Bánat és Szikla

25. Grayson

Lassú mozdulattal húzta hátra a haját, hogy lássam ahogy a vállán siklik és többet mutasson a puszta bőréből. Éltem a lehetőséggel és végig vezettem a pillantásomat a nyakán a vállain a felkínált mutatós mellekre. Behajoltam és rácsókoltam a nyakára. Kényszerűen. Már egy ideje nem esett jól. Még a sóhaja is bántott, mert bűntudatom lett miatta. Nem ő volt a fejemben. Megszokott mozdulattal vezettem a kezem a hátára, cirógattam végig a bőrét, csókoltam szájon. Közben pedig az járt a fejemben, amit a rövid séta alatt gondoltam. Ahogy ott sétáltam Baileyvel, aki tolta a babakocsit, hogy olyanok voltunk, mint egy család. Egy másik életben tényleg lehettünk volna azok. Fájt ez a képzelgés és elárulva magam egy szenvedő nyögés tört fel belőlem. Pedig nem akartam gyereket, nem akartam még családot, de az ott, valahogy jó volt. Az tetszett volna.

-Mi a baj? - húzódott hátra a tökéletes nő, akinek csak annyi hibája volt, hogy én kellettem neki.

Sóhajtottam és megint - mint már sokszor - az jutott eszembe, hogy nem tudom ezt tovább csinálni. Az ölemből magam mellé tettem, majd felálltam és azt sem tudtam mi a fenét csináljak. Mert azt reméltem, majd egy ponton kidob. Hogy rájön, hogy a haverjai és én kurvára nem passzolunk, hogy ő túl okos hozzám, hogy magasabb körökbe tartozik, de bassza meg, kellettem neki. Nekem meg jó volt, hogy törődött velem. Ez az egész, a folyamatos megjátszás, hogy minden rendben, már kicsinált. Semmi nem volt rendben!

-Lefeküdtem Baley-vel - sóhajtottam felé fordulva. Nem választhattam volna ennél alkalmatlanabb helyzetet, időpontot arra, hogy ezt bevalljam, hiszen ő még mindig félmeztelen volt.

Magára rántotta a ruhája vékony pántját, hogy sietve eltakarja magát. Értetlen kissé fájdalmas arccal nézett rám.

-Mikor? - kérdezte gyakorlatiasan és nem értettem, hogy miért nem vágott még hozzám egy vázát. Talán azért, mert nem volt olyanom.

- Pár hónapja - adtam a választ.

- Szilveszter előtt vagy után?

- Után - vallottam tovább. De nem igazán tudtam ez mit izgatja... Ha megtörtént nem édes mindegy, hogy mikor?

Nem vette le rólam a szemét és rosszul esett az az elemző vizsgálódása.

- Átjött beszélgetni aztán...

- Aha átjött... beszélgetni. Gondolom...

Sóhajtott. Felkelt és járkálni kezdett. Dühített, hogy ő még mindig nem ideges. Tudtam mit csinált és nem tetszett. Mentegetett. Nem kellett volna.

- Elmondtad...

- Számít? - kérdeztem vissza kétségbeesve.

- Mindenki hibázik... - nézett rám bizonytalanul. Pontosan tudtam, hogy a bizonytalanság nem a felvetésének szólt, hanem nekem. A helyzetnek. - Megtudom bocsájtani, ha ez nyomaszt... Ha többet nem... Ha többé nem csinálsz ilyet...

Kezdett nevetséges lenni, hogy a máskor annyira józanul gondolkodó nő, hogy viselkedhet ennyire irreálisan.

- Az a kibaszott nagy gond, ha lehetőségem adódna újra megtenném! - mondtam ki, kegyetlenül. Túl nyersen vágtam hozzá az igazságot, mert az arcán már gyűrődött a fájdalom. Kellett, hogy fájjon neki annyira, hogy végre kidobjon, hogy legalább a szakítás miatt kevésbé érezze magát szarul. Nem akartam ennél jobban megalázni, nem érdemelte meg. Azt se, hogy megcsaljam. De gyenge voltam a másikkal szemben. Mindig. Nem is terveztem mást.

-Tettem valamit? Hogy ezt csinálod?

-Nem... Dehogy Amy... Csak... - nem bírtam kimondani, hogy legyen már vége.