Bánat és Szikla

28. Grayson

Olyan leverten keltem délben, hogy kedvem lett volna visszafeküdni még pár órára. De nem lehetett, mert pakolnom kellett a nyaralásra. Ha csak rá gondoltam, hogy elmegyek az epés érzések már kaparták a torkomat.
Néha már szabályosan arra vágytam, hogy elkezdődjön a tanév és ő kerüljön tőlem annyira távol, hogy ne jelentsen kísértést. Még ebbe is majd belepusztultam, nem, hogy abba, ami most volt. Hogy a faszba érezzem így jól magam?
Tettem vettem, elkezdtem összeszedni és elcsomagolni a cuccaimat. De bármibe fogtam a vége mindig az lett, hogy szenvedve vergődtem, mert nem bírtam kiverni a fejemből a múlt estét.
Tudtam, hogy ez lesz, azt is, hogy fájni fog. Mégse volt annyi eszem, hogy nemet mondjak. Egész éjjel kerestem a lehetőséget, hogy még valamit kicsikarjak. De ő elmegy és akkor úgyis felesleges minden próbálkozásom. A francnak kezdtem vele...
Három óra fele, szólalt meg a telefonom és hiába tudtam, hogy úgysem ő hív, mégis reménykedtem.
Majd a név láttán egy, kisebb sokkot kaptam. A  Bailey apjának a nevét jelezte.
–Igen? – szóltam bele.
–Szia. Luke vagyok. Bailey apja.
–Tudom – jegyeztem meg mellékesen.
–Veled van? – kérdezte sürgetve.
–Ki? Bailey?
–Igen, persze, hogy ő! Ott van?
–Itt nincs. Miért? Otthon sincs?
–Nincs – felelte idegesen.
–Nem ért még haza? –csodálkoztam és a következő levegő vétellel már az ideg ezer helyen hasított belém. Hová tűnhetett este óta? Felszállt a buszra... A mellkasom szorított, ideges lettem és őszintén rettegtem, hogy mi van, ha valami baja esett. Ha elrabolták? Ha megerőszakoltàk? Ha bántották?
–Volt itthon. Reggel összekaptunk. Attól tartok, hogy elszökött. Azt hittem, hogy nálad lesz. A fenébe! Azt hittem ott lesz!
–Azóta nem láttam, hogy este elváltunk... – ismertem be.
–Nincs ötleted hol lehet? Fogalmam sincs merre keressem. Egy csődtömeg vagyok...
Egészen ledöbbentem azon, hogy tőlem kért segítséget.
–Ömmm... a barátnőit próbálta már?
–Nem ismerem a barátnőit. Mostanában, nem sokat járt el. Azt se tudom merre induljak, hol keressem...– kihallottam a hangjából a pánikot és ez engem is kikészített.
–Nem tudom... Basszus... Összekapom magam és körülnézek!
–Hívj ezen a számon, ha van valami!
–Rendben! – egyeztem bele és már pattantam is.
–Kösz! Jó srác vagy Grayson... – nyögte. Nem tudom azért, mert ki volt készülve vagy mert ennyire nehéz volt ezt kimondania. De nem is számított.
–Nem vagyok. Csak szerelmes a lányába – közöltem, aztán letettem.
Elmormoltam egy imát, hogy ne legyen semmi baja, majd az első utam Masonhöz vezetett, hogy kölcsönkérjem a kocsit, és megtudjam hol lakik Jimmy. Nem lepett meg, hogy nem tudta, a dílerek igyekeztek egy belsőkörön belül tartani ezt az infót. De telefonszámot azt tudott, és minthogy Jimmy velem nem állna szóba, el is intézte a hívást. De zsákutca volt. Már majdnem megkönnyebbültem, hogy nem a drogtanyán dekkol amikor rájöttem, hogy nem jobb a helyzet. Sorra telefonáltam minden közös ismerőst, még a tegnapi lányt is felkerestem a neten, de semmi. Minden zsákutca volt. Egészállónap kajtattam utána, kérdezősködtem, bejártam az összes helyet, ahol megfordulhatott. Többször értekeztem az apjával, ő ugyanúgy nem jutott semmire. Az hittem megőrülök. Későn estem haza, hogy egyek egy kicsit és még egyszer átgondoljam mit hagytam ki.
Remegve borultam az asztalra, mert nem volt több ötletem és az egyéb lehetőségek, mind kibaszott rémisztőek voltak.
Luke végig járta a kórházakat a rendőrséget, elmonndása szerint a legtöbb kocsmát és klubbot is.
Mikor gyűjtöttem egy kis lelkierőt, újra neki indultam. Hajnalban szánalmas állapotban dőltem a kanapéra. Muszáj volt aludnom egy órát, hogy az idegtől ne essek össze. Képzeltem az apja milyen állapotba lehet...  Elaludtam. Aztán újabb telefonálgatások. Szinte téboly volt, hogy senki nem tudott róla semmit.
Úgy indultam neki a városnak, hogy célom sem volt, csak megyek, hátha belebotlok.
Ahogy kiléptem az ajtón ő ott állt előttem, elkenődve, fáradtan.
–Hol a picsában voltál? –kérdeztem felindultam, miközben magamhoz öleltem. –Hála az égnek! –sóhajtottam. –Ha valami bajod lett volna abba tuti beleőrülök.
Bailey belém kapaszkodott mielőtt válaszolt volna, én meg leellenőriztem, hogy tényleg egyben van-e. – Portlandben, az anyukámnál – válaszolt. Nem sírt, nem is tűnt különösebben szétesettnek, úgy láttam egyszerűen csak kimerült.
–Jól vagy? – simítottam a kezem az arcára és a barna szemeit fürkésztem. –Bántott valaki?
Visszacsúszott az ölelésembe, és a nyakamhoz nyomta az arcát.
– Senki – csak az egyik kérdésemre felelt, de kezdetnek ez is megtette. Hosszú másodpercekig nem voltam hajlandó elengedi, addig amíg felfogom, hogy tényleg itt van, és semmi baja.
Behúztam a szalonba, majd a lakásba mentünk és úgy zártam be az ajtót mögötte, hogy esélye se legyen meglépni.
–Felhívom apádat, hogy itt vagy, mert halálra aggódja magát.
– Beszéltetek? – pillogott rám.
– Ő hívott, hogy elszöktél. Kétségbe van esve.
Sóhajtott, majd leült a székre és a tenyerébe rejtette az arcát. A kézbe vett telefonom letettem az asztalra és leguggoltam mellé, mert ez a hívásnál most fontosabbnak tűnt. Megsimogattam a hátát és vártam, hogy rám nézzen.
– Egy kicsit maradhatnék? Csak egy kicsit? Aztán hazamegyek. Apuval is beszélnem kell.Sok mindenről...Hogy milyen hülye vagyok...
– Maradhatsz, persze. De mi volt ez az egész? Mi történt?
– Nem mondta?
– Nem.
Újabb sóhaj. Fáradt is, nehézkes is, én meg újra kezdtem befeszülni.
– Na, jó. Csináljuk rendesen – újra a kezembe vettem a telefont és a rémült tekintete ellenére az apja számát tárcsáztam.
– Szia! Van valami? – szólt bele, azt hiszem már a legrosszabb hírre készülve. Kurvára át tudtam érezni.
– Itt van nálam, egy perce toppant be. Jól van, semmi baja. De maradna egy kicsit – a vonal túl végéről nem érkezett egy hang se. Aztán azt hiszem az apja elsírta magát. Rohadtul tanácstalan voltam mi a faszt mondjak ezekután. – Hazaviszem, majd. Rendben?
– Jó – felelt érzelmektől elcsukló hangon. – Rendben... Mond meg neki, hogy... hogy... – újabb szünet. – Tényleg jól van?
– Tényleg – vetettem egy pillantást a szóban forgó kicsit megviselt, de egyébként szépséges arcára. – Azt hiszem csak fáradt.
– Jó... Rendben Grayson. Maradjon, csak vigyázz rá! – mondta, beletörődve, és talán egy kicsit fellélegezve is. Nem tudom, én legalábbis kezdtem magam jobban érezni. És az ő helyében... fasz tudja biztos nehéz lett volna a seggemen maradni, de jól volt. És most csak ez számított igazán.
Miután letettem a konyhába mentem és vizet engedtem a vízforralóba meg teafüvet készítettem elő. Bailey nem marad a nappaliban utánam jött és nem számítottam rá, de ahogy felé fordultam hozzám bújt. Gyengéden öleltem, csak annyira fontam szorosra a karjaimat körülötte, hogy maradni, ne menekülni akarjon.
– Az anyám függő volt – súgta a nyakamba. – Nem tudtam... nem … nem állt össze a kép. Basszus... Olyan sokat gondolkoztam ezen... Mindig apa volt velem... amikor anyu élt akkor is. Miután meghalt ketten maradtunk és valahogy ez fel sem tűnt... Érted? Én... hogy nem esett le? Hogy nem vettem észre?
– Kislány voltál... Honnan kellett volna tudnod?
– De már nem vagyok az, és most is azt bántottam, aki mindig ott volt velem. Csak dühös lettem, mert szerettem anyut, és nem akartam ezt az egészet. El kellett mennem, gondolkoznom kellett.
– Nagyon aggódott miattad.
– Tudom. 
– Én is aggódtam...
Felemelte a sötét pilláit és alóla szinte megigézett az a nagy szomorú tekintet.
– Sajnálom.
– Kikapcsoltad a telefonodat? – tettem fel a költői kérdést.
– Ki – vallotta be.
– Tudod mennyire kicseszettül megrémiszt amikor nem tudlak elérni? Amikor eltűnsz, és egy álló napja kereslek, de senki nem látott, nem hallott felőled? – finoman megcirógattam az állát, ő meg belesimult a tenyerembe.
– Nem csinálok többet ilyet. Azt hiszem ezzel lezárom ezt az időszakot.
– Ezt, hogy érted? – kérdeztem, de igazából nem akartam tudni, mert már azt éreztem, hogy most ahogy ölelkezünk ahogy engedi, hogy közel legyek csak egy illúzió.
– Mióta eljöttünk, Portlandből most voltam ott először. Annyira vissza akartam menni, visszakapni a régi életem, a barátaim, a sulit... Tudod, azt, ami ott volt... De, ahogy ott sétáltam és elmentem anyu sírjához, a régi házunkhoz... Rájöttem, hogy már nincs ott semmim. Minden ugyanolyan volt... De úgy kiüresedett... Nem tudom. Már nem volt olyan.
– Én mondtam neked, hogy Seattle jó hely.
Bailey felnézett rám és elmosolyodott.
– Az – felelte és eltolta magát. Nem ment messzire, csak lekapcsolta a vízforralót és vizet töltött a bögrékbe, amiket előszedtem. – Nem is sejtettem milyen nehéz lehetett apunak. És én is csak mindent megnehezítettem...
– Neked sem volt könnyű... Most sem az.
– Ezzel már eleget takaróztam. Most már tovább kell lépnem. Nem lehetek örökké gyenge. Főleg, ha ilyen erős emberek vesznek körbe. Apu is, meg te is...
–Mi lesz most apáddal?
– Gondolom csak engem védett, de ezt akkor is meg kell beszélnünk. És tartozom neki egy bocsánatkéréssel...
–Hű – vigyorodtam el. –Csak ámulok ezen az érettségen!
Bailey kézbe vette a bögrét, imádtam, hogy tudta melyiket szántam neki.
–Most volt időm gondolkozni... Sok mindenen.
–És anyukád? – kérdeztem.
Vállat vont.
–Már meghalt. Nem tudom... Egyrészt borzasztóan fáj, hogyha aznap nem úgy ül autóba még mindig velünk lehetne...másrészt... akkor is az anyám volt, nem tudom gyűlölni ezért, pedig tudom, hogy kéne...
Az volt a meglátásom, ami úgy látszott már neki is kezdett tisztulni, hogy a halottakkal sokszor vagyunk elnézőbbek. Vagy az élők felé vannak túl nagy elvárásaink.
–Most már úgy sem számít igaz?
Bailey bólintott.
–Azt hiszem nem. Vagy csak nem fogtam még fel. Nem tudom...
Beleivott a teájába én meg csak figyeltem rendületlen.
–Aludtál?
–Csak a buszon... De mielőtt hazamennék, beszélni szeretnék veled. Igazából azért vagyok itt. Nem voltam biztos, ha hazamegyek először, lesz-e még lehetőségem rá...
–Miről? –vontam fel a szemöldökömet.
Bailey letette a bögréjét az enyém mellé.
–Arról, hogy a semmi nekem túl kevés.
–Hogy érted ezt?– kérdeztem vissza a homályban tapogatózva.
–Úgy, hogy ennél sokkal többet szeretnék belőled.
Nyeltem egyet. És próbáltam felfogni, hogy ezzel most mit akar. Ezt a részét nem volt nehéz, de belül szenvedtem, mint egy kutya. Mert már egy éve vártam ezekre a szavakra, de ha ő elmegy csak egy kicsit lesz több a semminél, és egy távkapcsolat engem ugyanannyira kinyírna. Képtelen lennék nem féltékenykedni, mert már most azt éreztem, hogy beleőrülök, hogy hetekig mással lesz, ki tudja mikor láthatom...
Bailey kicsit riadt arccal lépett el tőlem.
–Rohadtul félreértettem ... én azt hittem, te is... Jézusom... – sarkon fordult és a nappaliban értem utol, de már az ajtót célozta be.
–Ha beszélni akartál beszéljünk! De akkor rendesen – nyúltam gyengéden a kezéért, hátha az marásdra bírja.
–Már nem akarok – nyöszörögte.
Nem volt jó ez a felállás így. Nem akartam se sarokba szorítani, se nyitva hagyni most ezt a dolgot. Magamban is le kellett rendeznem. Talán ez volt az utolsó lehetőségünk... már ez megforgatott bennem mindent.
–Ne gyerekeskedj! Ennél mindketten többet érdemlünk.
–Igazad van – mondta lehorgasztott fejjel, majd vett egy nagy levegőt és rám emelte a fekete pillantását. – Tudom, hogy egyszer már megpróbáltuk... de tényleg eképzelhetetlen lenne, ha újra megpróbálnánk? Vagy... te már nem akarod? – újra kiült az arcára az a bizonytalanság, amit kicsit magamban is éreztem, de rajta látni duplán rosszul esett.
– Nem az, hogy elképzelhetetlen – nagyon is el tudtam képzelni, sőt napjában többször fantáziáltam erről. Tényleg iszonyúan akartam. Csak... – Bailey, nem tudom, hogy nekem ez így menne-e. 
– Értem... – mondta és hátrébb lépett. – Én igyekszem! Tényleg... De, ha te kiábrándultál azt is megértem. Komolyan!
Utána nyúltam, visszahúztam és a kezeimet összekulcsoltam a derekán.
– Nem ábrándultam ki. Rohadtul nem ez a baj! De nekem a távkapcsolat nem fog menni. Te elmész és nekem ugyanúgy a semmi marad... És hiába akarnám ezt az egészet, neked akkor is menned kell.
A lány a karjaimban most nem próbált szökni, pedig egyszerűbb lett volna lezárni. Valahogy mindig kibaszok magammal... Nagy szemeket meresztgetve nézett rám majd halványan elmosolyodott. Hát nem erre számítottam. Sőt konkrétan nem is tudtam hová tenni, mert én már kezdtem szétcsúszni, hiszen az akaratom, a vágyaim és az, amit tennem kellett ellentétes irányba húztak.
– Térjünk erre vissza az egyetem után? – kérdezte.
A szívem úgy dobogott mintha most ejtettem volna ki minden lehetőséget a kezemből. Évekig várni rá, vagy mással szenvedni, úgy, hogy közben végig őt akarom, még rosszabbnak tűnt. Valahogy most minden lehetőség szar volt. Egyiket sem akartam!
– Ugye? Szerintem is hülyeség – mondta, majd úgy rebbent a számhoz, hogy mire felfogtam, már kétségbeesve csókoltam. – Van még egy kis időnk, miért ne lenne elég, hogy … – szólt, majd újabb csókot lehelt az ajkamra, félbe hagyva, amit elkezdett.
– Hogy? – kaptam utána.
– Hogy egymást akarjuk?
A homlokom az övének támasztottam úgy lopva még néhány nedves, puha érintést. Nagyon igyekeztem, hogy a válasz, amit most mondok, hosszú távon működjön. Hosszú távon... talán ez volt a kulcs. És a szituáció most rohadtul Bibliai fordulatot vett. Még ha másképp, még ha fordítva is.
– Szóval öt szűkös esztendő?  –  nyögtem kínlódva. És belegondoltam, hogy ez nekem mit jelent.
– Attól, hogy egyetemre fogok járni még találkozhatunk. Jó, valószínűleg sokat tanulok majd, de te is elfoglalt vagy.
Pont ettől tartottam, hogy a kevés még kevesebb lesz. Mégis legalább együtt lennénk, és nélküle úgysem működött... A józanabbik énem azt javasolta, hogy álljak félre és mire letelik az egyetem talán sikerül túl lépnem rajta. Még kezdhetek tiszta lappal. Ő is. Mindkettőnk. De a szerelemben a józanság hendikeppel indult. És folyamatosan az baszogatott, hogy ha engedem, ő mással lesz, és mire én túllépnék, ő férjhez megy. Más valakié lesz az a meleg ábránd, amit rólunk szövögettem amikor sétáltunk. Ezt nem hagyhattam!
– Ez ki fog csinálni. Tényleg! – mondtam és a kuncogásától boldogan csókoltam a nyakába.
– Nem lesz olyan rossz, mint képzeled.
– De olyan lesz. De nem érdekel. Kibírom – tökéltem el magam.
– Tudom. De ne aggódj, megkönnyítem neked – súgta. Nem tudom, hogy értette, de elhittem. Nem érdekelt. Semmi se érdekelt! Csak mi!
Teltek a percek. Teát ittunk közben egészen más szemekkel néztünk egymást. Majd szét vetett valami disszonáns belső öröm, amiben még féltem egy kicsit, de mit számított. Nálam volt és mosolygott. Még így is rég voltam ennyire kicseszettül elégedett.
Látszott rajta, hogy fáradt és hiába várta az apja, egy kicsit engedtem az önzőségemnek, és a kanapéra húztam, a mellkasomra és addig cirógattam míg el nem aludt.  Talán csak fél órára hunyta be a szemét, de ez idő alatt rólam lehullt az utóbbi idő feszültsége. Talán az elmúlt évé, mert szinte lebegtem, annyira megkönnyebbültem.
–Mikor megy a repülőd? – kérdezte amikor a szeme megállapodott a bőröndömön ami már elő volt készítve. Követtem a pillantását.
–Kilenckor – válaszoltam és finom kis köröket rajzoltam a vállára.
–Este? – kérdezett vissza immár az arcomat fürkészve.
–Reggel.
–Holnap? Nem úgy volt, hogy...
–De. Nem számít.
–Lekésted? – nyomta fel magát ijedten.
–Mondtam, hogy nem számít! – már húztam volna vissza de nem engedett.
–Miért? Már rég úton kellene lenned!
Ezen elnevettem magam. Már könnyen ment.
–Gondolod, hogy jól éreztem volna magam, ha nem tudom, hogy te jól vagy?
–Nem hiszem el... – nyöszörgött. – Még ezt is elszúrtam...
–Klassz lett volna L.A. de ha választhatok akkor inkább legyen ez. Veled.
–Nem... Nem hagyhatod ki... Basszus...
Bailey felült hogy magát ostorozza én meg újabb lehetőséget láttam arra, hogy közelebb kerüljek hozzá. Átfontam a karom a hasa előtt, az állam meg a vállára támasztottam.
–Nem számít – Már hajnalban elengedtem a dolgot  amikor még rettegtem attól, hogy esetleg halott. Most a karjaimban volt, kellettem neki. Kurvára leszartam a tengerpartot.
–Viszont most már haza kellene vinnelek...
Sóhajtott, fájdalmasan nézett rám. Megsimogatta az arcomat.
–Annyira sajnálom... Járt volna neked ez a nyaralás!
A következő óra, nem volt kellemes. Tulajdonképpen durva sem, de már túl akartam lenni rajta. Beszélgettek, sírtak, Bailey olyan keményen nyílt ki az apjának amit sosem gondoltam volna. Talán csak nem ismertem még akkor, amikor ennyire őszinte és szoros volt a kapcsolatuk. Kurvára kényelmetlen volt látni, hallgatni őket...
„Anyád szeretett téged” ez az elhangzott mondat, nem tudom Baileynek mit jelentett, de engem elgondolkoztatott. Az apja, hiába nem volt a szívem csücske azt el kellett ismernem, hogy szerette a lányát. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Azt, hogy mennyi minden van a háttérben és ezek a rejtett dolgok milyen módon formálják az embert, hogyan befolyásolják a tetteket. Arra ösztökélt, hogy telefonáljak egyet. Hogy felhívjam  fatert és megkérdezzem, hogy hogy van. Próbáltam nem útban lenni, de valahogy hazamenni sem volt kedvem. A nyaralást buktam, legalábbis nem engedhettem meg magamnak még egy repjegyet, de a dolgok állása szerint nem is mentem volna el. Maradtam azért is, mert tisztázni akartam a kapcsolatunkat, és őszintén igényt tartottam a barátnőm társaságára.
Csak fél füllel hallgattam a beszélgetést, a konyhából ahol az apja barátnőjével várakoztunk. Eddig nem éreztem szükségét hogy közbe szóljak, de miután a barátnőm szívesség címszó alatt pénzt, egészen pontosan a tandíj pénzéből kért kölcsön egy összeget, hogy a repjegyem fedezze, felpattantam és tiltakozva rohantam be.
–Megmondtam, hogy felejtsd el! – szóltam rá.
–Nem igazságos, hogy miattam maradj le! Törlesztem majd apunak...
–Dehogy! Nem törlesztesz semmit, és főleg nem a tandíjadból. Normális vagy? Hogy jut egyáltalán ilyen az eszedbe?
–De ez volt a nyaralásod!
–Nem ügy. Különben sem mennék nélküled. Főleg nem az egyetemi pénzedből! Jézusom kislány... nagyon meredek dolgok jutnak az eszedbe! –sóhajtottam.
–Úgysincs szükségem rá.
–De igen!
–Nem a Stanfordra fogok járni, úgyhogy nem – felelt mosolyogva.
Már a nyelvemen volt a válasz, aztán újra kellett tervezni.
–Mi az, hogy nem oda mész? Akkor hova?
–A Seattle-i egyetemre – felelte olyan könnyedén mintha ez rendben lenne.
–Nem... – ingatta  a fejem – Dehát felvettek, miért járnál ide? – már rossz érzések keringtek bennem és rohadtul úgy éreztem hogy ezt elhamarkodta.
–Mert amit szeretnék, ahhoz nem kell, hogy odajárjak.
–Miről beszélsz? – kérdeztem megrökönyödve.– Egy neves egyetem igenis sokat számít! Ha marketinggel akarsz foglalkozni akkor...
–Grayson – nevetette –Óvónő szeretnék lenni. Pedagógus.
–Mi? – fel sem fogtam, olyan váratlanul ért. –Óvónő? – kérdeztem vissza, közben elképzeltem és nagyon szívmelengető képek lebegtek elém.
–Legfeljebb kisiskolás tanár, még nem tudom – vont vállat.
–Viccelsz. Ugye? – bizonytalankodtam. Nem mertem belegondolni, mert az vonta volna maga után az örömet. De ez nem lehet igaz.
–Nem viccelek. Már mindent elintéztem.
–Nem mész Kaliforniába? – most már csak ez az egy zakatolt bennem, félretolva sok mást például, hogy a nő akit szerettem mekkora utat járt be, hogy a rettegéstől idáig eljusson.
–Nem megyek Kaliforniába – nevetett.
Nem bírtam türtőztetni magam felkaptam és úgy csókoltam szájon.
–Tényleg maradsz? Komolyan?
–Komolyan – búgta lágyan, majd megsimogatta az arcom. – Nem lesz öt szűkös esztendő – mosolygott.
Néhányszor még rákérdeztem és elismételtettem vele.  Még akkor is, amikor már feldolgozhattam volna.
Luke, megengedte, hogy együtt legyünk. Bailey büntetését felfüggesztette, és mi szabadok lettünk a nyárra. Amikor kiléptünk az ajtón és búcsúztunk, kezet fogott velem és megveregette a vállam. Nem mondott semmit, de van az a helyzet amikor két férfi szavak nélkül is érti mit gondol a másik.
Örültem. Lekicsinylő megfogalmazása ez annak a boldogságnak amit akkor éreztem amikor az ágyamban fekve bújt hozzám én pedig ráérősen cirógattam és matattam a trikója pántját. Nem kellett sehova sietni, nem sürgetett senki és semmi. Csak azért voltunk, hogy együtt lehessünk.
Az ujja a nyakamon lévő virág szírmait simogatta.
–El tudod majd nézni a hülyeségeimet? – kérdeztem csak negyed részt viccelve.
–És te az enyémet? – vágott vissza. – Azért mindketten elég elcseszettek vagyunk, nem?
Vállat vontam, majd elvigyorodtam. Ez egyértelműen igaz volt. De egymáséi.
Ő is kuncogott, aztán kicsit komolyabban fogott hozzá:
–Te mindig a támaszom voltál. Egy erős szikla.
–Sokra mentél vele...– sóhajtottam és felrémlett, amikor mindent kevésnek éreztem.
–Rossz volt a koncepció – felelte lassan.
–Mire gondolsz?
–Arra, hogy nem az kellett, hogy megtarts, hanem hogy felkapaszkodhassak hozzád. Eleve nem stimmelt az egész...– szomorodott el. Nem tetszett, mert imádtam a  mosolyát.   –Mindig csak te dolgoztál azért, hogy valahogy működhessen. – sok hülyeséget csináltam, sokszor voltam balfasz, nem értettem vele egyet.Ráadásul ő is hozott áldozatot kettőnkért, vagy csak értem ..  Még ha majd belerokkantunk mindketten, a szándék jó volt –Most már azt akarom, hogy te is támaszkodj rám! Én is támogatni szeretnélek!
–Nekem az is elég ha szeretsz – cirókáltam meg az állát.
–Nagyon! Nagyon szeretlek és ez sosem fog változni –a csillogó szemmei árulkodóbbak voltak minden vallomásnál, mégis hallani... Majd szét robbant a mellkasom! Nehezemre esett bent tartani az érzelmeket. Ezután muszáj volt megcsókolnom, azután pedig élvezni, hogy tényleg szeret. A simogatást, a gondoskodást, minden apró édes mozdulatot. Elhúzódott ez a könnyed játék. Bár nem volt heves, vagy telhetetlen, kiéhezett, csak ráérős és kurvára szerelmes. Azt gondoltam, hogy az életben, sok mindenért meg kell majd küzdenem, de hogy pont egy csókért...Most mégis minden részemmel azt vallottam, hogy ezért, igenis megküzdöttem. Hogy csak így egyszerűen szerethessem. Ő is. De hát, a fontos dolgokért mindig küzdeni kell! Előbb vagy utóbb törleszteni. Mégis megéri, mert kurvára ez az élet. Nem?
 

Vége

Kedves Hűséges Szeretett Olvasók!

Ismét csak elérkezett a befejezés ideje. Szomorú sóhajjal veszem tudomásul, hogy ezt a történetet le kell zárni. Szerettem írni, a szereplőket is, mégha tökéletlenek és durvák is voltak néha.
Nem volt egyszerű írni mert a mélységeit én is megéltem, azt hiszem két oldalról is. De, ami számomra hatalmas dolog, hogy közben még szorosabbra fonódott egy barátság, ami sok más mellett, bennem is nagyon elzárt ajtókat nyitott ki! Néha ki kell engednünk a rémeinket, hogy szabadok lehessünk! Tényleg!

Képzeljétek! Idő közben a könyv – tulajdonképpen a Harag és Tinta – egyik fejezetével pályáztam a Holnap Magazin Álmodó című  antológiás kötetébe, és beválogatták. Ez őrülten jó erzés és nagy dolog, hiszen ugyan folyamatban van egy másik regényem papír forma megjelenése is, mégis ez lett az első ami nyomtatva kijött Juppiii! 😁 Későn címmel megtaláljátok benne!

Szeretném megköszönni nektek minden támogatást, most is nagyon feldobott! Őszintén a legjobban a kommentek, mert így örülhettem neki, hogy van kapcsolat a történet és Ti, olvasók között! 😊❤😘