Bánat és Szikla

20. Bailey

Nem is tudtam mit gondoljak, amikor a negyedik alkalom után sétáltam haza a terápiáról. Mindig csak beszélgettünk, és Grayson nevelő anyjával könnyű volt, de nem mindent mertem neki elmondani. Ami a fiával volt kapcsolatos arról keveset, és nagyjából minden kapcsolódott hozzá. Gyógyszert ajánlott. Kétségbe estem. A gyógyszert a legaljának éreztem, magamat pedig bolondnak. És senki nem volt akivel megbeszélhettem volna. Egy hónapja nem volt senkim. Cece időnként nálam aludt, amikor félt otthon, de szilveszter óta már, vele is másképp voltunk. Nem tudtam neki megnyílni, a barátságunk azzal, hogy hagyott elmenni, hogy nem jött utánam, hogy nem bírta jobb belátásra James-t, kifakult. De az otthonom megosztottam vele, mert féltettem. Az apáméknál kétszer voltam a hónap alatt, mert őszintén szerettem volna az öcsémet látni. Édes volt, és nem akartam senki lenni, a számára. De ezt velük sem beszélhettem meg...
Minden felmerülő kétségemet, egy utált dologba tudtam levezetni. A futásban, ami már annyira nem is volt utált, hiszen hetente 3-4 alkalommal csináltam. Még egy olcsó futócipőt is vettem – amit megengedhettem magamnak. Ahogy hazaértem most is az első dolgom volt átöltözni, és cipőt cserélni, hogy aztán a szokásos útvonalamon keresztül kifárasszam magamat. Csak kezdetben volt dühítő a fáradtság. Most az izmaim égő fájdalma átfordult valami másba. Valamibe, ami tetszett, amit a függőséggel tudtam volna összehasonlítani.
Még a telefonomra is leszedtem egy alkalmazást, amivel mérhettem, hogy milyen időt és távot futottam. Persze rohadtul nem volt megbízható és csak durván megközelítő értéket kaptam, de ezzel is el tudtam játszani. Főleg, hogy a sport órák annyira drágák voltak, amit csak játéknak, most nem engedhettem meg magamnak. Hát igen, ha az ember életéből kiesik a mellékes, jobb, ha nem nézi a kirakatokat, vagy a webáruházak kínálatát... Nem nyomtam vad sprinteket, de azért egyre jobban bírtam. Tetszett az is, ha kora reggel, vagy hajnalba mentem nem én voltam az egyedüli őrült és minél többször jelentem meg, a többi elvetemülttől üdvözlő bólintást és mosolyokat is kaptam. Persze még így is kilógtam a tréning ruhámban, hozzájuk képest, akik teljes profi futó szerelésben edzettek. Én csak egy hobbi futó voltam, és inkább csak kocogó, de ott voltam és csináltam és itt azt hiszem csak ez volt a lényeg. 
Mire lefutottam a szokásos valamivel több, mint 3 mérföldes távomat, az izmaim fáradtsága az egyéb gondolataimat is eloszlatta. De aztán, ahogy elkezdtem a napi rutint újra nyomasztani kezdett. Tényleg gyógyszerre lenne szükségem? Tényleg, nem működök anélkül rendesen? Zakkant vagyok? Nem éreztem magam annak, de azt hiszem megölni sem akartam és valahogy mégis majdnem az lett a vége. Senki nem volt akitől segítséget kérhettem volna, aki megítélhette, hogy tényleg bolond vagyok-e. Senki... leszámítva talán egy embert. Napokig vaciláltam, és hiába nem akartam, ott találtam magam a lakása előtt a szalon bejáratánál, ami azóta amikor legutóbb ott jártam, nagyon menő fóliázást kapott.
Már a kilincsen volt a kezem, amikor tétováztam, és már fordultam meg. Mi a fenét keresek itt?
-Istenem... de hülye vagyok! - gondoltam és ahogy hátráltam neki ütköztem valakinek.
- Ha már volt bátorságod idáig eljönni, ne most torpanj meg! - mosolygott rám egy magas lány, aki szépen tessékelt vissza és mielőtt észbe kaphattam volna, már a szalon belsejében voltam, ami egyszerre volt ismerős, és így, hogy gyakorlatilag tömve volt te le élettel, idegen. 
-Tetováltatni szeretnél? Vagy piercinget? - érdeklődött. Megfigyeltem, hogy mennyire jól áll neki a nevető gödrében elhelyezett dermál. -Van időpontod? Vagy kérni szeretnél egyet?
-Nem... én... -basszus, ebbe most jól belekeveredtem – Graysont keresem. Itt van?
-Ő most nem dolgozik, de... - felelte volna, én meg közbevágtam, mert úgy éreztem, hogy ha nem történik valami, fogom magam és kirohanok...
- Fent van? - mutattam a hátsó lépcső felé.
- Oh... hogy jártál már itt? - hökkent meg. - Igen.
-Itt laktam... -jegyeztem meg csak magamnak, olyan halkan, hogy bíztam benne, más nem hallotta. Mégis a színes hajú piercinges lány és a bent dolgozó tetoválók is utánam néztek. Talán nem amiatt, talán csak azért, mert túl ismerősen mozogtam.
Már a lépcső végében jártam, és eszembe jutott, hogy néhány hónapja, még kézben vitt fel, hogy nekem ne fájjon. Aztán azzal szembesültem, hogy tényleg idióta vagyok. Nem jöhetek ide csak úgy mert lehet, hogy a barátnője is itt van... És egyébként is, ez egy baromi rossz ötlet volt, és ő sem fog tudni mondani semmit. Vagy olyat javasol, amit egyébként sem akarok, hogy ő is azt mondja, hogy bolond vagyok. Csak álltam és bámultam az ajtót azon merengve, hogy tényleg elmegyek-e anélkül, hogy beszélnék vele? Úgyis kiderülne, hogy itt jártam a szalonban úgyis elmondanák. Sóhajtottam. Rohadtul izgultam, rettegtem, aztán kopogtam.
Egy pillanat alatt elfelejtettem, hogy miért jöttem, és amikor nyílt az ajtó, már menni akartam, de nem tettem.
A férfi nagyokat pislogva nézett, mintha nehéz lenne feldolgoznia, hogy tényleg ott állok.
-Szia - köszönt és a hangjából sütött a bizonytalanság.
-Ő itt van? - ez volt az első biztonsági kérdés, amit képes voltam kinyögni.
- Amy? - kérdezett vissza – Nem... Nincs.
Átléptem a küszöböt, őt magam előtt tolva, aztán már nem számított, hogy miért jöttem, mert egyszerre estünk egymásnak. Vissza tolt az ajtónak, hogy ránk zárhassa. Hallottam ahogy kattan a zár mögöttem. A feszes testét nekem nyomta és közben húzott is vissza magához. A csók mintha csak az előző korán elfojtott folytatása lett volna.  Hevesen rángatta le rólam a kabátomat majd szépen sorjában a többi ruhámat is. Nem bírtam arra gondolni, hogy ezt nem szabadna, hogy nekem tilos így éreznem, csak a vágyakozó sóhajaiba beleszédültem, pedig egyszerre kaptam tőle sokféle érzéki ingert. Cirógatott, markolt és én képtelen voltam nem viszonozni. Mert fulladoztam a vágyban és a kielégületlenségben. Egyenesen a hálóba szédelegtünk, és csak kábultan a szabad és a nem szabad között vergődve, néztem körül futtában, hogy a berendezése már nem is olyan szegényes. Grayson ült le először az ágya szélére. Felnézve rám, a kezemet fogva, a szemével könyörögve csalogatott magához. Az ölébe másztam, a meztelen vállamat csókolta én pedig a tenyeremmel, az ujjbegyeimmel élveztem a tökéletes testének gyönyörű domborulatait. Az ajka, a lélegzete már a nyakamat cirógatta. És a meleg érintését mindenhol éreztem a testemen mintha nem tudta volna hova nyúljon, mit fedezzen fel először. Mintha félt volna, hogy felpattanok és elviharzok.
– Nem kellene... De maradok – mondtam a pillantását, azután a csókját keresve.
– Jó... maradj... kérlek... – súgta a fülembe.
Sokáig csak csókolózva ringatóztunk lelassulva, egymás látványát, ízét élvezve. Nem érezhettem már magaménak egyetlen részét sem, de ezekben a percekben volt fontosabb a birtoklásnál. Az akarat.
Hogy akartam őt, a félelmeimet háttérbe szorítva. Azt, hogy minden megismétlődhet, és hogy abba belerokkanok. Vele akartam lenni. Akartam ezt úgy is, hogy közben tudtam, hogy mennyire rossz az amire készülünk. De ő is akart, és ezért vállaltam, a másik nő szerepét. Nem érdekelt mit okozunk csak az, hogy mi történik ebben a pillanatban.
–Tetszem még? – merültek fel bennem az első kételyek. Hiszen mostanában ruha nélkül senki előtt nem mutatkoztam és úgy éreztem azokon a helyeken van belőlem kevesebb, ahol a pasik a többet díjazzák. Felhagyott a kulcscsontom végig csókolásával.
– Kibaszott hülye kérdéseid vannak – felelte és a fenekembe markolt. Erősen éreztem a kemény tagját ami szinte fájdalmasan nyomódott nekem.
A testem ugyan reagált erre is, de valójában akkor sem az érdekelt, hogy kíván-e, hanem hogy talál-e még bennem bármi szépet. Mert ő velem ellentétben nem változott, továbbra is olyan lenyűgöző volt. De én több ízben estem szét...
Átfordított és fölém magasodott. Végig csókolta a mellkasom. Nem a mellem, vagy a rózsaszín bimbót csak közte a kemény szerintem túl csontos részt.
Az ujjaim a vállára szaladtak a hátul a szokatlanul rövidre nyírt hajára. Az ajkai az államhoz értek és ahogy az alkarján támaszkodott az ő ujjai is az én hajammal babráltak.
–Nem tűnik fel, hogy imádlak? – duruzsolta és minden ellenkezésem egy csókkal fojtotta belém. Pedig nem is akartam...
Izgulni kezdtem hiszen nagyjából fél éve nem voltam senkivel. Tulajdonképpen akkor szeretkeztem utoljára amikor ő teherbe ejtett. Nem volt jelentősége azelőtt hányszor és hányféleképpen csináltuk a lámpaláz akkor is mutatkozott rajtam.
Az óvszert ügyetlenül enyhén remegő kézzel fogtam meg. Amikor lehúzta az alsóját fordítva próbáltam felhúzni neki, és nem tudtam rajta legörgetni.
Elvörösödtem és kedvemet vesztve fogtam és hajítottam neki a szoba ajtónak.
–Ne izgulj – csókolt a nyakamba. Bontott egy újat a szerszámára helyezte, de az én kezemet kapva el  húzva magához görgette le. Úgy hogy érezzem a markombam, hogy milyen figyelemre méltó. Hogy újra csak az érdekeljen, hogy magamban akarom őt.
–Gyere – cirógatott vissza magához. Az ágyra csókolt majd lehúzta a bugyimat.
A sokk akkor ütött ki, amikor rájöttem hogy ott alul már hónapok óta nem tartottam karban magam. Nem volt dzsungel, de nem is túráztattam magam azon, hogy teljesen csupasz legyen. Rémülten zártam össze a combjaimat, Grayson meg elnevette magát.
–Kurvára meg akarlak dugni! Nem érdekel ha szőrös a gyönyörű kis puncid!
A nyomaték kedvéért, besimított a combom közé, csókot lehelt a görcsös izmokra. Aztán amikor engedtem rám hajolt, mozdult, és a hatalmas tagja már csodásan feszített belülről.
Aztán minden ment könnyedén. Faltuk, imádtuk egymást és minden hangból, minden mozdulatról üvöltött, hogy éhesek vagyunk. Vadul hemperegve szeretkeztünk, olyan érzelmesen, hogy már amiatt éreztem lelkiismeret furdalást  hogy magamnak akarom, holott ő másé. Gyenge volt én meg kihasználtam.
Nem maradt el a robbanás, a gyönyör betetőzése és a szégyenérzet sem akkor amikor öltözni kezdtem. Amikor még húzott volna vissza. Már azt sem tudtam, hogy hozzam fel amiért valójában itt voltam.
–Nem maradsz? – állt elém a pulcsimat tartva.
–Ez... Ezt nem kellett volna.
–Tudom... De akkor is szeretném, hogy maradj!
–Nem lehet... Basszus... Figyelj, én... igazából beszélni akartam veled. Illetve... kérdezni valamit...
Várta a folytatást, de nem is tudtam mit mondjak.
–Kérdezz akkor – noszogatott.
–Szerinted... őrült vagyok?
–Mi? – döbbent le, és az arcán látszott hogy hirtelen nem tudja, hogy egy viccet hallott-e. – Őrült? – kérdezte óvatosan és közben megsimogatta az arcomat.
Fájt, annyira bensőséges gesztus volt.
–Amanda azt akarja, hogy gyógyszert szedjek –hadarta el és félve néztem rá, hogy mit szól majd.
Villant a tekintete, de nem tudtam eldönteni, hogy mit jelent. Hogy most tényleg bolondnak tart-e.
–Milyen gyógyszert? – kérdezte gyakorlatiasan.
–Hangulat javító... valami nyugtató...
–Azt mondta, szedned kell?
–Csak javasolta... Én... – fogtam bele remegő torokkal – Nem vagyok őrült. Ugye... szerinted se? – reménykedve néztem felé, komolyan tartva a válaszától.
Válaszolt. Egy gyengéd csókkal.
–Nem vagy őrült – mondta majd megcsókolta a homlokomat is, majd az orrom hegyét. – De a gyógyszer lehet, hogy segítene...
Lehajtottam a fejem és elbőgtem magam. Pontosan megerősítve azt, amit nem akartam, hogy önerőből képtelen vagyok uralkodni az érzelmeimen. Most is úgy,  ahogy egy fél órája amikor az eszem és az elveim helyett elvesztem... benne.
–Nem akarok ilyen szánalmas lenni – sírtam a mellkasába. –Nem akarom... – hüppögtem.
–Nem vagy szánalmas, csak szomorú... Én megértelek. Ha nem akarod akkor ne szedd. Én nem szólhatok ebbe bele.
Még szorítottam a ruháját, de tudtam hogy most már perceken belül el kell engedjem.
–Köszönöm – szedtem össze magam és még utoljára hozzá nyújtózkodtam. –Sajnálom ezt az egészet én tényleg nem akartam neked rosszat...
–Nehogy elkezd magad ostorozni magad emiatt is. Ketten csináltuk, én is akartam.
–Akkor is... Nincs rendben– elvettem tőle a pulcsimat belebújtam azután a kabátomat szedtem fel és elindultam az ajtó felé.
Némán engedte, é meg vissza se néztem úgy szaladtam le a lépcsőn. Magamban a tiltott gyönyör még élénken vibráló minden képével.
–Helló – köszöntem sietve hogy mielőbb kijussak a szalonból. Úgy éreztem tudják mi történt, azt hogy mennyire rossz vagyok.
–Bébi! Várj! – hallottam meg Grayson hangját ahogy megtorpantam pedig feltűnt ő is. Egészen közel lépett, a fülemhez hajolt és belesúgott:
–Maradj itt ma...
Remegett a gyomrom, mert szerettem volna, de most nem barátnő voltam csak a ribanc, aki a pasit elcsábította.
–Nem lehet... Tudod te is – lopva néztem körül figyelnek‐e, és még ha a tekintetek máshova is szegeződtek a fülek biztosan ránk irányultak.
–Kérlek... –könyörgött szinte hangtalanul. Hátra léptem tőle, még utoljára a szemébe néztem. Úgy hogy tudja, hogy én is szeretném, de így nem.
Aztán hátat fordítottam és rohantam a buszhoz.