Bánat és Szikla

5. Bailey

Számtalanszor róttam már azelőtt ezt az utat, de most mégis félve lépdeltem Cece nyurga alakja után. Hátra fordult és biztatóan rám mosolygott. Még így, a sötétben is látszott a szája melletti folt amit az alapozóval nem tudott jól elfedni. Kíváncsi lettem volna a történetére, de rákérdezni nem mertem. Főleg, hogy magától nem mondta.
Cece nem csengetett, úgy nyitott be, mint máskor is mindig. Mintha hazamenne.
Követtem és a küszöb átlépése után is úgy gondoltam, hogy ez rossz ötlet.
–Ha hó! Megjöttünk! – kurjantott. Azonnal érkezett a válasz:
–Jöttetek? Basszus, arról nem volt szó, hogy hozol valakit!
Már hátráltam is volna kifele, de a punk lány karon ragadott és egy kacsintás kíséretében húzott tovább.
–Ne hisztizz, nézd meg inkább kit hoztam!
A nappali ajtaján is keresztül ráncigált, hogy aztán megilletődve nézzek a régi barátra.
–Szia James– köszöntem, majd egyik kezemmel tétován a másikba kapaszkodtam.
–Szöszi! – bámúlt vissza rám meglepetten. Éreztem, ahogy a pillantása tüzetesen felmér. –Már nem is vagy szöszi... – a hangja komolyan csengett és mintha a fejében is komoly gondolatok jártak volna.
–Csak a szőkéket csíped? – kérdeztem vissza és nem kerülte el a figyelmemet az sem hogy az asztalon előtte valami egyszerű digitális eszköz hever – talán egy mérleg – és sok más is.
–Igen, csak a szőkéket – felelte, majd visszafordította a fejét a művelethez, amivel éppen foglalkozott. A kezeivel megpaskolta a mellette lévő helyet. Cece nem foglalkozott a házigazdával, ő a konyhába tartott én viszont leültem a kanapéra.
–Jól áll a barna – közölte szenvtelen hanggal és tovább ügyködött.
–Mit csinálsz?
Most felém fordult és sokat mondó pillantást vetett rám.
–Szerinted?
Felmértem az asztal tartalmát. Sok kis műanyag tasak, egy nyitott papírzacskó, amiben valamiféle fehér por volt. Kanalak és még egy másik átlátszó csomag. Tudtam, mit csinál, legalábbis sejtettem. Igazából mindig is tudtam, hogy James nem csupán használja az anyagot. Nyílván nem véletlenül cserélgette olyan gyakran a telefonszámát. De valahogy ez nyílt titok maradt köztünk. Én nem kérdeztem, ő nem beszélt róla és nem csinált előttem ilyeneket.
–Mi ez? – tettem fel egy újabb kérdést.
–Speed – felelte.
Nem sokat tudtam erről, csak annyit, hogy felpörget. 
– Hogy, hogy meglátogattál?
–Unatkoztam otthon – löktem oda. Felém nézett, és elmosolyodott.
–Helyes.
–Akkor most ne tüsszentsek? – viccelődtem és szemmel tartottam minden mozdulatát. És csak kicsit izgatott, hogy az, ami most történik nagyon törvénytelen.
–Csak nyugodtan, az a szódabikarbóna— bökött az állával a papírzacskó felé.
–Az meg minek? – csodálkoztam rá.
–A profit miatt.
–Kevered? –kérdeztem döbbenten.
– Nem rontja a minőséget jelentősen, viszont nekem plusz pénz.
Az arcomra kiülhetett a megbotránkozás, bár nem is tudom tulajdonképpen miért, hiszen egy olyan házban csücsültem, ahol drogot porcióznak.
– Ne nézz így rám, mindenki így csinálja.
– Nem lesz ettől bajuk? 
– Nem – állította határozottan.
Cece kezében egy csomag dohánnyal és cigipapírral lépett közénk, majd ült le a fotelbe.
– Legközelebb, azért szólj mielőtt idehozol valakit – jegyezte meg neki a férfi a balomon.
– Nem akartam zavarni – szabadkozva emelkedtem fel, James viszont visszahúzott.
– Nem rólad van szó, csak nem szeretem, ha ilyenkor mások is itt vannak – magyarázta véleményem szerint még mindig túl komolyan.
– Beszállsz, csajszi? – kérdezte Cece közben a cigihez éppen csigát gyártott.
Végig gondoltam ezt az egészet és ha eddig lett is volna kedvem betépni, ennyi speed mellett nem mertem bevállalni.
–Kihagyom, köszi.
James viszont felállt, illetve csak azt hittem, hogy a terasz felé igyekszik, de visszahuppant mellém, csak kicsit arrébb.
– Akkor gyere, segíts!
– Mi? – nevettem – Azt akarod, hogy én csináljam?
– Miért, nem menne? Csak mérni kell és csomagolni – a szemeiben már jókedv villant és egy kis huncut csipkelődés.
Volt bennem félsz, de nem gondoltam, hogy majd szirénázva töri ránk az ajtót a jard. Ahhoz a vendéglátónk, már túl régen foglalkozott ezzel. Legalábbis sejtettem, hogy nem most kezdte.
Megvontam a vállam a beleegyezésem jeléül. Rögtön szemléltette a műveletet, hogy mi lesz a dolgom. Az egyik kanállal vett egy keveset a kicsit sem por, inkább fogkrém állagú masszából.
– 0,8-at mérj ki ne 1 grammot, aztán mehet a tasakba.
– Miért annyit? – kérdezte ismét. Fogalmam sem volt, hogy mennek ezek a dolgok.
Most James nevette el magát, és megmasszírozta az orrnyergét.
– Profit, Szöszi, profit... – mosolyogta.
Egyre több ellenérzés gyűlt bennem a dologgal kapcsolatban.
– Komolyan átvered vásárlóidat? – háborogtam.
– Nem – vont vállat – nem titok, hogy mennyi. Ők döntenek, hogy kell vagy nem.
–Aha... – mondtam erősen érzékeltetve, hogy még mindig nem szimpatikus a hozzáállása, de ettől függetlenül megtettem, amit kért.
A preciziós mérleg segítségével, kiadagoltam az anyagot és elcsomagoltam. Nem az egészet, ahhoz túl vaskos volt a hógolyó, amiből dolgoztam. Mellettem gyújtottak rá a füves cigire, és még poénkodtak rajtam, mennyire koncentrálok a feladatra.
– Jól van, ennyi elég lesz – mosolygott rám és elvette előlem és elcsomagolta a maradék még így is rengeteg, anyagot.
Érdekes módon meglepően élveztem a kiszabot feladatot. Jó érzés volt pepecselni és figyelni az egyre növekvő zacskók számát.
–Ha látnád a csalódott arcodat – nevetett fel.
Cece is kuncogott, de azt hiszem az ő örömének köze lehetett ahhoz amit szívott.
James a drogot egy üveg borra cserélte, azután egy kis időre eltűnt.
Cece magyarázata szerint, a többi anyagot elrejtette, de ennek q helyét ő sem ismerte.
Míg vártunk boroztunk nélküle, majd becsatlakozott ő is.
–Szólj, ha a füvet is ki kell adagolni! – viccelődtem az alkoholtól lelazultan.
–Látom bejött a meló! Ahhoz képest, hogy majdnem hogy majdnem meglincseltél... De nyugi. Füvet nem árulok. Azt csak használom — mondta mosomosolyogva.
–Miért? –bukott ki őszintén belőlem.
James vállat vont.
–Miért nem árulom?
–Nem éri meg? – tudakoltam.
–Bizonyos szempontból nem. A füvesek nem nyugis vevők. Nem bajlódom velük.
–Pont a füvesek? Hát, pedig pont azt hittem volna, hogy velük nincs különösebb gond.
–A fűre könnyebb rászokni, így előbb jelentkeznek a függőséggel járó agresszív tünetek is.
–A speed milyen?
–Fullra bepörögsz tőle – adta a választ Cece.
–Te is próbáltad már? – csodálkoztam a barátnőmre.
–Csak párszor.  Néhányszor bulizni, meg az éjszakai műszakhoz.
–Munkába? –esett le az állam, mert például a füvet semmilyen nyilvános helyen nem próbáltam volna.
–Legtöbben munkában szívják – mondta James, majd kicsit elterpeszkedett a fotelben.
–Szívják? Azt hittem ezt megeszik – nyögtem és rém alulművtnek éreztem magam a témában.
–Szívják, eszik sőt még szúrják is. Úgy üt a legdurvábban.
–Úristen – szörnyülködtem.
–De ha szívod már akkor is elég jó – magyarázta azzal a tipikus betépett nyugalommal. – Nem leszel álmos igazából éhes se, és kifejezett kedvet érzel a szar melókhoz.
–Nem tudom elképzelni, hogy kipróbáljam – ingattam meg a fejem.
–Miért? A füvet is kipróbáltad.
–Nem tudom... – feleltem, habár a kíváncsiságom megvolt hozzá. Talán a legnagyobb visszatartó erőm az lehetett, hogy amikor még együtt voltunk, Grayson határozottan megtiltotta. Igaz azt is, hogy rajta kívül mástól drogot elfogadjak... Azóta már számtalanszor szívtam Jamesékkel, és minden rendben volt. Így csak a bizonytalan válaszom egy vállrándítással toldottam meg. 
Cece elmesélte, hogy sokkal másabb, mint a fű. A speedtől nem tompul le, mindennek tudatában egyszerűen csak pörög.
–A lehozó az mondjuk durva...
–Az micsoda?
–Amikor lejössz a szerről, és kezd kitisztulni – magyarázott türelmesen a férfi, aki egyszer megcsókolt. Megelőzve a következő kérdésem, folytatta. – Egy grammtól három napig is ébren lehetsz mivel plusz löketet ad, nem eszel, nem iszol, nem alszol, teljesen lenullázod magad. Amikor viszont kitisztul ez a kimerültség egyszerre szakad a nyakadba.
–Ez azért rohadt durván hangzik – nyögtem elképzelve azt a kimerültséget.
– Okosan kell ezt is, különben kiszáradsz.
–Ettől most nem jött meg a kedvem – motyogtam, a mellettem ülő megvonta a vállát, Cece meg a jelek szerint bealudt.
–Mi van a baromarc tetoválómmal? 
Számítottam a kérdésre.
– Ő... nem annyira baromarc. Jó... néha eléggé... Sajnálom a múltkorit, az például nagyon gáz volt.
– Neked jobban – fordult felém. Igaza volt, nekem volt igazán kínos, hogy az exem egy egész szórakozó hely előtt rángatta le a ruhámat, hogy megmutassa a tetovált bélyeget, amit alkotott. – Mesélsz? – kérdezte, és sajnos ez is az a kérdés volt, amit nem kerülhettem el. Sok minden történt azóta, hogy legutóbb összefutottunk. Habár abban is biztos voltam, hogy ennek egy részét már Cecetől hallotta.
– Mire vagy kíváncsi? – húztam az időt, hogy még egy tétova másodpercig ne kelljen arra a fájdalomra gondolnom, vagy újra átéreznem azt.
– Mondjuk arra, hogy miért nem a Stanfordon pattintod le a rámenős hapsikat.
Egy sóhajjal kezdtem.
– Amikor találkoztunk már terhes voltam.
Nem szólt semmit ebből biztosra vettem, hogy ez nem volt új számára.
– Abortuszt akartam, aztán... – sok minden úszott be elém a sok vívódás, a kilátástalanság, a félelem. Aztán az az izgatott öröm, amikor már vártam, amikor boldoggá tett az, hogy terhes vagyok. Az a rövid idő amíg ketten voltunk. Annyira rövid volt.
Meleg barátságos tenyér törölte le a könnyeimet, amiket észre sem vettem, hogy kiszaladtak.
– Meggondoltad magad – fejezte be.
Bólintottam.
– De megkaptam a büntetésem amiért először nem akartam őt... Már három hónapos terhes voltam. Már majdnem túl voltam a rizikós időszakon... Már nem kellett volna, hogy ez történjen...
James megölelt én meg újabb fedezékembe bújva szipogtam.
– Sajnálom... Nehéz lehetett.
El se tudja képzelni, hogy még most is mennyire nehéz.
Aztán elmeséltem neki, hogy az agresszív punk hogyan fogadott be, és feltehetőleg bűntudatból milyen odaadással viselt rám gondot.
Amikor az üvegből az utolsó kortyokat ittuk azt is elmeséltem, hogy mennyire szar embernek érzem magam, amiért hagytam neki ezt, és hogy még most is azt kívánom bár mellettem lenne, és vigyázna rám.
– Bailey... te sosem leszel egyedül – mondta James, akinek a szeme már inkább az alkoholtól csillogott, mint a drog kábulatától.
Értetlenül meredtem a csillogó szemekbe.
– Te olyan lány vagy, akiről mindig gondoskodni akar valaki.
Ezt akkor bóknak vettem, bár a felhangja nem volt valami pozitív, de abban az állapotban csak azt fogtam fel, hogy Jamesre is számíthatok.
Graysontól csaknem három hete költöztem el, és ugyan sokat beszéltünk telefonon, de szándékosan próbáltam távolabb kerülni tőle. Ritkán találkoztunk, de hetente egyszer benézett hozzám, beszélgetni.
– Emlékeztetsz a volt barátnőmre. Ő is ilyen törékeny volt, mint te.
Most én fordultam felé figyelemmel, hiszen egyetlen egyszer sem mesél magáról ennyire személyes dolgot.  Régebben is könnyen beszélgettünk nyíltunk meg egymásnak, de ilyen mélységekre még nem engedett.
– Mi történt vele?
James a távolba révedve felelt.
– Meghalt. Egyszerűen megállt a szíve.
A torkomra fagyott minden kimondatlan szó. Ő erősebb volt nálam, mert nem omlott össze a szemem láttára. Több ideje volt feldolgozni, vagy csak sokkal jobban palástolta a lelkét marcangoló démonjait. Mondani nem tudtam semmit, de megfogtam a kezét és megszorítottam.
– Annyi idős volt, mint te... De hiba volt, hogy… tényleg őt láttam benned... – tudtam, hogy arra a csókra célzott.
– Sajnálom. Ha akarod többet nem jövök – mondtam halkan, remélve, hogy majd ellenkezik, hogy ő is önző annyira, mint én és neki is kell valaki, akiben egy kicsit menedéket lelhet. Még ha csak így ártatlanul, barátilag.
– Ne hülyéskedj! – nevetett fel megtörve a letargikus hangulatot. – Most küldjelek el, hogy végre vissza merészkedtél? Te nem ő vagy. És... Jól jöhet egy ügyes segéd, ha nincs kedvem szarakodni az adagolással.
– Előre megmondom, hogy nem fogok többet anyagot méricskélni! – szegeztem rá a mutatóujjam. De már akkor komolytalan volt a kijelentés mert elnevettem, és azóta az alkalom óta már többször is előfordult, és James tisztességesen fizetett is érte.
Ez egy kicsit kárpótolt a szánalmas béremért, amit rohadtul keveseltem most, hogy magamat kellett eltartani. Semmi volt az én pénzem ahhoz képest, amiből a tetoválónál kellett gazdálkodnom. Az én eladói fizetésem meg sem közelítette az övét. Nagyon szerettem az underground stílust, de nap mint nap csak elsétáltam a boltok előtt és megállapítottam, hogy nincs pénzem a márkás cipőre, vagy arra a vagány pulcsira, amit kinéztem. Jamesnél nem számított, ő ezerszer elmondta, hogy nem hirdetőtábla, hogy a márkákkal villogjon. Grayson viszont mindig jól öltözött pont abban a stílusban, ami nekem is annyira bejött. De tőle már megszoktam. Viszont keserűen tört rám az irigység amikor a boltba belibegtek a vihogó sulisok olyan csukában, ami után vágyakoztam, méregdrága márkás holmikban, és még huszasával szórták apuci pénzét. Nekem meg a tornacsuka, amiben dolgoztam már szakadt le a lábamról. De bele is pusztultam volna, ha pénzt kell kérjek az apámtól.
– Vajon az apjuk pénzeli őket, vagy a gazdag pasijuk? – kérdeztem Cecetől miután kilibegtek a boltból. Csak utólag döbbentem rá mennyire képmutató volt, amit mondtam. De a barátnőm nem vette fel, mert látszott rajta, hogy osztja a véleményem.
– Tegnap, nem viccelek, 48 dollárt költöttek el csak kis szarokra.
– Majdnem mindennap itt hagynak ennyit – jegyeztem meg közönyösen. Látszólag persze hiszen nagyon irigy voltam.
– És... nem hinném, hogy ezért valaha meg kellett volna dolgozniuk – húzta el a száját és megrándult az arca. Fájt neki, még mindig nem mondta, de tudtam, hogy bántja a barátja. Néhányszor nálam aludt, azt hiszem időnként Jamesnél is, de nem beszélt róla. Sajnáltam érte és gyáva voltam felhozni, nehogy benne is olyan sebek szakadjanak fel, mint amikkel én küszködtem. – Ilyen tökéletesen manikűrözött körmökkel kizárt, hogy valaha dolgoztak volna – fejezte be.
– Vagy csak olyan munkájuk van, ahol mindig szépnek kell lenni – súgtam oda ítélkezve. Cece cinkosan rám mosolygott.
Hazafelé sétáltam, amikor megszólalt a telefonom. Jólesett amikor a kijelzőn Grayson neve villant fel.
– Szia! – szóltam bele.
– Szia Bébi, hogy vagy? – gyakran hívott így, sokszor éreztem késztetést, hogy kijavítsam, de nem tettem, mert tulajdonképpen szerettem. 
– Elvagyok – feleltem rá közönyösen.
– Van valami programod mára? – kérdezte és a hangján éreztem némi bizonytalanságot. – Lenne kedved eljönni sörözni? Itt van Roy is, meg Alan...
Nagy levegőt vettem, és már készültem a visszautasításra, de tulajdonképpen volt kedvem a találkozóhoz. Már értettem a hangjában lévő bizonytalanságot. Tudta, hogy vissza fogom utasítani. –Örülnének neked ők is. És... jó lenne látni.
– Hova menjek? – kérdeztem, ő a meglepettségtől nem tudott azonnal felelni, aztán végül kibökte a címet.
– Érted menjek?
– Nem muszáj – feleltem, de biztonságosabbnak éreztem volna, ha együtt megyünk és nekem nem egyedül kell a zsúfolt kocsmában keresnem őket.
– Szeretnék – mondta halkan, én meg nem látta, de elmosolyodtam.
– Rendben, örülnék neki.
– Jó! Király! – hallottam a hangján, hogy tényleg örül, hogy találkozunk. Nem volt randi, köztünk már egyébként sem lehet semmi ilyesmi, de mégis a gyomromban örömteli izgalom feszített. A sok rossz között, meg a hétköznapok unalmas elviselhetetlenségében nekem ő volt az a színes folt, akire, ugyan bűntudattal, de szívesen gondoltam. Aki igaz, hogy sokat bántott is, de közben törődött velem. Úgy, mint senki más. Úgy, ahogy meg sem érdemeltem.
Otthon már az foglalkoztatott mibe menjek, és az is vajon Sara, Alan barátnője ott lesz-e. Már nem itt tanult de időnként visszajött Seattlebe. Elfogott a félsz, mert neki nem akartam egy pillanatig sem engedni, hogy lássa a gyenge énem. Most pedig nem voltam a helyzet magaslatán. Ezt kénytelen voltam elismerni. Nem álltam készen a kényes kérdéseinek a megválaszolására és most már egyenesen hülyének éreztem magam, hogy nem kérdeztem rá előbb Graysonnál. Már hiába visszakoztam volna le már nem mondhattam. Így kevés kedvvel, de készülődtem. Pakolgattam a kopott elhordott ruháimat. Amikből egyiket sem találtam megfelelőnek. Pedig Graysont nem érdekelte mibe vagyok, neki az se számított ha néha az ő pulcsijában néztem a tvt vagy az erkélyre abba bújtam bele, hogy elszívhassak egy cigit.
Amikor újabb hívás érkezett már készen a magyarázkodásra vettem fel, de a fülembe nem a tetovált punk hangja szólt, hanem egy másik barátomé.
– Szia Szöszi! Szükségem lenne ma rád, érdekel egy kis könnyű lóvé?
–Rosszul hangzik. Miről van szó? Nem fogom... – félbeszakított úgy folytatta.
– Csak társaság kellene. Valaki, aki elkísér.
Nem mondta hova. Tudtam. Programom is volt, de az, hogy pénzhez juthatok most felül írt mindent. Grayson megérti majd... Végül is ez is csak egy munka.
– Jó... Oké... – sóhajtottam.