Bánat és Szikla

15. Grayson

Brutális volt az a zörej, ami kiverte a szememből az álmot. Nem fogtam fel egyszerre mindent, csak hogy kurvára abbahagyhatnák már és hogy még most is iszonyú fáradt vagyok. Hirtelen vágott belém az ideg, hogy a jard akarja ránk törni az ajtót. Ez társult azzal, hogy a szememet kinyitva, a nyúzott lány szuszogott előttem a teste helyenként melegítve hozzáért az enyémhez. Alig, éppen csak, hajnalban csúszott hozzám egy kicsit közelebb.  A kopogtatás nem maradt abba, de neki a szeme sem rebbent. Én viszont felkeltem, és felkészültem, hogyha a faszfej nyomozó jött elküldöm az anyjába.
Nem ő állt előttem, hanem egy nálam némileg alacsonyabb megszeppent nő.
–Igen? – kérdeztem fáradtan.
–Szia – látszott rajta, hogy zavarban van. De az is lehet, hogy az én fáradt ábrázatom riasztotta meg, nem tudom.– Mi lett a lánnyal? Jól van?
–Alszik. Jobban – kicsit meglepett az érdeklődése. Bár most rémlett, mintha az előzőnapi kavarodásban láttam volna. Egyelőre nem érdekelt, megelégedtem azzal, hogy nem a zsaru.
–Örülök! Megijedtünk tegnap. Azt hittük, hogy... – elharapta a mondatot.
–Csak berúgott... kiütötte magát. Megesik– magyaráztam, mert nem kell tudnia az egész háznak, hogy mi történt.
–Szegénykém...Pont karácsonykor... – sajnálkozott.
Erre nem szóltam. Az most már úgyis elúszott.
A nő feleszmélve nyújtott felém egy szatyrot, amit eddig szorongatott.
–Ez mi? – kérdeztem, míg elvettem.
–Csak egy kis étel... ilyenkor karácsonykor mindig többet főzök, mint amennyit megeszünk... Ha elfogadjátok... Tudom, hogy ilyenkor minden rossz, de enni azért kell. Az segít. Ha nincs egyedül az ember... –mosolygott rám olyan túlságosan együttérzően, amit így ébredés után nehéz volt megfejtenem.
– Köszönjük – makogtam zavarban. Nem számítottam ilyesmire, még karácsonykor sem. Főleg a tegnapi után...
– A dobozokat majd csak dobjátok át valamikor. Itt vagyunk a szomszédban. Ja a férjem azt mondta, hogy megnézi majd a zárat, ha szeretnétek. De attól tartok cserélni kell. 
–Ömmm... Jó rendben. Köszönjük... – habogtam tovább. És hálálkodtam, habár ez az egész nem az én dolgom lett volna.
Bementem és bepakoltam a hűtőbe, ahol semmi érdemlegest nem találtam. Nem úgy, mint az enyémben amikor Bailey még nálam lakott. Sóhajtva néztem rá. Az arca most olyan békés volt. A testének ritmikus mozgása pedig megnyugtató. Él, lélegzik.   
Őrjítő volt a gondolat, hogy durván fél éven belül, ez volt a második alkalom, hogy halálközeli állapotba került... Mi lett volna, ha tegnap nem jövök? Ha megnyugtatom magam, hogy minden rendben és csak rossz kedve van. Ha fel se hívom? Talán napokig rá se találtak volna... Összerándultam.
Neki szerencséje volt, de hányan lehetnek, akiknek nem...
Félretettem és a fürdőbe vonultam, mosakodtam és eljátszottam a gondolattal, hogy le is zuhanyzom. De, amikor körülnéztem, inkább a rendrakás mellett voksoltam. Úgy szedegettem össze a ruháit ahogyan ő tette az enyémmel nálam. A mosógépből kiszedtem a paplant, amit hajnalban betettem és meg kellett állapítanom, hogy rohadtul kevés nyoma volt annak, hogy majdnem meghalt. Csak egy whisky foltos ágynemű, és néhány kurva tabletta... Semmi drámai, csak éppen minden jelentőségteljes... Neki... Bassza meg...Nekem is.
Kiforgattam a ruhák zsebét, ahogy jól belém nevelte, nem volt nála semmi, csak az a papír, amit gondolkodás nélkül készültem a szemétbe hajítani.
Rosszul volt összerakva, ha azt hitte engedem, hogy kapcsolatba lépjen vele. Jó sokáig  bámultam a számok helyett a szavakat.
‘Akar téged’– ennyi szerepelt rajta.
Nem kellett gondolkodnom, a jelentésén, csak azon, hogy igaz-e. Erre sem volt időm, mert kikapták a kezemből, és Bailey egy jól irányzott mozdulattal a szemétbe helyezte.
– Hogy vagy? – kérdeztem. Ahogy elsiklottam amellett, hogy ezzel mi lehetett az üzenete.
– Jól – felelte tömören és helyettem indította el a mosást. Azután a kávéfőzőhöz ment és majdhogynem tudomást sem véve rólam, bekészített egy adag kávét. Ezegészen addig kurva rosszul esett amíg csendesen elém nem tett egy bögrével. A forró ital legalább a reggel kellemes részéhez tartozott, még ha hiányzott is belőle minden ünnepi. Az ami otthon várt, amiből itt semmi sem volt.
– Még fád sincs?
– Minek? – kérdezett vissza, és meg is értettem volna, még el is fogadom, ha véletlenül pont nem tudom, hogy ő is értékeli ezeket a felesleges, de jól eső szokásokat.
– Mert... – kezdtem volna, hogy mert karácsony van, de rögtön a nevelőanyám szavai vágódtak a képembe. Hogy nem mindenki boldog, hogy ez a nyomás őt is frusztrálja.  
– Meglep, hogy nem mindenki akar ünnepelni? – pillantott rám. Nem belém akart állni mégis ezt az ő szájából annyira fájdalmas volt hallani. Nem a kibaszott karácsony miatt, csak az egész annyira nem illett hozzá. Bár az utóbbi időben egyre inkább.
– Nem, csak... – a pulton hagyott telefonom zizegése félbeszakított. Utána nyúltam hátha anyám keres, az, aki mondjuk, hogy törődött is velem. De egy másik Amanda neve villant fel.
– Bocs, ezt fel kell vennem.
Bólintott majd figyeltem, ahogy a fotelhez vonul és a kávéjával együtt belekuporodik. Nem volt sok hely ahova félre vonulhattam volna, ezért a konyhába húzódtam.
–Szia! – köszöntem bele.
– Szia! Na, hogy telt a szabi nap? – csicsergett bele és a szemem előtt nem a széles mosolya volt, hanem ahogy a gyenge napfény végig fut egy másik arcon, ahogy beborítja a csukott szemhéját, végig fut a hosszú pillákon. – Hahó! Itt vagy?
– Igen, itt! – siettem a válasszal. – Nem úgy ahogy terveztem.
– Hogy, hogy? Mi állt közéd és az egésznapos süti-film-alvás maraton közé? Jajjj... elkezdtél egy szar sorozatot és nem tudtál leállni? Vagy felkelltettelek? Bocs ha...
– Nem – nem is tudtam, hogy mit mondjak de hazudni nem akartam. Pedig már most tudtam, hogy sokkal okosabb lenne. –Baileynél vagyok.
Amanda hallgatott majd meghökkenve felnevetett.
–Hogy mi? – kérdezte élesen. – Mármint úgy érted... Hogy tekintve, hogy mennyi is az idő.... kilenc óra... Hogy ott is aludtál? – Újabb nevetés, a méregkeserű fajtából.
– Vészhelyzet volt. Semmi olyan... nem történt – védekeztem.
– Ha vészhelyzet van, miért téged hív? Nincs családja, barátai?
– Nem hívott...
– Akkor?! Grayson... kérlek, hogy erre valami nagyon jó magyarázatod legyen!
Fekete szemek szegeződtek rám. Nem akartam összeveszni Amandával, de ezt megmagyarázni sem tudtam, hacsak el nem mondom, hogy mi volt. Húztam az időt, hogy fogalmazzam meg úgy, hogy azzal ne alázzam meg még jobban az érintettet.
– Kórházba kellett vinnem, aztán itt maradtam vigyázni rá – mondtam végül és mivel az olyan nagyon vékony szőke visszafordult az ablak felé, úgy éreztem ezzel nem mondtam többet a kelleténél.
– De miért NEKED? – fújta tovább.
– Mert kibaszott vészhelyzet volt! Érted?
– Mi? Megint tőled terhes? Betörtek és megerőszakolták? Meghalt az apja? Lidérces álmai voltak? – sorolta egy szusszra a hülye indokokat. Amiből akármelyik is a valódi én akkor is ugrom. Mert megígértem. –Vagy megpróbálta kinyírni magát? Mi volt olyan rohadtul fontos?
Hallgattam. Egy ideig Amy is.
–Nem mondod, hogy tényleg megpróbálta…
Nem mondtam. Semmit nem mondtam neki, de szerettem volna, ha ebből megérti.
–De most már hazamész?
–Nem hagyom egyedül – mondtam meg nyíltan. Azért is mert féltettem és azért is, mert ma senkinek nem kellene egyedül lennie.
–Van apja Grayson – hallottam a nagyon határozott hangot.
–Nem számít.
–De igenis, rohadtul számít!
–Hagyjuk most ezt jó? Ha visszajössz én várni foglak, rendben?
–De ott maradsz? –kérdezte élesen.
–Igen itt.
–Ezt nem hiszem el! – vágta hozzám, aztán kinyomott.
Számítottam erre, és kurvára nem akartam vele balhézni, de ezt most meg kell érteni. Amy okos nő és ha lehiggad, meg tudjuk beszélni. Tudom, hogy így lesz.
–Nem kell maradnod – mondta napfény fürdő közben. Rám sem pillantott, csak itta magába a sugarakat.
–Tudod, hogy egészen őszinte legyek attól félek, ha elmegyek, az lesz az első dolgod, hogy szerzel magadnak újabb adag drogot– vetettem oda, mert ez is jelentősen kózrejátszott.
–Nem vagyok drogos – közölte.
–Akkor, hogy jellemeznéd magad? Szegény eltévelyedett bárányka?
–Mondjuk – felém fordult és mosolyra húzta dús, fakó, csókolni való ajkát. Belém tépett valami.
–Hogy jött ez neked? – ültem le az ágyra és elnyúltam rajta.
–Mi? Hogy néha szívok? –kérdezett vissza.
–Ja, meg, hogy dílerkedsz. Bazd ki, majdnem lehidaltam amikor meghallottam.
–Ne foglalkozz vele– lökte nekem lazán. Begurultam tőle.
–Komolyan Bailey! Ne mondd már, hogy ez jó neked!
–De! Képzeld el, hogy ez jó nekem! –csattant fel idegesen – De, te úgysem érted!
–Miért?! Mi olyan kibaszott bonyolult ebben?
–Jaj, hagyj már! Te azt hiszed, hogy ez valami nagyon durva dolog, de sokkal jobban érzem magam tőle!
–Sokkal jobban. Ja láthatóan most is nagyon jól vagy! Meg a tegnap is eszméletlen jó volt! Hát mondjuk szó szerint! – szóltam vissza. – Ugye vágod, hogy a drog azért később visszaüt. De ne menjünk messzire. Én elhiszem, hogy tegnap nem akartad megölni magad, de mégis majdnem az lett a vége! – fakadtam ki ingerülten, mert nem hittem el, hogy ennyire nem veszi magát észre.
–Igen? Akkor azon miért nem akadtál ki, hogy ittam? Vagy amikor együtt ittunk? Az miben más?! Vagy, ha te is csinálod az rendben van?
–Nincs rendben az sem, de az más basszus! Ne kelljen már megmagyarázni, hogy mi a különbség 3 gramm speed és egy sör között?!
–Különben is, miért kellene magyarázkodnom?
–Miért? Hát mondjuk azért, mert az én karácsonyomat baszod el ezzel a baromsággal! – szaladt ki a számon, de ahogy kimondtam azonnal megbántam, mert az apró lány hirtelen felpattant és dühtől kipirult arccal esett nekem.
–Egy szóval sem mondtam, hogy gyere! Azt sem kértem, hogy felhívj, vagy hogy maradj, vagy aggódj értem! Sőt már egy ideje azért könyörgök, hogy hagyj elveszni és lépj tovább!
–Azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű?! Képtelen vagyok nem aggódni érted! Miért nem vagy képes felfogni?!
–Te meg miért nem vagy képes felfogni, hogy már nem én vagyok a barátnőd, akivel törődnöd kell?! – a kirohanása után figyeltem ahogy az ablakhoz lép és a párkányra támaszkodik.
Utána léptem és hiába volt igaza, és hiába éreztem egyszerre jól és árulónak miatta magam, hátulról átöleltem. Nem örült neki, nem simult hozzám, csak mereven, majdhogynem megfagyva állt és inkább csak eltűrt engem.
– Mi történt veled kislány? Ennyire nem érdekel már semmi? – kérdeztem és hiába volt annyira elutasító én akkor is beleolvadtam abba a fél fagyos érintkezésbe. Már hajnalban, egész éjjel vágytam rá, hogy magamhoz szorítsam és ebből a közelségből érezzem a teste lüktetését. Szorosra fontam körülötte a karomat és ha vergődik közte se engedtem volna. De meg sem moccant és így még törékenyebbnek tűnt. Fáradt, beletörődött és olyan nagyon vékony volt…
–Mi érdekeljen? Semmim sincs…
–Bailey… még előtted van minden! – bátorításnak szántam, de közben nem bírtam ki, hogy a halántékához bújva ne lélegezzek az illatából.
–Neked. Előtted igen. De mi maradt nekem? Se a most, se az a jövő amire vágytam… Te nem érted milyen érzés… Nem érted, hogy minden elveszett.
–A következő szemeszterben egyetemre mész, és folytatod az életedet onnan ahol félbeszakadt.
–Tudod, csak az a baj – kezdte és nem kibontakozott az ölelésből csak felém fordult, de kicsit hátráltam mert látszott, hogy nem az ölelésemre vágyik. – Hogy a félbeszakadt életeket nem lehet csak úgy folytatni. Ami egyszer eltörik azt már soha nem lehet hiány nélkül összeragasztani. Sosem lesz már semmi olyan, mint régen.
Olyan keserű határozottsággal beszélt, hogy szabályosan megrémített. És egy kibaszott durva felismerés nyilallt belém. Amit eddig nem akartam elfogadni most mégis…
–Te tényleg meg akartál halni – mondtam ki elfehéredve, gyengülve.
Vállat vont.
–Nem akartam. Nem érdekel…
–Miattam – rogytam térdre előtte, úgy nyúltam az apró testéért. –Én basztam el mindent…Ha én nem vagyok…
Az arcom a hasába fúrtam, holott se jogom se engedélyen nem volt rá. Büntetésből egy gyengéd simogatást és egy szenvedő lélegzetet kaptam.
–Sosem hibáztattalak érte.
–Miért nem?! Miért nem rajtam vered le?! Gyűlölj! Mindegy, csak ne magadat bánsd! Gyűlőlj azért, mert önző voltam, és veled akartam lenni!
–Nem lenne igazságos mert, akkor én is azt akartam –tovább simogatott csak akkor hagyta abba, amikor felnéztem az arcára. –Mindegy… Menj haza! A barátnőd nem örül, hogy itt vagy. Én is gyűlölném, ha más lánynál lenn… ha a barátom más lánynál lenne – helyesbített. –És most ezt nagyon nem akarom… hogy még valamiért szarul kelljen érezzem magam.
–Nem akarok elmenni.
–Szereted a lányt? –kérdezte és leült elém a faltövébe.
–Nem tudom – nyögtem, habár sok mindent szerettem benne.
–Derítsd ki. Ő biztos szeret… Téged könnyű megszeretni – mosolyodott el és a mosolyától szabályosan rosszul éreztem magam. Ennek az egésznek valahogy másképp kellett volna alakulnia. Nem így… Nem ilyen kicseszettül fájdalmasan.
–Nem akarom, hogy bántsd magad!
–Csak ezért ne maradj itt – szökött ki a szájából, de mielőtt bíztatásként hatott volna, megtoldotta – Nem fogom. Pár nap és teljesen rendbe jövök. Elmegyek mosolyogni és babázni apáékhoz, aztán lassan lecseng ez az egész hülyeség.
–Állj le a droggal… Kérlek! – könyörögtem, és hogy nagyobb nyomatékot adjak neki még hozzá tettem. – Ha megtudom, hogy drogot árulsz szét fogom verni Jimmyt! Így is érik neki a dolog.
Viccnek vette, mert elmosolyodott. Nem kaptam ígéretet, csak bólintott.
Nem értettem, hogyan de az ajtóban búcsúztam tőle. Higgadtan beszéltük meg, hogy el kell járnia anyámhoz, hogy a hűtőben van kaja, hogy a zárat is megnézik, és még ezer dolgot akartam mondani neki csak hogy ne kelljen még elindulnom és a vége ne az legyen, hogy ő egyedül marad.
–Jól van! Minden rendben lesz! Ne izgulj!
–A kurva életbe! – sóhajtottam és elkapva a vékony csuklóját magamhoz rántottam. –Ne csinálj hülyeséget! Ígérd meg, hogy jó kislány leszel!
–Az nem illene hozzám – mondta elviccelve.
–Ígérd meg! – követeltem tőle.
–Jól van nyugi már! Ígérem!
–Jó – engedtem ki a karjaim közül, és megcsókoltam a halántékát, egy utolsót merítve belőle.
Otthon hiába flangáltam a hangulatos kellékek között, se az égősor, se az a picike fenyő, a mindent betöltő finom illat nem hozta vissza a jó kedvemet. Egyedül éreztem magam, a történtek mozgattak az agyam képtelen volt leállni. És a szívem is félrevert még Bailey gondolatára. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy az események kavartak-e fel, vagy ő maga. Hogy csak azért vagyok-e olyan zaklatott mert nem tudom elhinni, hogy tényleg idejutott. Vagy az az üzenet… Nem akartam rendet se tenni a sok csapongó érzelmem között.
Inkább telefonáltam.
–Szia – szólt bele kimérten. Megértettem, hogy dühös, de nem akartam tovább magyarázkodni.
–Gyere haza!
Egy sóhajt hallottam.
–Nehéz éjszakád volt, igaz? – a hangja simogatott, nekem pedig egy kicsit jobb lett – Egy… max másfél óra és jól megszeretgetlek, rendben?
–Jó… Siess!