Bánat és Szikla

3. Bailey

A forró csókja teljesen beindított, most nem járt semmi más a fejembe csak hogy a tetovált kezek milyen mohón markolnak, milyen istenien csókol, húz magához. Mennyire kívánom és akarom őt.
Most nem gondoltam arra sem, hogy rossz vagyok, ha vágyom rá. Hogy azután, hogy képtelen voltam kihordani a gyermekünket, én nem érdemlek ilyen élvezetet. Vagy hogy egyáltalán tudom még élvezni. A műtét után a szex gondolata is összenyomott. Most viszont könnyű volt vele lenni. Könnyű volt elképzelni, hogy minden lehet olyan, mint régen. Lehetünk újra együtt és talán folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk. Lángolva értem hozzá, vágyva azt a mindig kemény tagját, már elképzeltem, ahogy nekifeszül a tenyeremnek azt is, hogy talán nem lenne rossz vele lenni. Hiába simogattam, nem keményedett. Volt, hogy több idő kellett neki, amikor nagyon fáradt volt, de egy percnél sosem több, ha már a meztelen mellem simogatta.
A szívem összevissza kezdett zakatolni, amikor rájöttem, hogy mindegy hogyan érek hozzá, mennyit kínálok fel neki a testemből, mert semmi nem hat rá. Mert nem tudom felizgatni. Zakatolva és részletekben törtek rám a valóság darabkái. Nem tart vonzónak. Hiába érint, csókol úgy, mint régen már nem tart elég szépnek. Olyan kegyetlen volt ez a valóság. Őt is, mindenkit elveszítek. Már nem érek semmit. Ellöktem magamtól és a fürdőbe zárkóztam.
A világom egy sötét zárkára szűkült össze, amiben még így is apró és jelentéktelen vagyok. Csak egy probléma, valami, ami mindenkinek csak gondot okoz. Hallottam őt, válaszoltam is, de nem hittem el amit mond. Már nem engem akart. Nem én, hanem valaki más kellett neki.
Egymással szemben álltunk, figyeltem ahogy próbál magyarázkodni, menteni a helyzetet.
–Már nem kellek neked – megölelt, de most rosszul esett.
–Túl részeg vagyok a dugáshoz – csak egy ostoba kifogásnak hangzott, és nem is értettem miért nem mondja inkább el az igazat. Próbáltam eltaszítani, de ő tartott.
–A lány előtt nem volt ilyen... Már nem én kellek... – sírtam neki.
– Bailey...
–Ne érj hozzám– húzódtam el megalázva. A kezeimet védekezőn magamköré tekertem. Már arra sem éreztem érdemesnek magam, hogy a visszataszító testemhez érjen. Belülről szétszakadtam a könnyeim is csak egyfolytában folytak. A rövid percek alatt míg magam voltam és szemeztem a tükörképemmel szánalmasnak találtam az egészet. Kívülről láttam azt a lényt, akit úgy éreztem elszakadt attól, aki vagyok. Szerettem volna a régi lenni egy sokkal távolabbi önmagam. De már annyi lapát föld került a fejemre, hogy nem tudtam ki tudok-e mászni alóla. Már ő sem akart...
Nyúlt értem, de magamban azt éreztem, hogy ellök. Fájt a bőröm az ujjai nyomától, holott az érintése gyengéd volt. A mellkasom forrt és égett. De leginkább fájt, a bennem összetorlódó félelmektől.
Grayson volt az egyetlen, akibe kapaszkodhattam, de már neki is útban vagyok. Ez szétmart és az még jobban, hogy igazságtalanul így érzek. Láttam rajta a tehetetlenséget. Undorító vagyok, hogy vele is ezt teszem. Kellett volna mondanom valamit, ami megnyugtatja, ami feloldozza.  Valamit, amiből tudja, hogy elengedem. De nem tettem. Magamra zártam az ajtókat, kezemben a pórázával.
–Szeretnék most egyedül lenni – sírtam ki az önző szavakat. Hiszen az ő házában csak egy olyan hely volt, ahol egyedül elzárkózhattam, az is az ő hálója volt.
–Rendben – felelte lemondóan és elállt az utamból én meg újra az szobája felé tartottam.
Nem tudtam volna abban az ágyban aludni, amiben más lánnyal feküdt. Egy nálam sokkal szebb és vonzóbb lánnyal, akivel le akart feküdni.
Nem beszéltük meg ami történt, a szobáját is megkaptam. De hetekkel később sem tudtam elfelejteni, vagy tovább lépni. Grayson igyekezett természetesen viselkedni, de sokszor észrevettem, hogy feszeng.
Nem csak ez, az is nyomott, hogy nem kaptam meg a munkát. A kirakatból eltűnt a tábla és a pult mögött egy idegen mosolygós lány szolgált ki.
Volt hely, ahol azonnal is kezdhettem volna. Az előző munkahelyem, ahol Cecevel dolgoztam együtt. Mondta, hogy visszavennének. De túl kínos lett volna magyarázkodni, miért nem az egyetemen vagyok, ahova annyira készültem.  A neten keresgettem, de kicsinált, hogy sehonnan nem jeleztek vissza. Ahonnan igen, onnan mind elutasító választ kaptam.
Komolyan kurva mosogatónak sem vagyok jó?
Idegesített, amikor Grayson érdeklődött, mert soha nem tudtam neki jó híreket mondani. Ez is csak még jobban kidomborította mennyire selejtes vagyok.
Nem túl jókedvűen ültem le a kávézóban, ahova apámmal beszéltük meg a találkozót. Féltem, hogy újra dühös lesz, de most inkább várakozást láttam rajta.
–Szia Kincsem – üdvözölt szelíden. Régen hívott már így. Furcsáltam.
–Szia! – viszonoztam. 
–Rendeltem már neked kávét. Nem baj? Jó lesz az? Vagy kérjek valami mást?
–Nem, jó lesz, köszi – feleltem érdektelenül.
–Kérsz valamit enni? Egy szendvicset, vagy sütit? – faggatott tovább. Kicsit kényelmetlen volt, de az étlap után nyúltam és megnéztem a kínálatot.
–Egy melegszendvicset ennék – választottam, hogy letudjam a további ajánlgatást. Nem voltam különösebben éhes, mint úgy általában.
–Hogy vagytok? David? – kérdeztem míg vártunk, hogy kihozzák a rendelést.
– Jól, egyre gyarapodik – mondta és már nyúlt a telefonjáért aztán csak kitette az asztalra. –Ha szeretnéd van pár képem... Nem tudom akarod–e látni...
– Szeretném.
– Tényleg? – kérdezett vissza, mintha nem hinné, hogy az igazat mondom.
– A testvérem. Persze, hogy szeretném látni... Apu, nem gyűlölöm őt... csak... tudod... – vontam vállat. Nem akartam erről beszélni.
–Persze! Értem – hadarta.
Nem hiszem, de most jól esett, hogy legalább próbálta.
Csörömpölve kerültek elénk a vastag fehér porcelánok, amiből a kávé aromás gőze szállt fel. Szerettem ezt az illatot. Apu mosolyogva megköszönte, azután a telefonján megnyitotta a képeket. Ahogy mutogatta közben magyarázott, hogy mikor mit csinált rajta és hogy melyik mikor készült.
Nem zavartak a képek, de az rossz volt, hogy ezekből a pillanataiból én kimaradtam. Azt hiszem mindig is örültem volna egy testvérnek, és most, hogy lett, egyszerűen kiszálltam az életéből.
Apa kérdezett valamit, de annyira a gondolataimba merültem, hogy nem értettem.
–Hm? – pillantottam rá kicsit zavartan.
–Hogy vagy? Csak azt kérdeztem, hogy, hogy vagy – ismételte.
–Jól – feleltem közönyösen. Általában ez volt erre a kérdésre a válaszom.
– Mert... Nem úgy nézel ki mint aki jól van – mondta halkan és óvatosan. Megértettem, hogy most nem akar veszekedni. Én sem akartam. Annyira belefáradtam a dühbe.– Sokat fogytál...
–Mert nincs étvágyam. De rendben vagyok, tényleg.
–Grayson... ő... ti... úgy értem...
–Hogy újra összejöttünk–e? Erre vagy kíváncsi?
– Igen, ezt szerettem volna tudni.
– Nem járunk, csak ott lakom nála.
–Nem kényelmetlen neked ez? Mielőtt kiakadnál csak hallgass meg! – emelte fel a kezét csitítólag. – Egy férfivel így együtt élni, akkor is ha barát... Nem lehet könnyű. Főleg úgy, hogy eltart...
–Nem kér érte semmit!  – szögeztem le határozottan.
– Rendben. Jó, nem is ezt mondtam, de... – nem találta a szavakat és az arca emiatt egyre feszültebbé vált. Tudom, hogy miattam próbált óvatosan fogalmazni, de azt hiszem értem, hogy mit akart mondani. Azért, mert ebben éltem és nem volt felhőtlen ez az együtt élés. Nem a veszekedések, vagy az összekülönbözések miatt. Nem voltak ilyenek. Leszámítva azt, amikor részegen egymásnak estünk. Először csókokkal, majd szavakkal. – Jól van felnőttek vagyunk. Együtt voltatok, és még e–nélkülis nehéz lehet úgy együtt élni két egészséges felnőtt embernek, hogy ne várjanak valamit a másiktól. Tudom mondtad, hogy nem kér semmit, de attól még akarhat.
Igaza volt, ezért nem is feleltem csak néztem hosszan a kávés csészémet.
–Se neked, se neki nem lehet kényelmes ez az együttélés – fűzte tovább a szavakat.
–Még nem tudok hazamenni – emeltem rá a pillantásom.
–Nem is kell... Mást ajánlok.
–Ajánlasz?
– Kapsz egy saját lakást. Illetve bérelünk egyet.
–Apu állj! Állj! Még munkám sincs... Nem is tudnám fizetni...
– Nem nagy csak egy egyszerű stúdió lakás. Ha lesz munkád csak a rezsit kell fizetned.
– Ja, hogy már meg is van? Kibérelted a tudtom nélkül? Vagy mi? – hüledeztem.
– Csak, egy lehetőség. Te döntöd el, hogy élsz–e vele.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit gondoljak erről az egészről. Hogy most dühösnek kellene lennem, vagy örülnöm kéne.
–És most azt várod tőlem, hogy most döntsek? Ezért akartad, hogy találkozzunk? Hogy a végén csak az legyen, amit te akarsz? – csattantam fel ész nélkül.
– Nem! Bailey gondolkozz már egy kicsit felnőttként! Együtt élsz egy férfivel, akivel nem tervezel közös életet. Szerinted ez normáils? Vagy, hogy neki jó így? – Apám az asztalra hajolt, rettentő komolyan adta elő magát – Meddig? És ha nem is vagytok együtt azért fiatalok vagytok, ha te megismerkedsz valakivel, vagy a feddhetetlen lovagod? Akkor mi lesz?
Most megint rajta állapodott meg a tekintetem ugyanis a lényegen tapogatózott.
– Csak azért erősködsz mert nem kedveled Graysont – feleltem neki indulatosan. Nem a lehetőség dühített, amit kínált, hanem az, hogy nem készültem fel erre.
Nem készültem fel arra, hogy elköltözzek tőle. De én is tudtam, hogy ez a helyes lépés.
– Nem. Tényleg nem kedvelem. Csodálod? De ez mellékes. Csak az számít, hogy te mit akarsz. Hogy neked hogy jobb. Megmondtam, te döntesz – hátra dőlt és hagyta hadd emésszem.
– Most kell választ adjak?
– Nem Kincsem. Gondold át, de hamarosan.
Az érintetlen kávém mellé letették a szendvicset is. A kávéhoz nyúltam először, aztán míg a munkakeresésről dobáltuk egymásnak a labdád addig a szendvicset is megettem. Nem esett jól, már eleve ideges voltam.
Amint visszaértem a lakásba az első dolgom volt kihányni. Tépelődtem. Fontoltam, és azt is tudtam hogy még aznap döntésre fogok jutni.
Grayson este jött haza Masontől és azután, hogy egy puszit nyomott a homlokomra az volt az első dolga, hogy egy hideg sört vett ki a hűtőből és ledőlt a kanapéra.
– Milyen volt a tali apáddal? – kérdezte és felém nyújtotta az üveget – Kérsz?
Elfogadtam, ittam pár kortyot, azután visszaadtam neki és vele szemben huppantam le az ágyra.
–Elment. Nem volt vészes. Mutatott képeket Davidről. Nagyon cuki – mosolyodtam el, az emléket visszaidézve.
–Hiányzik, igaz? – simogatta meg a kezemet.
Sóhajtottam és kicsit megemeltem a vállam, majd visszaejtettem
–Neked mi volt?
–Az egyetemen semmi, megvolt a zh, semmi érdemleges.
–Hogy ment?
– Meglátjuk. De nem volt para.
– És a munka?
– Teljesen lefáradtam agyilag – mondta és ennek jeléül beletúrt és összekócolta a haját. – Megnézed milyen lett?
– Lefotóztad?
Mosolyogva bólintott és már mutatta is a képet.
Büszke voltam rá, a tehetségére, mert a fiatal kora ellenére zseniális művész volt.
– Ez nagyon tetszik – mutattam az egyik elkészült képre. – Olyan ügyes vagy – mosolyogtam és felé hajoltam, hogy még jobban összekócoljam a haját. A közel túl közelre sikerült és ő nem hagyta ki az esélyt. A finom ajka lágyan csókolta meg az enyémet. Jól esett, fájt és tudtam, hogy tovább már nem halogathatom.
– Grayson – leheltem egy újabb csók után vágyakozva. – Elköltözök.
A mozdulat abbamaradt, amivel már újra csókolt volna. Komoran járatta zavaros kék szemeit az enyémen.
– Mi?
– Elköltözöm tőled.
– Mi van? – olyan éllel kérdezte, mint akit feldúl, amit hallott. De neki is jobb lesz így, ha már nem fogok az életébe pofátlankodni. – Hova? Haza mész?
–Nem. Apám bérel nekem egy lakást.
Az arcára értetlenség torzult és a szívemet facsarta az a pillantás, amit most rám vetett.
– Az apád? Ezt akarta? Hogy elköltözz tőlem?
– Jobb lesz így. Ez már eleve egy nagyon szar ötlet volt.
– Szar ötlet?! Mi mást tehettél volna?
– Nem úgy értettem! Grayson... én hálás vagyok neked! Tudom mennyit tettél értem.
– Bazd ki! Nem azt várom, hogy hálálkodj! De mi ez, egyik percről a másikra?
– Felajánlotta én pedig el fogom fogadni, mert ez így nem egészséges! – idéztem a barátja szavait hátha abból ért.
– Ne fogadd el! Bailey... maradnod kell!
– Nem! Nem érted, hogy ez így nem jó? Egyszerűen nem normális, hogy így éljünk együtt.
– Ki a faszt érdekel, hogy mi normális?! Engem csak az érdekel, hogy itt vagy, hogy jól vagy!
– Nem a te dolgod gondoskodni rólam! – vágtam vissza, de közben mélyen érintettek a felindult szavai.
– Akkor kinek?!
– Magamról kell gondoskodnom.
Grayson elhallgatott de továbbra is nagyon csalódottnak tűnt.
– Ez az egész egy nagy baromság! Jó itt nekünk ketten! Nem akarom, hogy elmenj!
– Nekem ez megalázó! - mondtam, de csak félig volt igaz. Mindenesetre sok okom volt kitartani a döntésem mellett. – Rohadtul kellemetlen, hogy belőled élek, hogy kihasznállak! Nem akarom! El akarok menni.
– Az apád meg a kicseszett ötletei! Igen biztos sokkal jobb lesz a lányának egyedül, mint velem az idióta fasszal! – állt fel mellőlem. – Nem akarom, hogy elmenj! Én vigyázok rád, de ott ki fog?
– Tudok vigyázni magamra! –ellenkeztem.
– Baromság! – zaklatottan ült mellém a földre, megfogta a kezemet, a száját ráhajtotta és puszilgatni kezdte. –Ne menj! Kérlek... Ezt már megbeszéltük. Kérlek Kicsim maradj velem... – könyörögte.
– Nem lehet – ingattam meg a fejem, de legszívesebben visszakoztam volna. Emlékeztettem magam, hogy nem rám van szüksége. – Megpróbáltuk, de ez nem fog működni. Neked is szükséged van a magánéletre – belül már darabokban voltam, zokogtam, annyira nem akaródzott, de neki is, talán mindkettőnknek így lesz jobb.