Bánat és Szikla

19. Grayson

Szerettem volna, ha az agyam rááll a kérdésre, hogy akkor most mi a franc lesz, de semmi. Full üres volt a fejem. Kinyitottam az ajtót számítva arra az unszimpatikus pofára és arra, hogy most bevisznek... számoltam vele, de egy kicsit sem békültem ki a dologgal.
–Mi van szellemet láttál? –szegezte nekem Mason.
–Hogy...– fújtam – Hogy a picsába jöttél be? – kérdeztem megtámaszkodva az ajtófélfában.
Hülyén nézett rám, vagy inkább, mint egy hülyére.
–Nyitva volt az ajtó... – felelte rá mintha mi sem lenne természetesebb.
Ja annyira nem voltam képbe, hogy a szalon ajtót se zártam be. Kurva jó....
–És áruld már el, hogy miért verted azt a kibaszott ajtót úgy, mintha a jard lennél?
–A jard? Mi a fenéről beszélsz? Csajod van haver, csak nem akartam semmi korhatárosat látni.
–Bazd meg...– sóhajtottam egy óriásit, aztán beengedtem.
–A jard? – tért vissza a témára. A kezébe nyomtam egy sört, közben elkezdtem ecsetelni neki a történéseket. Úgy mindent, ami a közelmúltban felbaszott.
Nem tetszett az arckifejezése és felfogtam, hogy az egész Baileynek szól. De nem érdekelt. Nem számít kinek mi a véleménye ez akkor is az én dolgom volt, mert ha senki más nem húzza ki a szarból, akkor nekem kell.
Újabb kopogtatás, de ezt legalább felismertem. Ez a közeghez túl finom volt.
–Helló... – lépett be bátortalanul, mintha kopognia kéne, mintha nem lenne szabadbejárása.
–Na, jó akkor majd később... visszajövök... – közölte a barátom, még csak ki se derült, hogy miért keresett fel. De nem tartottam vissza.
–Sajnálom... – mondta és közelebb merészkedett. – Tapintatlan voltam... És féltékeny...
– Ja – válaszoltam, mert úgy mellesleg mindegyikkel egyetértettem. Amanda nem volt elégedett, de most az egyszer nem akartam megnyugtatni, mert én is kibaszott feldúlt voltam. De veszekedni sem volt már kedvem. Olyasmihez lett volna kedvem, mint régebben. Összebújva zombulni egy sorozatra. Semmit se csinálni, csak a négy fal között lenni.
Vállat vontam. – Nem számít – tettem hozzá, de számított. Kurvára számított, de elengedtem. Próbáltam.
– Tényleg sajnálom, valahogy mindig elfelejtkezek róla, hogy ez neked is személyes. Mert te... elvagy.
– Mert én nem mutatom ki, hogy ez mennyire pocsék? Ja, elvagyok – mondtam életuntan. De tulajdonképen csak azért, hogy Baileyt védjem, mert az ő fájdalmát én sem teljesen éreztem át. Nekem nem olyan volt... Nekem jobban fájt, hogy őt veszítettem el.
– Sajnálom.
– Mondtam. Nem számít.
– Miért mondod, amikor látom, hogy igen?
– Jó most akkor mit akarsz? Akadjak ki? Vagy mi a faszom kellene?
– Ez kezdetnek megteszi – hozzám lépett és megölelt. Váratlan volt és jól esett. Egy kiadós veszekedésre számítottam, de ő dédelgetett.
Néha az az érzésem volt, hogy ez a nő túl jó hozzám. Néha meg az, hogy túl okos, pedig nem tartottam magam egy hülye embernek.
Az év utolsó napján az ő társaságával mentünk bulizni. Csupa értelmiségi, egyetemet végzett, doktorok. Se nem az én társaságom, se nem az én korosztályom voltak. De még Amandánál is idősebbek, pedig már ő is rám vert négy évet. De úgy tűnt, ő lubickol ebben a közegben. Nem különösebben hatott meg a sok idegen ember, de egy idő után már belefáradtam a sok bólogatásba meg okosan nézésbe mikor egy kurva szót sem értettem abból, amit mondtak.
Az egészből csak az tetszett, hogy nézhettem őt, ebben a szerepben. Más volt, mint velem, kevésbé zabolátlan mégis elég magabiztos ahhoz, hogy felkeltse figyelmem.
–Bocs, hogy késtem – esett be egy csaj. –Családi cirkusz... – fújt egyet fájdalmasan.
– Az unokatesód?  – nézett fel mellőlem Amanda.
–Igen...Órákon át beszéltük át már ezredjére.... Végül csak bemegy a rohadt abortuszra... – válaszolt a bejövő.
Felhúztam a szemöldököm, és a világért sem foglaltam volna állást ebben a témában.
– Mi a fenének utazott keresztül az országon, ha bizonytalankodik? – kérte számon egy csávó. Valami doktor.
–Jó azért ezt meg lehet érteni. Tudjátok a Stockholm-szindróma a bántalmazó párkapcsolatokban is ott van – a nőm jelentőségteljesen rám pislogott.
Volt sanszom, hogy ezzel mire célzott, és nem tetszett.
–Miért? A kibékülős szex alatt lett terhes? - vonta fel a szemöldökét cinikusan az előzp srác- Gondolom, amit ő kezdeményezett...
Az futott át az agyamon, hogy kik ezek, hogy itt látatlanban ítélkeznek.
– Mert úgy érezte belekényszerítik ez pszichológiai típus – vetette fel az egyik lány. Egy klinikai pszichiáter, aki már látatlanba is analizált: – Ráadásul ott a szocioetnográfiai összetétel olyan hatalmi réteggel szembesíti, hogy az ő társadalmi státuszában nagyjából elvárás lehetett a cisznormatív párkapcsolat.
– Én mindig mondtam neki, hogy szép a szivárvány, de nem hagyta magát meggyőzni – kacagott fel a szemben ülő barna csaj.
– Mert nem mindenki atomkémikus, hogy harminc darab legyen belőle a világon bármilyen vállalhatatlan is – nevetett Amanda.
– Tanulhattak volna valami értelmesebbet, mint a marketing meg a lélekszarok – vont vállat.
– Vagy nem! Tudjátok a társadalmi státusz és minta alapvetően meghatároz – közölte valaki.
Vajon ez tényleg így volt? Azért apám után ebben csak mérsékelten hittem.
– Azért megy abortuszra - biccentett rá az egyik szociológus srác – A születésszabályozás egyedül a végzettséggel függ össze. Tudtátok?
– Tuti nem! Minél csóróbb vagy, annál kevesebb gyerekre van pénzed! – hördült valaki.
– Aha... Nem. Akkor feltételesen megújuló erőforrás a kölyök. Azonban az iskolai végzettség növekedésével és a szabad önrendelkezéssel szignifikánsan összefügg a tudatos szüléstervezés. Volt például Ázsiában egy tartomány, ahol törvényileg, ingyen garantálták a nőknek a fogamzásgátlást és az edukációt és egy generáció alatt beállt a kétgyermekes modell
– Jó... hát azért máshogy is lehet. – vetette fel az első csaj. Azt hiszem, valami klímakutató. Amanda ledarálta, de kurvára nem maradt meg, mindenki rohadt titulusa. – A világ azóta népesedik túl, mióta az UNICEF megmentő szindrómásan beavatkozik a szegényeknél.
– Minek kell a külpolitikába belefolyni? Amerika gyakorlatilag egy kontinens. Kvázi önfenntartó lehetne, mit érdekel minket, mi megy a világ másik felén? – mondta az első srác. Akiben nem volt túl sok együtt érzés... vagy lélek...
– És ha atom robbanna? – ez olyan kibaszott akadémikus ellenérvelés volt? Mert közbe vigyorgott az atomkémikus csaj.
Az atomtudós válaszolt:
– Te tudod a legjobban, hogy Csernobilból vagy Kyotóból sem éreztünk semmit... – bökte oldalba
– Most mit cukkolsz? – esett le az önfenntartásról papolónak, hogy szivatják.
– Imádom amikor lilul a fejed – vigyorgott szélesen a lezcica.
Ez volt az a pillanat amikor akkor is a telefonomhoz nyúltam volna, ha az épp nem csörög.
–  Bocs – mondtam, felálltam és alig vártam, hogy kiszabadulhassak ebből a kibaszott okoskodó társaságból. Lökik a szöveget az abortuszról meg a gyerekvállalásról, pedig le mertem fogadni, hogy a valóságban egyikük még csak annyira se került közel ehhez a témához, mint amennyire én. Pedig az is rohadt kevés volt.
A képernyőmön a Bébi felírat villódzott amire most rájöttem, hogy át kellene írni, de ennél a gondolatnál sokkal erősebb volt az, hogy mit akarhat. Jó, azért nagyjából volt elképzelésem... Ahogy kívülre kerültem a fülembe valami idióta idegesítő szilveszteri kűrt visított, amit egyszerre hallottam a telefonból és abból az autóból, ami nem messze hajtott el tőlem. Ebből arra következtettem, hogy a közelben van, de arról fingom se volt ő honnan tudja, hogy én itt vagyok. Őszintén ezt most még én se tudtam volna megmondani.
– Hol vagy? – kérdeztem, de már kutattam is. – Várj, látlak! – mondtam, a szőke haja szinte világított az utcai lámpa alatt. Egy kis téren keresztül oda szaladtam hozzá.
–Szia! – köszöntem. –Hogy vagy bébi? – kérdeztem és remèltem, hogy jól van. Szerettem volna, ha így van. Akkor is, ha tudtam, hogy másért van itt, minthogy erről beszélgessünk.
– Hogy, hogy vagyok? HOGY VAGYOK?! –nekem esve kezdett a gyenge kis öklével ütlegelni. –Hogy tehetted ezt?! Hogy?!
Megfogtam a kezét, csak azért, mert az volt az érzésem, hogy ezzel is csak magában tesz kárt. Elrántotta, nem akarta, hogy hozzáérjek.
–Hogy lehettél ilyen állat?! Miért kell neked mindig ilyeneket csinálnod?! Miért?! – meglökött, nem fogta vissza magát, de ha komolyan veszem akkor is alulmarad. De azt hiszem az egész világon egyetlen ember volt, akinek ezt elnéztem. Akinek hagytam, hogy a dühét levezesse rajtam.
–Gyűlöllek!
– Leszarom. Csak neked ne essen bántódásod – válaszoltam halkan, miközben némileg ittasan még mindig csak próbáltam feldolgozni, amit mondott.
Gyűlöl? Tényleg gyűlölne? Végül csak eljutottunk idáig?
Álltunk csendben egymást méregetve, és nekem a szidalmak közt is kellemesebb volt most itt vele, mint bent abban a teljesen más világban. Ahova kurvára remélem, hogy soha nem fogok tartozni. Az utcán végig söpört az éjfélt elütő káosz, a féktelen ujjongások. Az őrület, amiben úgy gondoltam nekünk itt, most, ahol senki sincs, van egy időn kívüli percünk. És nekem tudnom kellett, hogy tényleg gyűlöl-e. Hozzáléptem és nem foglalkoztam semmivel, azzal sem, hogy ez elvileg most tilos nekem. Megcsókoltam, azután az ismerős érzés magával ragadott. Olyan kurva nehéz volt befejezni, hogy nem is akartam. Különben is az ujjai a pulcsimba kapaszkodtak és visszacsókolt, ez pedig az után, hogy azt mondta gyűlől, maga volt a tiszta élvezet. Nem azért mert szinte egymásnak estünk, nem csak én neki, de ő is kurvára hagyott ám mindent, hanem mert annyira ismerős és otthonos volt az egész. Aztán eltelt az a kis idő ami túl rúgott egy percen, de nem tartott ki olyan sokáig, hogy teljesen elfelejtsük, milyen viszonyban is vagyunk. Egy lehetetlenben.
– Boldog új évet – mondtam, éreztem, hogy kicsit beleszédültem a történésekbe.
– Hülye vagy – mondta azonnal, de a szemeit élénken járatta rajtam. Hátrált, talán azért nehogy újra elkapjam.
–Itt vagy? – zökkentett ki az a nő, akit egy perce még a tudatomból is kiirtottam. A nő, akivel töltenem kellett volna az előző év utolsó és az újév első perceit.
–Aha... – válaszoltam mintha mi sem történt volna. Erre Amy felnevetett.
–Megcsókoltad? – vonta kérdőre a vétlent.
–Amanda... – a karjáért nyúltam, mielőtt nekiesik, és volt bennem szándék arra is, hogy elmondjam, engem húzott magával a hév. Kirántotta a kezemből és újból Baileynek esett.
–Megcsókoltad? – emelte fel a hangját.
–Nem. Nem én vagyok a barátnője – jelentette ki elég határozottan ahhoz, hogy a másiknak is hihető legyen, de közben egy másodpercig sem nézett rám, mintha kurvára nem is léteznék. Nehéz voltam, de nem azért, mert a rossz nő csókjára vágytam. Amy belém karolt és hozzám simult úgy ahogy máskor nem szokott.
–Akkor... Boldog új évet, Bailey! – fuvolázta, olyan modorban, ami még engem is bántott.
A szőke nagyon vékony lány viszont csak felnevetett, és hátat fordítva nekünk, elment. Néztem a hátát, és feszült sójajok közt örlődtem, hogy menjek, vagy maradjak...
– Basszus, azért remélem utána nem mész! – vetette oda gúnyosan. – Tudom, hogy csókolóztatok – ezt már kicsit dühösebben, de még most is meglepően nyugodt maradt. Nem igazán tudtam, erre most mit kellene mondanom, de Amy folytatta:
– Tiszta vörös és duzzadt a szád – tárta elém a bizonyítékot.
– Megcsókoltam... – vallottam be most már nem sok értelme lett volna tagadni.
– Csak... egy hülye kérdés. Neked ez rendben van? Mert, ha igen akkor bemegyek és kurvára lekapom az egyik gazdag seggfejet!
Várható volt, hogy nem úszom meg kiborulás nélkül, és most álltam, hogy rám zúdítsa, hogy megcsaltam, hogy egy paraszt vagyok.
– Mondj már valamit basszus! Legalább, hogy sajnálod, vagy valami!
– Miért, ha azt mondanám számítana?
– Azt csak te tudod, hogy számít-e. Egy nyamvadt csók miatt, még nem foglak kidobni, de... utálom ezt a csajt és kurvára nem akarom, hogy találkozgass vele! Most, is mi a fenét keresett itt?! Vagy... - lépett egyet hátra. – Nem ez az első... megbeszéltétek?
– Dehogy beszéltük! Csak megtörtént! Mi a faszt mondjak?
– Akkor mit keresett itt? Mit akart tőled? Tudja, hogy barátnőd van!
Megvontam a vállam. – Azért volt itt, hogy elmondja, hogy gyűlöl... – nyögtem, megjátszva, hogy ez nem tör le. De valójában rohadt szarul érintett és nem akartam, hogy gyűlöljön.
Amandán látszott, hogy nem erre számított. Hogy azt várta, hogy valami olyasmit mondjak, amin kiakadhat. Vagy csak szimplán ezzel a felelettel nem tudott mit kezdeni, mert eltátotta a száját, de csak hangtalan elhaló szókezdemények buktak ki rajta.
– Jó ez... meg sem történt... Menjünk vissza! – nyúlt a kezemért. Semmi kedvem sem volt, inkább mentem volna haza, vagy a másik lány után, de követtem és még egy órát hallgattam az egyre részegebb okoskodást.
Egy hét telt már el a januárból én már javában dolgoztam, de még most is voltak olyan perceim amikor azt kívántam tényleg bár meg se történt volna. Mert nehéz volt nem gondolni rá, úgy, hogy barátnőm van nem reménykedni. Elfojtani minden ezzel kapcsolatos ösztönös érzésem.
De Amanda kiegyensúlyozott volt, és vele lehetett esélyem egy normális kapcsolatra. És mégis állónap az a beteg, gyönyörű lány járt a fejembe. De amíg így maradt addig csak az én gondom volt.
Hétvégén felhívtam a nevelőanyám, azzal a titkolt szándékkal, hogy kiderítsem, hogy beszéltek-e már.
– Nem fogok neked beszámolni a beszélgetéseinkről. Ugye tudod? – indított rögtön a gyors ‘szia, hogy vagy én jól és te én is’ kérdéskör lezavarása után.
– Csak annyit mondj, hogy van! Csak azt akarom, tudni, hogy mi van vele! – erősködtem, hiszen ezzel még semmilyen kötelezettségét nem szegné meg.
– Megértem, hogy aggódsz miatta, de ebből most ki kell maradnod!
Kezdett nagyon elegem lenni ebből, hogy mindenki megmondja mi lenne a legjobb!
– Kérlek anya...
– Mióta szólítasz így? – kérdezte szelíden –Vagy azt reméled, így majd kiszedhetsz belőlem valamit? – láttam magam előtt az arcát ahogy elmosolyodik.
– Mindketten tudjuk, hogy két anyám van... de csak az egyik szolgált rá, erre a megszólításra.
A telefonban egy időre néma csend állt be.
– Hiányzol apádnak is... Egyszer beugorhatnál.
– Rossz ötlet.
– Azt hiszed, mert most nyugtot hagy neked lemondott rólad?
– Nem hiszem, hogy szót értenénk balhézni meg kurvára nem akarok...
– Mesélhetnél neki a terveidről.
– Nem tudom emlékszel-e, de mielőtt eljöttem ez megvolt. De nem ezért hívtalak...
– Tudom és továbbra is csak ugyanazt tudom mondani.
Nagyon felcseszett ezzel, mert a rohadt életbe is! Az anyám volt, nem valami akármilyen idegen pszichiáter, aki ugyanazokkal a szarságokkal próbál megetetni, amikkel most ő szeretett volna.
– Ne csináld! Komolyan ragaszkodnod kell ehhez a titoktartási szarhoz? Ne mondd már, hogy a végletekig követed a szabályokat! A kórházból is kihoztad.
– Ki és nem is voltam nyugodt miatta. Grayson, a te kedvedért nem dönthetek felelőtlenül erről a lányról. Az egy dolog volt, hogy kihoztam, az a hely senkinek nem lett volna nagy segítségére, de nem foglak beavatni! Neki most arra van szüksége, hogy mindenki egy kicsit elengedje. Te is.
– Nem engedtem még el eléggé? Basszus! Ne már! Hogy tudnám még ennél is jobban?! – tényleg nem értettem mit vár még tőlem...
– Mondjuk úgy, hogy hagyod a saját erejéből felnőni. Ha mindig ott lesz neki egy mankó sosem fog merni a saját lábára állni.
– Én csak nem akarom, hogy baja essen.
– Tudod, ebben eléggé hasonlítasz apádra – mondta. – Ne haragudj, de időpontom lesz... Nézz be valamikor! Örülnénk neked!
Nem válaszoltam csak valami hülyeséget nyökögtem, hogy majd meglátjuk. De nem terveztem Wellisékhez menni... Főleg, ha az anyám nem adja meg azokat az információkat, amiket akarok.
Úgy raktuk le a telefont, hogy rohadtul nem tudtam meg semmit, amit akartam. Csak, hogy legalább volt nála. De veszettül piszkált, hogy semmi többet nem mondott, hogy jól van-e, hogy mi lesz most? Hogy tovább... Nem mintha bármi közöm lenne hozzá... De akkor is. Talán van. Mert én is tehettem róla. Mert a francba is! Felelősnek éreztem magam! Akkor is! Ha senki nem tartott annak, még Bailey sem... Komoran biccentettem a kollégának amikor még mindig az anyám szavain kattogva átbaktattam a szalonon és felmentem a lakásba. Amy már nálam volt, mert kihallatszódott a zene, valami lightos nem is tudom milyen stílusú szám... Nehéz volt kategorizálni amiket hallgatott... Nem ez lepett meg, hanem hogy az étkező asztal meg volt terítve. Nem ám csak olyan tányér, kanál, villa módon, boros pohár puccos szalvéta, még kibaszott gyertyát is gyújtott... Egyből kivert a víz, hogy milyen alkalmat felejtettem el. Pörgettem az agyamban a dátumokat, de semmi nem rémlett.
– Szia! – röppent ki a konyhából – mondjuk ez sem volt megszokott – és egy fekete szexi ruciban, egy üveg borral a kezében hozzám simult és egy csókot nyomott a számra.  
– Elfelejtettem valamit? – bátortalankodtam, ő közben öntött és a poharat a kezembe nyomta.
– Nem – ingatta meg a fejét, közben mosolygott.
– Hát akkor mi ez az egész? – vontam össze a szemem gyanakvóan.
Kézen fogott és a kanapéhoz húzott. El sem tudtam volna neki mondani, mennyire nincs kedvem most ehhez. Csak otthonosságot akartam, egy nyugodt kis vackot. Lenyomott utána az ölembe mászott, úgy,  hogy a combján felcsúszott a ruha, és kivillant a csipkés combfixe. A kezem akaratlanul is követte a szoknya vonalát. Mielőtt megcsókolt ivott egy kortyot a borból. Nem mondtam, soha nem hoztam fel neki, de én jobban szerettem a sört. A bortól valahogy mindig bepunnyadtam... Habár törvényesen még nem ihattam, de apám különböző kóstolókon, megpróbált sznobot nevelni belőlem, aki órákon át tud áradozni egy italról. Nem jött össze neki.
A csókot savanykásnak és alkoholosnak éreztem. De lehet, hogy csak az elbaszott kedvem volt az, azért nem tudtam értékelni, az ölemben ficánkoló szexis csajt.
– Mi ez? Miért csípted így ki magad? Meg mi ez a szaros gyertya meg romantikus körítés?
Amanda ledermedt és egy kemény pillanatig felnyársalt a tekintetével.
– Csak egy vacsora, amit igyekszel elrontani.
– Főztél? – kérdeztem mert az eddigi próbálkozásai volt, hogy félresiklottak.
– Nem, rendeltem, de ez most tényleg számít?
A kezét a tarkómra csúsztatta és gyengéden megmasszírozta a nyakam.
– Csak egy este kettesben... Mi ezen olyan különleges?
– Minden... – lett volna a válaszom, amit nem mondtam. Hiszen ő spilázta túl...
– Borozunk... eszünk valami finomat azután, bármi lehet... – próbálkozott.
Egy fasznak éreztem magam mert én meg csak arra vágytam, hogy benyomhassam a tévét. Kényelmetlennek éreztem ezt most, ráadásul a leggázabb az volt, hogy az én lakásomba zajlott.
– Fáradt vagyok Amy... Nem lehetne, hogy ma csak... – kurva gáznak éreztem, amit mondani akarok ezért inkább lenyeltem. Már csak azért is mert a nő közben lecsúszott az ölemből és a poharát újból felkapva engem szem előtt tartva dőlt az asztal lapjának.
– Jó, oké, nem szereted a romantikus dolgokat... Ezt megjegyzem. De... ez csak egy vacsi meg esetleg szex. És azt mondod fáradt vagy... Te...
–Igen. Én is szoktam fáradt lenni, tele van a fejem faszságokkal nincs kedvem most ehhez! Mondjuk, ha előtte megkérdezel akkor lehet nem érezném magam egy görénynek, hogy elrontom az estédet.
– Ha megkérdezlek előtte, akkor nem meglepetés. Tudod annak az a lényege, hogy meglepjük vele a másikat.
– Jó akkor én vagyok a fasz!
– Mi bajod van? Mert ahogy elnézlek, szerintem nem a “szaros gyertyánál” gurult el a gyógyszered. Jó talán ott, de biztos, hogy nem ez a bajod.
– Az a bajom, hogy csak dögleni akarok – fejeztem ki magam érthetően.
– Oké, Grayson. Megértem. A kaja a konyhában, ha esetleg enni is akarnál. Úgy érzem ehhez én most nem kellek. Sajnálom... azt hittem, hogy te is élvezni fogsz egy kis játékot.
– Nem kell elmenned... Basszus Amy... – nyögtem, de valahogy én is ezt a lépést láttam jónak. Mert ahhoz amire vágytam nem rá volt szükségem. Nem őt hanem egy másik nőt akartam a karjaimközt melengetni amíg meghitten filmet nézünk. Ideges lettem. Frusztrált.
A másik nő aki készült kilépni a lakásomból, elfújta a lángot a szaros gyertyán.