már nem emlékeztet...– elharapta a mondatot.
–Nyugodtan kimondhatod. Nem akarom elfelejteni.
–Nem emlékeztet Damienre?
Megráztam a fejem. Kicsit még most is belesajdult a szívem, csak annyira, hogy néhány könnycseppet kelljen törölnöm.
Grayson szomorúan szorította meg a kezem. Nyeltem egyet, mert olyan dolgokat szerettem volna megosztani vele amiket sokáig nem tehettem.
–Már nem. De néha eljátszok a gondolattal, hogy ő az – most nem szégyenkeztem miatta, és a simogatásának gyengéd tónusa jelezte, hogy megért, és előtte nem kell szégyellem magam.
–Néha – vettem egy levegőt és küzdve az érzelmekkel folytattam – azt játszom, hogy már ő is olyan nagy, és ügyes, mint az öcsém... Nagyjából három hónapos lenne...
–Tudom – sóhajtotta. –Amikor a parkba mentünk Daviddel, én is ezt csináltam. Elképzeltem, hogy mi lett volna... Szerettem volna... – elcsuklott az ő hangja is. – szerettem volna ha megszületik és mi egy család lehetünk.
–Tudod mindig azzal vígasztalom magam, hogy minden okkal történik... és ha akkor megszületik... nem tudom...sok minden másképp alakult volna. Nem biztos, hogy így, nem biztos, hogy jobban. De egy gyerek megérdemli, hogy a legjobb körülmények között nevelkedjen.
–Megadtam volna nektek mindent... – pillantott felém érzelmekkel teli szemmel. Megtette volna, egy másodpercig sem kételkedtem ebben.
–Nem kértem volna tőled semmit –válaszoltam.
Grayson cinikusan felszisszent.
–Nem is kellett volna. Még ezek után is azt hiszed, hogy magatokra hagylak? Hogy nem mondhattad volna el nekem?
–Jaj – feleltem neki fájdalmas hangon. –Tudod, hogy nem azért. Tudod, hogy minden olyan átkozottul rosszkor volt. Ha akkor...  máshogy alakul, ebbe tönkre mész és elég volt, hogy...
– Hogy csak te menj bele tönkre? – fejezte be a mondandómat kissé élesen.
Vállat vontam, bólintottam. Ez volt az igazság. Fürkészett, nem tudom várt-e még valamit, vagy csak ülepedett benne is a múltunk. De nem szólt csak a súlyos gondolatok csüngtek az arcán. Aztán halkan fogott bele, óvatoskodva, mint aki nem biztos benne, hogy hallani akarom, amit mondani szeretne.
– Seattleben, van egy rész a temetőben... Angyal síroknak nevezik... Üres urnákat temetnek, de... ha szeretnéd... ha...
A kezéért nyúltam és az ujjai közé fűztem a sajátjaimat, megszorítottam, amíg erőt gyűjtöttem, hogy beszélni tudjak. A szájához emelte és megcsókolta a kézfejem, közben az élénken járó szemeit le sem vette rólam.
– Te, szeretnéd? – kérdeztem, erre meglepődött, mintha nem lenne joga ehhez a döntéshez.
– Nekem nem kell emlékhely az emlékezéshez. Sosem tudnám elfelejteni, de ha te...
– Nem akarom helyhez kötni magam. Nem tudhatjuk, hogy alakul majd az életünk...
– Megértem – bólintott és a szívem eltelt melegséggel, hogy nem kell magyarázkodnom, hogy ő tényleg megérti. – Én tetoválást akartam, de Mason nem csinálta meg, hogy ne emlékeztessen rá téged mindig, ha rám nézel – vallota be Grayson.
– Komolyan? – döbbentem meg azon, hogy ez eszébe jutott, és hogy a barátja ennyire empatikus volt velem. Amikor tudtam mi volt a véleménye rólunk... Megdöbbentem és nagyon meghatott.
– Szeretnéd még?
– Nem akarlak bántani ezzel.
– A tetoválás nekem is tetszene.
– Mármint, hogy te is akarnál? Damienről?
– Nem. De egy jelképet, a családunkról... – mondtam bátortalanul. Hiszen ez a kötelék megkérdőjelezhetetlen, és akármi lesz, ez akkor is összetart minket.
Oldalra fordítva a fejét a vörös krizantémra mutatott, ami a nyakát díszítette.
– Ennek sok pozitív jelentése van. A halhatatlanság, boldogság, nyugalom jelképe, de párosítják a családdal is...
Ez tetszett, nagyon is el tudtam képzelni, főleg mert imádtam Grayson tetoválását a nyakán.
– Mason biztos megcsinálná, talán ezt még nekem is.
– Az enyémet megcsinálod te?
Nem hozta fel, hogy megtiltottam, nem ellenkezett, csak felém hajolt és nagyon lágyan szájon csókolt. Mert tudta, hogy tovább léptünk, hogy ahhoz, hogy új életet kezdjünk együtt minden sérelmet hátra kell hagynunk. Hogy a bizalmat újra fel kellett építeni, és ő annyit dolgozott ezért. Rá akartam bízni magam úgy, mint amikor legelőször tettem, de ebben a szent pillanatban teljesen nyugodt voltam mert biztosan tudtam, hogy már megbánta. Hogy azóta ő is más lett, és megbízhatok benne.
–Persze, hogy megcsinálom... – súgta a fülembe. – Annyira tetszett volna... ‐fordult el tőlem, újra a partot fürkészve.
–Micsoda?– nem teljesen értettem, mire célzott.
–Mi hárman. Tetszett volna...
Azt hiszem szégyellte azért nem mert rám nézni. Azt is tudtam miért.
–Lehet még gyerekünk Grayson – simogattam meg a kezét.
–Azt mondtad, hogy többet nem akarsz terhes lenni.
–Tudom – feleltem és még most is szörnyen féltem tőle, hogy megismétlődhet ez a tragédia. Szinte rettegve gondoltam arra, hogy újra reménykedem és a végén nem marad semmi csak egy néma mappa az ultrahang képekkel.
–Nekem az is jó, ha így leszünk... Nem fogok erőltetni semmit.
Bólintottam, de nekem is tetszett a gondolat, hogy egyszer majd hárman legyünk.
–Talán majd egyszer...
Újabb csókot nyomott a kézfejemre.
–Lehet, hogy mára elég lesz a súlyos gondolatokból. Mit mondasz?
–Rendben – nevettem fel akadozva, kicsit megkönnyebbülten.
Félretettük a komoly témákat, de azt hiszem még mindkettőnkben ott lüktetett sok minden. Miután megmártóztunk a vízben, és süttettük magunk a homokos parton, vissza mentünk a szállásra. Meleg volt és a strand ellenére hívogatott a hideg szoba. Úgy zuhantunk az ágyba sziesztázni, mint az óvodások. De fáradtak voltunk és senki nem rótt meg érte.
A meztelen hátamon éreztem a simogatását és a csókjait. Az ujjbegye nem csak céltalan utat járt be a testemen, hanem a tetoválásom mintáját követte.
–Azt hittem erre már sosem lesz lehetőségem. Azóta akartam ezt, hogy megcsináltam.
–Akkor jó rég óta... – kuncogtam rá. –Ne fogd magad vissza, a tiéd minden porcikám.
–Soha többé, nem akarlak birtokolni –csókolta a vállamra.
Kérdőn fordultam hozzá hátra, hogy miről beszél.
–Ezzel kúrtam el mindent... De képes vagyok változni – bizonygatta. Nem volt rá szükség. Én is tudtam.
–Akkor nem leszel féltékeny, ha más pasikkal is beszélgetek? – incselkedtem.
Nem válaszolt egyből én meg felnevettem.
–Még arra a szakadt punkra is féltékeny voltam, akivel a detoxban haverkodtál össze.
–Hát, nem kellett volna.
–Gondolom... – borongott és a gerincem vonalára lehelt két istenien lágy csókot. –Legjobban azt a kis mocsok Jimmyt utáltam. A csókért, meg még vagy ezer másért, hogy egyáltalán rád nézett.
A Jimmy is még érzékeny pont volt, hirtelen azt se tudtam mit fűzzek hozzá.
–Szeretted őt? – kérdezte nem tágítva a témától.
–Nagyon – elgondolkozva meredtem az üres párnájára. Grayson is leállt a mozdulattal, mire észbe kaptam miért már rajta is vagy ezer gondolat zakatolhatott végig. –Nagyon jó barát volt, de csak egy percig szerettem volna elhitetni magammal, hogy működhetne vele.
–Együtt voltatok? Történt köztetek valami? – feküdt az imént még üres helyre és kíváncsian talán egy kicsit feldúlva nézett a szemembe.
–Csak az az egy csók... az is hiba volt. Még szerinte is.
Grayson közelebb húzódott és megcsókolt. Most nem is távolodott el, inkább hagyta, hogy az az egy mégis csak birtokló csók had szabaduljon el. Had törölje ki minden más csóknak az emlékét. Kapaszkodtam belé ahogy rám fordult és az ráérősen kóstolgatott.
Annyira más volt így élvezni őt, hogy nem sújtott utána bűntudat. Hogy a szemében nem a csillapíthatatlan kielégületlenséget láttam, hanem valami izgató csibészséget. Annyira másképp ért hozzám, hogy nem félt attól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthet. Most még az együttlét is más volt. Most szeretkeztünk, nem dugtunk vagy keféltünk– ahogy ő előszeretettel hívta a hancúrozásainkat. Végre nekem is időm nyílt felfedezni őt, a vágyait, és nem csak a saját örömömre érintettem. Az a dühös punk aki sokszor volt megszelídült a testem és a kezem alatt, olyan volt mint aki már éhezett arra, hogy csak élvezzen, leadva az irányítást.
Kuncogtam az ölelésében, ahogy ezredjére csókolt a nyakamba. Becsuktam a szemem, és azt hiszem boldognak éreztem magam.
Biztosan számított, hogy a város megült levegője helyett, most új izgalmak illatát sodorta felénk a tengeri szél. Hogy a nap fénye tele volt élettel és már nem gondoltam arra, hogy csak ez melegíthet fel. A szívem végre a helyes ütemben vert: izgatottan és elevenen.
De semmi nem számított annyira mint az hogy a karjaiban tartott. Hogy úgy feküdtünk szerelmesen mintha a keserves időszak nem is lett volna.
Ez nem igaz.  Azóta mások lettünk, nem tökéletesek vagy feddhetetlenek, de az érzelmek sokat mélyültek, és az az elszántság, hogy egymásért bármire képesek legyünk. Idővel, türelemmel, kitartással és szerelemmel.