Bánat és Szikla

18. Bailey

Elővettem a telefonom és megállapítottam, hogy Cece késik. Rágyújtottam egy újabb cigire, míg a hely közelében az egyik buszmegállónál várakoztam. Nem szerettem egyedül a sötét utcán álldogálni. A szilveszter miatt, ma egyébként is túl sok volt az idióta. Tudomást sem vettem a lakmározó pillantásokról, amik valahogy mindig rajtam ragadtak. Megszoktam már, a piercingeknek tudtam be. Most is volt egy új, az orromban, középen a septumban. A fémek vonzották a tekintetett, ami általában tetszett, most mégis sokaltaltam. Már negyven perce vártam rá, mikor megláttam az egyik irányból közeledni. Nem volt boldog és ideges lettem, mert ahogy közelebb ért kitűnt, hogy túl sok alapozó fedte az arcát.
–Szia! Bocsi, csak... – már kezdett volna valami idióta hazugságba, de megelőztem.
–Megint bántott. Mit csináltál? Nem tetszett neki, hogy eljöttél?
Hápogott. Beletrafáltam.
–Dolgoznia kell... Azt hiszem csak féltékeny...
–Rám? – képedtem el.
–Nem, úgy értem... azért, mert ő nem jöhet...
–Irigy? – esett le az állam. Cece összepréselt ajakkal bólintott.
–Mondd, hogy ennyi volt! Kérlek mondd, hogy nálad is betelt a pohár! –Könyörögtem a jobb belátásáért.
–Nincs hova mennem... Anyám elköltözött a barátjához...
–És a nagyid? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ő is s közelben lakik.
Megrázta a fejét. –Mami, túlságosan ellenőrizne...
–Inkább, mint ez! – háborogtam.
–Nem tudom... nem tudom mit csináljak.
–Míg kitalálod nálam is ellehetsz. Vagy Jamesnél. Biztos megengedné!
–Félek, hogy keresne...
–Ha megteszi, elmegyünk a rendőrségre! Cece, ez nem vicc, ezt nem teheti veled!
Elsírta magát. Átöleltem és vigasztalóan simogatni kezdtem a hátát. Elúszott a bulihangulat, mondjuk nekem ott kezdett, amikor már 15 perce álldogáltam és néztem az őrült kiegészítőket és rájöttem, hogy mennyire nincs kedvem az egészhez.
–Nem kell erőltetni a bulit...– dobtam be, hátha.
–Táncolni és inni akarok! – jelentette ki annyira határozottan, hogy félretettem a saját viszolygásomat. Ha erre van szüksége, akkor iszunk és táncolunk.
–Rendben, akkor hajrá! Hátha beleakadsz valami értékelhető pasiba!
–Vagy te! – karolt belém, ahogy sétáltunk klub felé.
Ja....vagy én... vagy inkább mégse...
A parti hangulatom a második felessel sem jött meg. Egyfolytában azt figyeltem, hogy Cece azért iszik-e, hogy feldobódjon, vagy azért, hogy kimossa vele a fejéből a történteket. Nem tudom, hogy történt, de valahogy eljutottunk abba az állapotba, hogy húzott a zene. Elvoltunk a tömegben a dübörgő zenére, a sötétben, a villódzó fények között, de nem jött a katartikus élmény. Ahogy figyeltem a már benyomott fiatalokat, az átszellemült vidám arcokat és nagyon durván nem ideillőnek éreztem magam. Talán, ha én is szívtam volna előtte, de a klubbokban árulóktól sosem vettem volna anyagot. Az a legallja, mert az ember nem tudhatja, hogy a speed árában vett-e szódabikarbónát, mert ezekből, még a koffein kapszullát se néztem ki. Egy komoly díler nem megy oda egy idegenhez, hogy kell-e anyag, mert sosem lehet tudni kibe futsz bele. Itt hiányzik a bizalmi kapcsolat, amin az egész folyamat nyugszik. A diszkókban és klubokban shaftelőknek viszont nincs vesztenivalójuk, mert nagyeséllyel úgysem találnak náluk komoly mennyiségű anyagot. Szódabikarbónáért meg nem sokat kapnak...
Otthonos közegre vágytam, elegem lett a zsivajból.
–Menjünk inkább át Jameshez! Szar ez a buli!
Egy beleegyező vállrándítást kaptam, úgyhogy egy óra múlva már a házához tartottunk.
– Úgy is itt lesznek Leoék, neked még van esélyed bepasizni.
–James is itt lesz, úgyhogy neked is – vágtam vissza.
– Mi nem úgy vagyunk...
–Hát mi se.
–És... csak a testiség? Szerintem ő abban is benne lenne...
– Nem akarok lefeküdni Leoval... – igaz, hogy amióta nem fájtam, többször is eszembe jutott, hogy kéne és őszintén én is vágytam a szexre, de a félelem még ott motoszkált bennem, hogy minden megismétlődhet. A nőgyógyászokat messze elkerültem, ezért senkit ki sem faggathattam a biztos fogamzásgátló módszerről. Nem mintha Leóval szerettem volna, de ő ott volt és szerintem is akarta volna...
– Pedig cuki srác... és...
– És, barátok vagyunk – rendeztem le. Könnyebb volt, mint kiadni, hogy mi van bennem.
– Jól van, ha nem jön be, akkor...
Félbemaradt a mondat mert megérkeztünk a bejárathoz. Nem kopogtunk, benyitottunk köszöntünk.
A James féle bulik általában a gépezésben merültek ki, de most pont ezt is akartam. Beszélgetni, nevetgélni, biztonsági játékot játszani, hogy így teljen el ez a rohadt szar év... Életem legrosszabb éve. Amikor megtaláltam Jamest a konyhában, már sejtettem, hogy a nevetgélésből semmi sem lesz. Szörnyen nézett ki, annyira, hogy egészen felkavarta a gyomromat és a csontjaimba vert baljós viszolyogtató érzéseket. Az arca és az orra felpüffedt és leginkább a lila szín dominált rajta.
Döbbenten nézetem, és nem mertem semmit se mondani, mert féltem, hogy tapintatlan leszek. Cece nem gondolta ennyire túl a dolgot.
– Mi a szent szar történt veled?
James megvonta a vállát.
– Ami veled. Leestem a lépcsőn – felelte, szarkasztikusan. Rossz kedve volt, különben nem szúrt volna oda a bántalmazott lánynak. A nyilvánvalón kívül, az egész azért volt ostobaság, mert egy foknyi lépcső sem volt a házában.
Erre a feleletre a barátnőm se tudott mit felelni és egy félperce bántó csönd ült a társaságra. Próbáltam felvenni a szemkontaktust Leoval, hogy legalább ő mondjon valamit. De rám se nézett, pedig máskor le sem tudta venni a szemét rólam. Sőt valahogy mintha mindenki félrenézett volna. Az egész annyira furcsa volt.
– Ott fogtok álldogálni? Lehet, hogy ocsmány vagyok, de azért nem harapok – szánta nekünk a házigazda, és mielőtt Cece megteszi, gyorsan mellé csúsztam a székre. Csak dumáltak és söröztek, mivel nem került elő a kártya ebből arra következtettem, hogy a gépezésben tarthattak szünetet.
Addig nem mertem megszólalni amíg újra be nem indult a beszélgetés. Cece elcsacsogta, hogy nem jött be a parti, de olyan részleteket közölt, amiből én az ellenkezőjére következtettem.
–Mi történt? – súgtam oda a balomra.
– Megagyaltak – mondta, bár a történetnek ez volt az a része, amit mondjuk magamtól is kitaláltam.
–De ki? James...
– Te sem mondasz nekem semmit, nekem miért kellene? – fordult felém, és még a torz arcán is láttam a számonkérő gesztusokat.
Leesett. Rosszul lettem és ahogy néztem a barátomat a pánik roham tüneteit kezdtem produkálni. Mielőtt hülyét csinálok magamból mindenki előtt, inkább felálltam és minden magyarázat nélkül mentem ki a teraszra.
Egy szál cigit akartam előhalászni a dobozból, de nem ment könnyen mert az agyam rohadtul nem az egyszerű művelet lebonyolításán dolgozott.
– Bassza meg... Bassza meg...
–Tessék – tolt felém egy szálat James. Elvettem, ő meg becsukta magamögött az ajtót és ő is rágyújtott.
–Szóval... Hogy kerültél te a detoxra? – sandított felém.
– Bevittek... – kerültem ki a választ.
– Hát kurvára nem erre a részére voltam kíváncsi, de gondolom ezt már magadtól is kitaláltad, nem?
–Mit akarsz? Mit mondjak?
– Mondjuk, azt, hogy sikerült ennyire kiütni magadat.
–Nem a speed miatt volt, senki nem tudja, hogy...
– Senki nem tudja, hogy tőlem volt az anyag? Hát pont leszarom! Azt viszont nem, hogy elméletileg barátok volnánk és mégis attól a baromtól kell megtudnom.
– Ő bántott? – nyikantam elhaló hangon.
–Tudod, hogy igen.
– Basszus... annyira sajnálom.
– Szóval? Még mindig nem válaszoltál.
– Ittam... aztán benéztem az altató adagot.
– Aha... Mármint ittál és rágyógyszereztél. Nem benézted az adagot. Szándékosan.
– Nem – védekeztem – Én csak aludni akartam.
– Jó mélyen, mi? – James nem kertelt vagy kedveskedett, amit meg is értettem. Elvégre miattam veték meg.
– Nem... én csak... nem is tudom...
– Ugyan, dehogynem! Legalább magadnak ne hazudj!
Meghökkenve néztem rá, hogy tulajdonképpen mit is akar kicsikarni belőlem. Hogy tényleg öngyilkos akartam lenni?  Nem akartam. Azt hiszem nem.
–Csak fáraszt az élet... – bukott ki.
– Akkor is menni kell tovább!
– Hát, ezt a legkönnyebb mondani.
– Ja, tudom... De akkor is. Rossz ötlet volt a speed, láthatóan nem lett tőle semmi jobb.
–De sok minden jobb lett – ellenkeztem. Voltak elviselhető napok.
–Többet nem kapsz. Tőlem legalábbis. Azt meg nem ajánlom, hogy máshol szerezd be.
– Mi? Na ne szívass már! Grayson. Ugye?! Megfenyegetett.
– Ha nem teszi sem adok többet.
– Ja, persze! – válaszoltam gúnyosan.
–  Ja. Persze. Hosszútávon nem megoldás, és te nem bulizásra használod.
– Ne csináld már... Nem kell ez a szent szöveg. Te is tudod, hogy ez nem durva cucc. Grayson reagálja túl.
– Nem – rázta meg a fejét. – És abban kurvára egyet kell értenem vele, hogy ez nem a te szinted.
– Mi van? –nevettem fel. Kezdett nagyon röhejes lenni az egész.
– Én elvagyok így... de neked nem kell ebbe belefolynod. Még jobban... Ennyire se.
– Mi a francról beszélsz James?
– Arról, hogy egy ideig most nem kellene idejönnöd.
Meg kellett kapaszkodnom a korlátba. Az ajkam megremegett, amikor vissza akartam kérdezni. Tudtommal ő még senkit nem rúgott ki innen. Hát ez volt az a kurva gyászos hangulat...
– Sa-sajnálom, ami történt... – hebegtem. Ennyire futotta.
– Remélem most a detoxra célzol – közölte szárazon.
– Arra, hogy bántott... Iszonyú barom tud lenni...
– Igen, ez feltűnt. Meg te is Szöszi, ha ilyen könnyen feladod!
– Én csak... Annyira sajnálom ezt az egészet...
– Tudom, hogy szar. De a dolgok változnak. Te is. Már holnap sem leszel ugyanaz, mint ma. Fel kell állnod, és lépned kell. Csak ennyi az egész.
– De miért nem jöhetek?
– Mert ez, nem a te szinted. Ugyan már, drogot árulni, meg csomagolni az cuccot? Komolyan ennyire akarod csak vinni?
– Neked is megfelelt.
– Ja de én full hülye voltam a sulihoz! Ne röhögtess már! Te, többet érsz nálam!
–Ez nem igaz! – ellenkeztem.
– DE. IGEN.
– James...
– Figyu Szöszi, legyen ma egy fogadalmad!
– Úgyis megszegem...
Megvonta a vállát.
– Csak annyi, hogy csak mész tovább, oké?
– Tudod, hogy ez gusztustalanul émelygősen hangzik? – fordítottam a szinte már nem is emberi archoz a tekintetem
– Ja, tudom – sóhajtott és egy groteszk mosolyt küldött felém és a vállamat átkarolva magához húzott és kicsit megszorongatott.
– Nem akarom, hogy meghallj. És szerepet sem akarok vállalni, az ilyen elbaszott ballépéseidben.
– Ne mondd már –szinte könyörögtem neki, mert azzal, ha megtiltja, hogy eljöjjek azzal a baráti társaságból lök ki. Hiába bandáznánk együtt, ez, a hely a bázis. Nem lennék teljes értékű tagja a társaságnak. Mindig kimaradnék valamiből. A fontos dolgokból, a hétköznapiakból, abból, ami számít. – Mindig tudtad, hogy milyen kockázata van...  És sosem hitegettél, sosem szépítettél semmit.
– Faszt nem! Azt akartam, hogy együtt csináljuk, mert tetszett, hogy te is élvezed. De hidd el, árulni azért nem olyan mókás... Tudod, hogy miért van mindig nyitva az ajtóm? Hát azért, hogy a zsaruk ne törjék rám. Szerinted tudok nyugodtan aludni? Láttad, ez nem napi nyolcórás meló. Éjjel nappal keresnek, én meg parázhatok, hogy meg tettem-e minden óvintézkedést, hogy reggel ne csukjanak le. Hát ez, rohadtul nem a te világod, és ha azt mondtam, hogy itt befejezted, akkor úgyis lesz! Már most is megjegyezték a szép kis pofid. Már most is túlságosan belekeveredtél...
– Ez mind azért, mert megvert? Azt mondtad, hogy barátok vagyunk... Ne csináld már ezt...
– Ja, beijedtem – mondta szín nélkül. – Meggyőző a pasas...
Kérlelve csüngtem rajta, hogy változtasson az elhatározásán, és közben néztem a torzra vert arcát, ami miattam lett olyan. Ami miattam fájhatott kíméletlenül. És én újabb kockázatot kértem tőle. De... Barátok voltunk.
– Menj haza, aludd ki magad, és holnap kezd szépen az új évet! – nem hittem el.
Nem hittem el, hogy még valamit el kell, hogy veszítsek.
– Bazd meg James! – közöltem vele és ott hagytam a francba az egész kicseszett brigádot. Mindenkit, aki részt vett ebben a döntésben, mindenkit, aki azt gondolta jobb lesz nekem egyedül, barátok nélkül. Sokáig csak sétáltam, már nem érdekeltek az utcán visongó vidám őrültek. A sokadik gondolatom volt csak, de fel kellett rajta nevetnem. Ha nem árulok drogot nem lesz miből a terápiát fizetnem...
Rohadtul irónikusnak találtam.
Elővettem a mobilom, majdnem éjfél volt. De leszartam mit szakítok félbe, tárcsáztam a számot.
Kicsöngött, sokáig, azt hittem, hogy fel sem veszi. Éppen, amikor beleszóltam volna elhajtottak mellettem és egy kürt hangja visított az estébe.
– Hol vagy? – szólt bele először ő.
Lendületet vesztve válaszoltam.
– Várj, látlak! – közölte és lerakta a telefont.
Körbenéztem és úgy gondoltam ez most egy szerencsés fordulat, legalább szemtől szembe küldhetem el a fenébe.
Grayson keresztül a kis téren, egészen hozzám szaladt.
–Szia! – köszönt, és kíváncsian méregetett. –Hogy vagy bébi? – kérdezte ártatlanul. Magamban felnevettem.
–Hogy, hogy vagyok? HOGY VAGYOK?! –léptem felé és ököllel vágtam rá a mellkasára. –Hogy tehetted ezt?! Hogy?!
Bűnbánóan nézett le rám és elkapta a csuklómat, hogy gátat szabjon a hisztérikus ütlegelésemnek. Kirántottam a keze közül és most löktem rajta egyet.
–Hogy lehettél ilyen állat?! Miért kell neked mindig ilyeneket csinálnod?! Miért?! – löktem rajta még egyet. Tűrte, nem is védekezett. Nem mondott semmit.
–Gyűlöllek! – vágtam hozzá dühből, mert bántotta Jamest, mert miatta a barátaim is elfordultak tőlem. Tudtam, hogy ez majd hat rá, mert ezt sosem mondtam neki, bármennyire bántott is.
– Leszarom. Csak neked ne essen bántódásod – szólt halkan.
Zaklatottan álltam és már nem tudtam mit kezdeni vele. Aztán meghallottuk, hogy az utcán megszólalnak a kürtök és mindenhonnan ujjongás, kiáltozások szűrődnek ki. Szinte azt is hallottam ahogy az új évet köszöntve kipattannak a pezsgős dugók. Mindenki örült, ünnepelt, csak mi álltunk egymás előtt szerencsétlenkedve. A marcona punk, is csak tétován álldogált, hallgatta a zsivajt. Felém lépett és hirtelen a derekamra fogva magához húzott aztán megcsókolt.
A pulcsijába markoltam, amiben a szórakozóhelyről szaladt ki, amikor telefonáltam. Feltett szándékom volt ellökni, amint véget ér a csók, talán egy kicsit előbb kellett volna, de nem csak az ajkunk érintkezett, és a csók, vad csókolózásba torkollott. Nem nyomtam el, kapaszkodtam belé, még  akkor sem amikor egy kicsit elhúzódott, hogy a fejét elfordítva a másik oldalról újra próbálkozzon.
Egy icipici ideig nem gondoltam magam rossznak. Arra a kisidőre úgy éreztem, hogy az a normális, hogy mi ketten így egymásba gabalyodunk. Csak egy csóknyi időre... Aztán elvált az ajkunk. Kereste a pillantásomat, én meg nem tudtam mit kiolvasni az övéből, de azonnal elhátráltam. Nem tudtam nem észrevenni, milyen hevesen mozog a mellkasa, az enyém épp olyan zaklatott volt.
– Boldog új évet – mondta kicsit kábán, esetlenül.
– Hülye vagy – nyögtem és még hátrébb léptem. Csak mert a látóterembe belépett egy személy, aki hozzá tartozott.
–Itt vagy?– a tekintete nem a kérdezett piercinges alakon állapodott meg, hanem rajtam.
–Aha... – felelt neki, de az élénk rúzsos erősen festett, még mindig engem fixírozott. Aztán a barátja felé fordult, és gyanakvóan felnevetett.
–Megcsókoltad? – a kérdést ezúttal hozzám intézte.
–Amanda... – fogta meg a karját.
Ő elrántotta, és újra nekem szegezte a kérdést ezúttal indulatosabban.
–Megcsókoltad?
Még véletlenül se néztem Graysonra. De a szemem sarkából így is láttam, hogy egyik lábáról a másikra áll, és a szájában lévő karikát harapdálja.
–Nem. Nem én vagyok a barátnője – feleltem és próbáltan csitítani a háborgást a mellkasomban. Nem érezni a megaláztatást. Amikor birtokolva hozzábújik, csak azért, hogy lássam.
–Akkor... Boldog új évet, Bailey! – szólt könnyedén.
Most én nevettem fel és szó nélkül hagytam őket ott.
Ahogy elnéztem a tömeget, egyedül én voltam aki a könnyeit törölgetve igyekezett az üres lakása felé és nem valami buliba.
Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legmagányosabb, legkitaszítottabb embere. Bizonyára vannak még hozzám hasonlóan peches egyének, na de hogy egyiküket se rángatta meg egy este alatt ennyire az élet, arra majdhogynem mérget vettem volna.
Miért csinálta ezt? Miért akarta, hogy még a barátnője szemében is rossz legyek? Miért akarta azt, hogy ez most fájjon, hogy idegesítsen, ahogy az a liba rám nézett? Miért akarta azt a csókot? Miért akart emlékeztetni, hogy milyen jó volt? Miért akarta, hogy most másra se tudjak gondolni... amikor gyűlölöm... annyira gyűlölöm...
Boldog új év.... Jah... Jó vicc!