Bánat és Szikla

10. Bailey

Szerettem a lakást, mert átjárta a napfény. Néha csak ültem az ablak mellett, a fotelben és engedtem, hogy a téli fény melegség nélkül süsse az arcom. Ilyennek éreztem az életemet is. Volt benne fény, de erőtlen ahhoz, hogy melegítsen is. Most nem fecsérelhettem erre órákat csupán néhány másodpercet.
–Hogy lesz a karácsony? Átjössz ugye? – kérdezte apa a kis reggeliző pult melletti székről. Kelletlen fordultam felé, megszakítva a fényfürdőzésem.
–Műszakot vállaltam – feleltem, mintha ennek jelentősége lenne és ha elakarnék menni hozzájuk megakadályozhatna.  –Talán utána, valamelyik nap – tettem hozzá, mert úgy terveztem addigra már túl leszek a lehozón.
–Miért vállaltál műszakot?
– Azért, hogy akinek családja van, otthon tudjon lenni – feleltem vall rándítva.
– Neked is van családod – mondta komolyan és egy kicsit értetlenül.
– Úgy értem, akinek gyereke... – magyaráztam. – Nem nagy cucc csak egy nap az évben. Plusz jól fizet...
– Ha a pénz miatt...
– Apa, nem! Így döntöttem oké? Nem kell mindig megkérdőjelezni.
– Persze, értem, de... azt reméltem, hogy legalább... most velünk leszel.
– Észre sem fogják venni, ha nem leszek rajta a fotókon.
– Bailey! – sóhajtott, de nem akart veszekedni mert csak frusztráltan belesimított a hajába. – Egyébként jól nézel ki – toldotta hozzá. – Csak olyan vékony vagy... Még mindig nem tudsz enni?
– Szeretem az alakom – válaszoltam. Féligazság volt, már nem nagyon foglalkoztatott. – Annyit eszek amennyit kell. Rendben vagyok – mondtam.
Kicsit úgy éreztem magam ezeken a látogatásokon, mintha a kórházban látogatóba jött volna hozzám. Lefutottuk a kötelező köröket és amikor már túl hosszúra nyúlt a csönd, amikor már nem tudott mit mondani, feszengve felállt és bejelentette, hogy indul.
Ahogy most is. Ahogy mindig.
Már hallottam a szék lábának a nyikordulását ahogy kitolta magát.
– Akkor... én megyek. Vigyázz magadra Kincsem!
Felálltam és adtam neki egy puszit, azután elkísértem az ajtóig.
– Hívj, hogy mikor jössz! Úgy készülünk – mondta és kicsit én is letört lettem attól a csalódottságtól, amit az arcán láttam.
A találkozót letudva várt még rám egy rettentő kellemetlen feladat, amit még a délután le akartam tudni. Mivel James dolgozott, Leot hívtam magammal a bababoltba.
Viszolyogtam tőle, és öt percnél nem is akartam többet eltölteni bent, de muszáj volt túl esnem az ajándék vásárláson. Leo élvezte, mindent megnézegetett olyan alapossággal mintha magának vásárolna. Rá koncentráltam és nem arra, ami körülvett. Az apró holmikra, az édes mintákra az ágyneműkön, meg a helyes kiságyra akasztahó forgós zenélős jákékokra. Azokra a holmikra, amiktől úgy éreztem, sírógörcsöt kapok. Amik minden polcon arra emlékeztettek, hogy hibás, hogy gyenge, hogy selejtes vagyok.
– Ehhez mit szólsz? – mutatott egy kis ruhát.
– Nem tudom a méretét – vallottam be és azon gondolkoztam, ez vajon mennyire gázul jött most le. Hogy még ennyire sem érdekel a saját testvérem, hogy azzal tisztában legyek, hányas ruhát hord.
– Oké, akkor nézzünk mást! – húzott tovább egyre jobban lelkesedve.
Úgy követtem, hogy nyúlni sem mertem semmihez, mintha jogom sem volna ezeket a holmikat érinteni. Mintha azt suttogták volna, hogy te nem érdemled meg. Te innen ki vagy rekesztve. Gyűlöltem az egészet, mert a részese akartam lenni. Egyszer... Már nem. Soha többé!
Leo még mutatott egy-két dolgot, amiket visszautasítottam, talán nem is a helyes ítélőképesség, hanem az ódzkodás mondatta velem azt, hogy nem.
Már túl hosszúra nyúlt a meddő kutakodás, egyre jobban hatalmasodott el rajtam az az érzés, hogy ki kell szabadulnom innen. Amikor hirtelen bumm! Ott volt, ami kellett! A képekről sokszor láttam Davidet egy picike zsiráffal a kezében.
Levettem a polcról a puha játékot. Sokféle dolog lógott, zörgött rajta.
–Ez, tetszik? – mosolygott rám a kísérőm. – Jópofa! Szerinted teszik majd neki?
–Szereti a zsiráfokat – állítottam, pedig az igazság az volt, hogy csak képekből merítkeztem. Nővérnek pontosan annyira pocsék voltam, mint valaki lányának, barátnőnek és amilyen anya is lettem volna.
Úgy vittem a pénztárhoz, hogy a címkét meg sem néztem. Nem érdekelt az ára, akkor sem, ha egy vagyont kell fizetnem érte. Leo szinte csuklott egyet az összeg hallatán és egy szolid káromkodás is kicsúszott a száján. Én viszont fizettem, készpénzzel, ahogy mostanában mindig.
Amint kiléptem az üzletből, szakadt le rólam az a nyomott fullasztó érzet. De még így is tartanom kellett magam. Nem akartam előtte összeomolni. Azt majd csendes magányomra tartogattam. Talán, ha szívok előtte, könnyebben ment volna.
–Következő állomás?– szólt a mindig vidám hang.
–Nincs következő. Csak erre volt szükségem.
–Akkor... megiszunk még valamit? – csapott le a szelíd támaszom.
–Mit szolnál hozzá, ha nálam? Utálom ezt a tömeget. – meg a rohadt vidám képüket, meg a hülye kényszer hangulatot keltő, dekorációt mindenhol, de ezt már nem fejtettem neki ki.
–Oké – felelte és az arca kicsit megváltozott. Míg a lakásomig értünk az egész magatartása is
–Mi az? Izgulsz? – nevettem rá, mert olyan volt, mint aki vizsgára készül. – Voltál már itt.
Miután beléptünk küldött felém egy bizonytalan mosolyt, és válaszolt.
–Hát... ja... egy kicsit izgulok. Szeretnék veled beszélni.
Basszus... Most már sejtettem miről.
–Oh – nyögtem – Oké... Kérsz valamit inni? Kávét? Teát? Van kóla is – ajánlottam mert tudtam, hogy azt szereti.
–Jó a kóla, kösz!
Míg öntöttem neki, már előre izgultam, hogyan fogom visszautasítani.
–  Tessék – tettem elé majd mellé ültem a bárszékre, és hagytam had kezdje.
– Ümmm – tétovázott. – Oké – nevetett fel zavarban. Izgult. Nagyon izgult én pedig nagyon sajnáltam szegényt. – Szóval... jó lenne, ha máskor is csinálnánk ilyesmit...
– Bababoltban vásárolni? – kérdeztem keserűen nevetve, tompítva, vagy talán neki éppen megnehezítve a vallomását.
– Nem pont. Csak ketten csinálni dolgokat... – a végére egészen elkomolyodott, annyira, hogy elgondolkoztam, hogy talán fontolóra vehetném. De csak hallgattam. – Tetszel... – folytatta. – Nagyon...
Annyira szerettem volna kihagyni a sablon köröket, de ez most pont az a szituáció volt... Mindegy, hogy mondom meg az neki majd nem esik jól.
– Én is kedvellek Leo... – kezdem és durván lüktető szívvel fontoltam, merre vegyem az irányt. Járhatnánk... Talán ellennénk. De vele pont azt éreztem most, mint amikor James megcsókolt. Hogy a barátságára van szükségem.
– De nem úgy, ahogy te engem – volt az első ötletem, de nem mondtam ki. –  de nem akarok kapcsolatot – ezt sem mondtam. Nem találtam elég jónak. Elég kíméletesnek, mert azután ahogy végig segített ma, én sem akartam bántani, egy kicsit sem. Minél több variáció jutott eszembe annál kevésbé tudtam válaszolni, annál hosszabbra nyúlt a szünet. Azt pedig nem akartam, hogy a félbehagyott mondatomat bátorításnak vegye. – De maradjunk barátok, kérlek! – böktem ki végül.
A bizakodó arcát késsé elmostam, de tartotta magát és egy a fájdalmát takargató mosolyt villantott rám.
– Igazából sejtettem, hogy ezt mondod... Cece figyelmeztetett. De gondoltam, karácsony van... Hátha!
Karácsony van? Édes Istenem... Ezen majdnem sírva nevettem fel. Ha tudná, hogy ennél még az anyám halálának évfordulója is alkalmasabb időpont lett volna...
– Sajnálom... De most csak barátokat szeretnék...
Megvonta a vállát. –Én is sajnálom...
– Biztos találsz majd egy cuki lányt, aki tényleg illik hozzád... – simogattam meg a karját. – Biztosan találsz, mert klassz srác vagy...
– Te meg klassz csaj – mosolygott felém, egy utolsó próbálkozással.
Nem voltam az. Kívülről voltam valami, belülről meg csupa fájdalom és sivárság. Nem akartam, hogy belém lásson. Hogy köze legyen ahhoz a sötétséghez, ami beárnyékolná a mindig napsugaras személyiségét.
Csak halványan tudtam mosolyogni és az ezt követő semmilyen beszélgetés is olyan halvány volt, amiből azt gondoltam, hogy kiszivárgott valami a keserűségemből.
Másnapra terveztem, de még aznap szívtam. Kísértett, az a sok reményteli holmi. Túlságosan felidézték azokat az ultrahang vizsgálatokat, amik után már alig vártam, hogy én is vehessek neki valamit. Amik azt jelzik előre, hogy nemsokára együtt leszünk. De mondhatni elbasztam. Nem pörgetett az anyag, csak feszültebb lettem, letörtebb és már hiába feküdtem az ágyamba nem volt reményem, hogy a sötét elnyom. Ébren pörögtek a gondolataim, az emlékeim előtörek és én egyedül voltam a sötétségben. A sötétségemben. Már egy órával korábban munkában voltam, és ráhúztam még egyet, csak hogy lefoglaljam magam. Az évnek ebben a nyomorult időszakában még a barátaimra sem számíthattam, mert nem mindenki volt olyan csökött, mint én. Ők nem zárkóztak el se a családtól, se az ünnepektől, mindenkinek dolga volt, vagy elutazott, Nagymamát, nagypapát látogatott, ami ugye nekem már nem volt. A speednek nem kóstoltam még ezt a magányos oldalát, és hiába hallottam, hogy a körülmények meghatározzák az élményt, eddig nem érdekelt, mert nem voltam egyedül. Kín volt ez a túlzott éberség, amit csak a koncentrációval tudtam megkötni, és már vártam, hogy beüssön a lehozó, aztán lassan az is megtörtént.
Már a munkában éreztem, hogy jövök le az életről, habár ahhoz az utolsó kellékeket beszerző, szétszórt, izgatott, talán ideges arcok is hozzájárultak. A sok kedves jókívánság és az erőlködés, hogy viszonozzam. A fáradtság otthon vált elviselhetetlenné. Amire még rádolgoztam egy kis alkoholt, hogy legalább egy kicsit kábuljak. Megtoldottam az ünnepi hangulatot némi üvöltő metállal és bedőltem az ágyba. Szar volt minden. Az élet, a közérzetem, a Nap se sütött.
Nem hallottam volna a zenétől, hogy csörög a telefonom, ha éppen nem rajta feküdtem volna. Az ismeretlen számból, tudtam, hogy James az, és ez most nyújtott egy kis felvillanó boldogságot.
– Szia James! – köszöntem és már löktem is a szöveget – Na, máris kikészített az anyukád? – csevegtem, hogy kicsit próbáljam leküzdeni a fojtogató egyedüllétet.
– Nem James vagyok – szólt bele egy hang. – Grayson.
– Te nem hívnál – állapítottam meg. És csak lassan tolakodott a széthasznált elmémbe, hogy mennyire irreális ez az egész. Aztán az a szorítás, amit az ereimben, majd a fájó könnycsatornáimban éreztem.
– Nem készíted ki apádat ezzel a zenével? – kérdezett, figyelmenkívül hagyva a megjegyzésemet.
– Nem náluk vagyok – feleltem és vártam. – Itthon vagyok a lakásban.
– Akkor a szomszédokat? – Fogalmam sem volt, ez most mi. Miért kérdezget erről, vagy hogy egyáltalán miért hívott.
– Nincsenek itthon, akit zavar meg majd szól – válaszoltam érdektelenül.
– Miért nem vagy a családoddal? – faggatott tovább, közben halkítottam az üvöltésen, hogy jobban halljam a hangját.
– Mért kellene? Na mibe, hogy te se apádtól hívsz?
– Jogos – érkezett a válasz.
Egyre nehezebb lett a mellkasom, mert elgondoltam, hogy ő biztos a barátnőjével tölti az ünnepeket. A súlyok összenyomták a tüdőmet, csak egészen kis levegőt engedve belém. Nem számított.
–Nem kellene egyedül lenned.
– Nem hiányol a barátnőd? – kérdeztem nem túl élesen, csak ahogy az elkínzott testemből futotta. Halkan, közönyösen.
–Honnan... Honnan tudod? – kérdezte – nem tagadta – második nekifutásra. Bennem egyre csak csendesedett minden.
–Láttalak titeket, az egyik klubban. Boldognak tűntél...
Szünet állt be a beszélgetésbe.
–Te? Te boldog vagy?
Nem éreztem semmit, hazugság, mert a mellkasom már kegyetlenül szorított.
–Ja egy üveg whiskyvel egész jól elvagyok – ütöttem el poénkodva. Leszámítva, hogy kb. ez volt az igazság. Jó, azt a részét leszámítva, hogy kicsit sem voltam jól. A lehozó és a pia hát... küzdöttek egymással az én káromra.
–Bailey... – kezdte nagy levegővel, de félbeszakítottam.
–Miért hívtál? – kérdeztem már fájdalmasan harapdálva az ajkam.
–Csak – sóhajtott – Boldog karácsonyt kívánni.
–Ja, hát kösz – nevettem bele keserűen a készülékbe. – Neked is boldog karácsonyt Grayson!
Vártam, hogy búcsúzik, talán nekem kellett volna, de nem tettem semmit. Markoltam a barátom nyakát, aki sokkal elegánsabb volt, mintha Jamsonnak hívnák. Hát fizettem is érte eleget, de a francba is, kurva karácsony van, nem?
–Azért, átmész majd az apádhoz?
– Biztos... – feleltem és feltápászkodtam, meginogtam, szar volt minden. – Figyelj... Örülök, hogy... Hát ja. Örülök neked! – fogalmaztam meg kissé esetlenül, hogy örülök a boldogságának. – Jó volt végre mosolyogni látni – tettem hozzá, magamban pedig azt, hogy sajnálom, hogy ez másnak szólt. Talán már nem is számít.
Hallottam a lélegzetvételét, mintha párszor nekiindult volna a mondandójának, aztán útközben a lényeg elveszett volna. Vagy ami valószínűbb, visszatartotta.
– Ne hívj szilveszterkor – közöltem vele. – Lehet úgyis összetörik addig az én telefonom is, lehet, hogy én is földhöz vágom majd... – nevetgéltem zavartan.
– Hívtál? Azóta kerestél? – kérdezte felindultan.
– Nem, én nem azért mondtam... Nem... csak... tegyük már le légyszi.
– Mentsd el a számom!
– Nem! Nem kell. Neked már van kivel foglalkoznod. Engem csak felejts el! Mintha soha nem is lettem volna.
Ahogy elmondtam, amit akartam azonnal kinyomtam. Kicsit forgott velem a világ, és olyan nagy csend lett. Feljebb nyomtam a zenét, ittam közben keresni kezdtem valamit, amitől majd én is elcsendesedhetek.