Bánat és Szikla

13. Grayson

Számolatlanul teltek a percek, míg én rettegésben ültem a kórházban. Egyelőre, azt sem tudtam, hogy az eszméletlen nő, akit kiadtam a kezemből életben van-e még. Ennek a túlzottan valóságos kétesélyessége kicsinált, megfagyasztott az ereimben a vért. Éreztem, ahogy csikarta a vénáimat, a gerincem mentén, ahogy kivert a hidegveríték, ahogy remegtem.
Amanda hívást kapott, a magyarázkodásából ítélve apámmal beszélt. Vészhelyzetre hivatkozott, de egy szóval sem említett engem vagy Baileyt. Csak a gondolataimban volt hála, most csak tudomásul vettem. Az érzéseimet teljesen felőrölte az aggódás. De még inkább az, hogy tényleg rettegtem attól, hogy valaki kinyitja az ajtót, és azzal a részvétteljes arccal áll elénk, amit először nem is akarok hova tenni, majd muszáj és abba megkattanok.
Sírni tudtam volna attól is, hogy nem történt semmi. Túl nagy volt a csend, és nem akartam tudni ez mit jelent.
Amanda is komor arccal járkált előttem.
-Most mi történik? - néztem fel rá.
-Kimossák a gyomrát.
Ezt tudtam, mégis a beszéd, a felesleges kérdések, azt a látszatot keltették, hogy nem csak órák óta - kurvára nem tudtam mióta - ülök kint, hanem bent küzdenek érte.
Az első orvos, akivel anyám beszélt, úgy tűnt a kollégája, bement, arra a folyosóra, ahonnan engem kizártak. Jó hírekben reménykedtem. Bár ezek után... jó hírről beszélni...
Nem volt gyomrom a barátnőm jókedvű üzenetéhez sem, amit tíz perce nyitottam meg, de még csak vígig sem tudtam olvasni. Csak szorongattam a törött készüléket és próbáltam nem párhuzamot vonni közte és a bent lévő - kurvára reméltem, hogy még életben lévő - lány között.
Amikor az orvos kijött inkább semleges volt az arca, mint gyászos és egyből az forgott meg az agyamban, hogy bármilyen hírt közöl is, neki ez már rutin. Hogy ő nem veheti fel ezeket, különben holnap ő feküdne bent szét gyógyszerezve.
-Begyógyszerezte magát... - súlyosbodott bennem. Nem is tudom, hogy altatót vagy nyugtatót vett be. Számít? Van különbség? - csapongott a gondolatom.
-Infúzión van, ha kicsit magához tér egy nyomozóval kell beszélnie.
Az orvos tovább beszélt az anyámnak, viszont egy kibaszott szót nem értettem belőle, mert a kurva könnyek a hihetetlen megkönnyebbülés miatt, elöntötték a szemem. Rázott, én meg eltakartam a szemem mintha szégyellnem kellene. De valójában csak azt szégyelltem, hogy ez az egész ide futott ki. Ebben a nyomorúságos másodpercben minden másodlagosnak tűnt, és én csak azzal tudtam foglalkozni, hogy él, hogy magához tér
Amanda ismerős érintése a vállamon zökkentett ki.
-Beszélgessünk, jó? - kérte és mi újra ültünk azokon a felmelegített szabványszékeken, amik gusztustalan módon kényelmesek voltak.
-Fel kell hívnod a szüleit- mondta halk egyenletes, de inkább feszült, mint nyugodt hangon. -Valószínűleg pénzbüntetést fog kapni... És... bent tarthatják...
-Nem... az apját egészen biztosan nem akarja, hogy... nem. Nem szabad erről tudnia!
-  Grayson, a lánya öngyilkosságot követett el. Tudnia kell.
- Berúgott... Nem volt magánál... Talán csak... - kapkodva kerestem számára a mentségeket, az indokot, hogy miért nem lehetséges, hogy ezt szándékosan követte el magával.
- Drogozott, berúgott, altatót szedett - összegezte nekem, hogy ne ringathassam magam illúziókba.
– Haza kell vinnem... Könyörgöm... – helyeztem belé minden kibaszott karcsú reményem.
–Tudom, hogy szereted ezt a lányt, de ha megpróbálta megölni magát, segítségre van szüksége. Megértem, hogy nehéz, hogy a barátnőd...
–Nem... már nem járunk... már nem a barátnőm...– vallottam meg, szégyenkezve, magamat okolva a történtekért.
–Tudom, hogy szereted és nehéz...
A fejemet újra a tenyerembe hajtottam, mert nem tudta. Se azt, hogy nekem mennyire, se azt, hogy Baileynek... de ha azt akartam, hogy ne kerüljön a pszichiátriára, akkor el kellett mondanom. De először is tisztáznom kell valamit.
–Most együtt vagyok egy másik lánnyal. Őt is Amandának hívják. Jól megvagyunk...
Nem mondott erre semmit azt hiszem azt várta, hogy folytassam. A történetből most nem maradhatott ki az én sztorim se. Teljesen őszintének kellett lennem, ha bármit el akartam érni. Így beszélni kezdtem. Régről kezdtem, nagyjából onnan amikor Masonnél kezdtem tanulni, majd dolgozni. Akkor sem álltam le, amikor láttam rajta a döbbenetet, muszáj volt a végére érni. Kihagytam belőle a durvaságom, csak annyit mondtam, hogy nem vagyok büszke arra, amit tettem, féltékeny, csalódott, és kibaszott önző voltam. Aztán lassan rátértem, hogy mi történt Damiennel, elmondtam, hogy ez hány oldalról döfött tőrt az eddig rosszul megítélt lányba. Mert én még mindig csak mentegettem, ennyi tellett. Tulajdonképpen a saját bűneim miatt, kerestem számára a mentségeket, ha őt kimosom akkor talán valahogy az a sok mocsok, amit én tettem, is kicsit tisztább lesz.
Még azt is elmondtam, amit Bailey akkor említett, amit azóta se értek, de valahogy megtapadt.
Hogy a neve túlságosan meghatározta.
–A Damien név illékonyt jelent – magyarázta. – Bizonytalan. Társítanak hozzá, sok más pozitív jelentést is...De erre gondolhatott, azt hiszem.
Nem kérdeztem honnan tudja, ő meg nem fejtette ki, csak sóhajtott egy nagyot és elgondolkozva fürkészett.
–Szóval míg apád a lelket is kihajtotta belőled, te másodállásban dolgoztál egy tetováló szalonban...
Nem feleltem, nem is bólintottam. Az imént meséltem el az összes titkom, most már mit bizonygassam.
–Aztán szó nélkül magadhoz veszel egy sérült lányt, aki az elmondottak alapján annyira összetört, hogy még a szeretetedre sem tartotta magát érdemesnek.
A tenyerembe vágott az ideg, ahogy hallottam mit mond, és egészen a szívemből rántotta az idegszálakat. Nevetséges volt ahogy ő, aki nem volt ott, nem élte át azt, amit mi, egy perc alatt összegzi, amire nekem nem sikerült rájönnöm addig amíg még lett volna esélyünk.
–Nem lett volna más lehetőség — vetettem oda szárazon a tényeket. Mielőtt még felmagasztal egy olyan nemes tettért, amit rohadtul nem követtem el.
–A ti korotokban egy nem kívánt terhesség... Grayson, ha tudnád mennyi más lehetőség lett volna... Mindkettőtöknek. De ti így döntöttetek...
Mennyire sok kibaszott rossz döntést hoztunk sóhajtottam szánalmasan, újra sírásba fordulva. 
–Nem tudom, hogy egy anya lehet-e büszkébb a gyerekére... – mondta.
Amikor az ujjai a nedves, gyűrött arcomhoz értek, felé fordultam. Nem kellett volna sírnia. Nem egy kibaszott hős voltam. Csak valaki, egy senki. Egy tehetetlen.
–A faternek ne szólj rólam. Ő nem értene meg semmit.
–Talán, ő is értékelné...
–Persze... – motyogtam szarkasztikusan –Arról híres. Csak, ne mondj neki semmit! Kérlek. 
Amanda bólintott. Egy ideig csendben ültünk aztán kicsit kérdezgetett. Rólunk, hogy mi volt, a mostani életemről. Válaszoltam, jobb ötletem úgysem volt. Dohányozni akartam, hogy egy cigi elszívásában mérhessem az időt. De az osztályon nem díjazták volna, én pedig egy kibaszott lépést sem tettem amíg nem tudtam meg, mikor jöhet haza velem.
–El tudod intézni? – kérdeztem egy idő múlva, mert azt reméltem nem csak a lelki támasz miatt van már órák óta mellettem, ahelyett, hogy élvezné a luxus karácsonyt az apámmal és a vérszerinti fiával.
–Ahhoz beszélnem kell vele. De, azzal számolj, ha úgy látom, hogy nem az a jó neki, nem fogom javasolni, hogy engedjék haza.
Már ezt is bíztatónak ítéltem, mert ő legalább tudta, mi volt a háttérben. Legalábbis egy részét. Amit én tudtam, bár, az csak egy nyomorúságosan kis része lehetett. De egy másik szakembernek talán heteket kellett volna, hogy bármit kiderítsen. Vagy több. Vagy kevesebb. Már semmit semmit sem tudtam.
A megnyitott üzenettel foglalkoztam inkább, mert sejtettem, ha nem válaszolok, jön majd a telefonhívás, amit érthető okokból most nem akartam, nem tudtam volna lebonyolítani. Valami elfogadható, semleges választ írtam, hogy élvezze a bulit.
Egy férfi lépett hozzám és nyomozóként mutatkozott be. Kurvára nem vágtam, mit akar tőlem. Olyan dolgokról kérdezett, amiket csak mi tudtunk, na meg a szomszédok. Elmondtam mindent, legalábbis amennyit nem éreztem terhelőnek Bailey-re nézve. Hogy felhívtam az ünnepek miatt, hogy furcsa volt, ezért elmentem hozzá, hogy utána nem vette fel a telefonját nem nyitott ajtót, hogy hallottam ahogy szól a zene. Köcsög kérdéseket szúrt közbe, amikből levágtam, hogy valamit rám akar húzni. Szar hangulatban voltam, de csak felszívtam magam és elengedtem, mert Bailey sorsa függhetett tőle, ő pedig a drog ambulancián feküdt, én pedig ki akartam vinni innen.
Amanda nem szólt közbe és az arcán láttam, hogy nem azért, mert ne lett volna nagyobb tekintélye, mint a fickónak. Úgy éreztem, hogy azért, mert az volt a véleménye, hogy ezt meg tudom oldani. Ezt szemléltetve néhány lépést el is hátrált, de csak annyira, hogy még halljon mindent.
Az idegességtől remegő kezem a farmeromba dugtam, nehogy megtaláljam ütni. Hiába győzködtem magam, hogy csak a dolgát végzi. Direkt köcsögösködött velem. Akkor sem lettem nyugodtabb, amikor az anyám megpaskolta a vállam. Miután eltűnt azon a folyosón, ahova én, továbbra sem mehettem.
– Jól van. Ügyes voltál!
Nem éreztem nagy diadalt, mert az a tenyérbemászó faszkalap, most feltehetőleg Baileyt vette célba. Rohadtul aggódtam!
– Mi lesz most? Mi a legrosszabb, ami...
– Hát... azt hiszem, azon már túl vagyunk. A protokoll szerint valószínűleg pénzbírságot szab ki, amiatt, hogy alkoholt fogyasztott. Nagyon mást nem tehet. De számíts még egy körre, mert most te vagy a vádlott.
– Mégis mi a faszommal vádol?! – akadtam ki. – Hogy behoztam egy lányt, aki majdnem meghalt? – nyögtem mert az egész kezdet tényleg kibaszott dühítő lenni.
– Betörés, gyilkossági kísérlet, bántalmazás, elvégre rátörted az ajtót és félholtan hoztad be.
– De... Hát ez... ez aztán tényleg... kurva jó... – nevettem fel kényszeredettem.
– Ne aggódj, annyira nem hagyjuk elfajulni a dolgokat! Csak ne üsd meg! – húzódott felfelé egy cinkos mosolyra a szája sarka.
Csak meredtem rá, engem még fűtött a vad indulat, én még nem találtam humorosnak. Ugyanis az, amit kért, nekem óriási erőfeszítésembe került. És őszintén leszartam volna, hogy engem bevisz. De kiakartam innen jutni. Még hozzá Bailey-vel az oldalamon.
Igaza volt a nevelő anyámnak. A seggfej nyomozó, visszatért, kérdezett én meg kifulladásig válaszoltam. Utolsó lélegzettel még azért rákérdeztem.
– Tulajdonképpen, mi a faszt akar tőlem?!
– Nézd – kezdte egy cseppet sem barátságos modorban. – Elképzelheted mekkora öröm – gyors pillantást vetett az olcsó karórájára – hajnali kettőkor, két tinédzserrel kérdezz-feleleket játszani.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy az arcába köpjem, hogy ezért kapja a kibaszott fizetését. De csak magam alatt vágtam volna, a félig már így is korhadt fát. Úgyhogy lenyeltem, csak kihúztam magam, és csak gondolatban vágtam hozzá:
– Akkor húzz haza! Bazd meg!
– Könnyítsük meg egymás dolgát! Te elmondod, kitől került drog a barátnőd piájába, és már be is mehetsz hozzá.
A szívem felpörgött, és dühömben majdnem a képébe üvöltöttem, hogy sarokba szorított. Mert be akartam menni hozzá. Látnia kartam, hogy jól van-e. Hallani akartam a hangját, ahogy elküld a francba. 
– Csak egy név, fiam. Egy összeköttetés, egy cím, bármi – mondta, és mivel kurvára levágta, hogy ezzel tökön ragadott, egy bicskanyitogató vigyort küldött a képére.
Csak egy név és láthatom... Nagy levegőt vettem.
– Menjen a büdös faszomba! Kurvára nem tudom, hogy miről beszél! Elmondtam már, hogy nyugtatókat láttam nem drogot! – igyekeztem higgadt maradni, ami úgy a második szónál elfogyott.
Hát ez most nem segített, mert a jard arcáról lemostam az önelégült vigyorát. Elégedett voltam, bár az egész kezdett úgy festeni, mint valami rossz komédia és én a sírva röhögős fázishoz közelítettem.  Nem csak a rendőr lépett felém, de ebben a pillanatban a nevelő anyám is mellettem termett.
– Amanda Wellis – közölte kimérten és a kezét a fakabát felé nyújtotta.
Láttam az arcán végbemenő változást. Az első gondolatom az volt, hogy a Wellis név hatására. De Amanda nem csak a milliárdos férje miatt volt ismert. Bizonyára hallhatta már a nevét, tudtam, hogy sokszor dolgozott már együtt a rendőrséggel. 
– Rick Johnson – ismételte a felejthető nevet, amit nekem már egyszer elmondott.
–A fiam már elmondott mindent.
–A fia? – hökkent meg.
–Igen, a fiam, aki nagyon okosan behozta a barátját, aki meghalt volna, ha nem töri rá az ajtót.
Rick Johnson kibaszott nyomozó úr valamit válaszolt neki, de már nem rá figyeltem mert az ajtó nyílt és az az ápoló jött ki, aki kivette a karomból Baileyt.
Hozzá siettem.
– A lány, akit pár órája behoztam... A szőke... eszméletlen volt... Hogy van? Bemehetek hozzá? – zúdítottam rá a kérdéseimet.
– Felébredt – felelte, de úgy tűnt nem akar utat engedni. Kétségbeesve pillantottam hátra, Amandára, aki hihetetlen rutinnal szerelte le a faszfej nyomozót. Egy percig voltam még hajlandó várni, utána bánja a faszom félresöpröm a fáradt tekintetű gyereket és megkeresem magam.
– Amanda – köszönt rá, én meg fellélegeztem, hogy ismerik egymást.
– Szervusz Charles, szeretnénk látni Bailey-t.
– Jó, persze – sóhajtott, és már majdnem megsajnáltam szegény fickót.
Míg sétáltunk a folyosón a tömzsi borostás ápolót követve a velem majdnem egymagas asszony kissé felém hajolt.
– Az okos fiam, aki egyetemre jár, akinek – hitetlenkedő kuncogás szaladt ki a száján – saját vállalkozása van. Aki elég bátor volt hátra hagyni az örökségét, szembeszállni az apjával, hogy kövesse az álmait. – Megfogta a vállam és egy pillanatra megálltunk.
– Aki elég bátor lesz ahhoz is, hogy most hátra lépjen, hogy meggyógyulhasson ez a beteg kislány – fejezte be a szemembe nézve, nagyon komolyan.
– Nem én tartom vissza – nyögtem.
– Nem. De helyette vagy erős, és neki most nem ez kell.
Nem beszéltünk többet, mert előttünk a fáradt dolgozó is megtorpant és azt várta, hogy újra kövessük.
Az ajtó előtt Amanda bólintott, hogy menjek be. Ijesztő volt a helyzet a közeg, de egy fél másodpercet sem tétováztam. A szobában először körülnéztem, és semmi bíztatót nem láttam. Egy lecsúszott punk srác vigyorgott rám idiótán. Bólintott és felém bökte
–  Csá!
– Helló – viszonoztam tömören és bizalmatlanul.
Az volt az első gondolatom, hogy még nem jött le teljesen a szerről. A szemközti ágy felé nézett, és hanyagul, valami alig észrevehető akcentussal – vagy talán a drognak, piának vagy fene tudja minek köszönhető fura hangzással – megszólalt
– Tessék, már itt is a lovagod.
– Nincs olyanom – hallottam az erőtlen nyöszörgést.
A szőke lány, akiről sokáig meg voltam győződve, hogy egy istennő, még akkor is, amikor csak tett vett nálam, most durván szarul nézett ki.
A szemei betegesen karikásak, az arca hamu szürke, az ajka cserepes és fakó. Olyan nagyon vékonynak tűnt. Annyira, mint amennyire könnyűnek találtam amikor felkaptam, hogy akkor azt hittem, hogy talán már az élet sem nyomja.
Elfordította a fejét. Talán szégyenkezett, talán csak észrevette, mennyire lesújtott a látvány, amit nyújtott.
– A kurva életbe – rogytam térdre az ágya mellé és az a megkönnyebülés, ami most felszakadt belőlem vonta magával a könnyeket. Ha érdekelt is volna, hogy mit gondol rólam ő, vagy az a másik alak, akkor se tudtam volna visszafogni, mert annyira örültem, hogy jól van.
Jó. Szarul volt. De élt, és engem most nagyjából ennyi érdekelt. Ott bőgtem pisis módjára az ágyaszélén, amikor megéreztem a vékony kis ujját a hajamban ahogy megsimogatja a fejemet.
– Ne csináld ezt – kérte halkan.
– Ott egy szék haver! – szólt át a srác, a fejével a fal mellé bökve, aki leplezetlenül figyelte a műsort.
Ha már mondta, hát felálltam és magam alá fordítottam, úgy ültem vissza a beteg mellé.
– Hogy vagy? – kérdeztem és kurvára nem érdekelt semmi, megcirógattam a megszeppent arcát.
– Ahogy kinézek. Szarul – felelte, de ezúttal nem tért ki a pillantásom alól.
– Az a fasz, nagyon bunkó volt? – kérdeztem a zsernyákra utalva.
– Hé! Hé! Én nem csináltam semmit! – emelte fel a kezét védekezően.
Bailey megvonta a vállát. Még ez is nagyon gyengén ment neki.
– Zalán kisegített – pillantott az immár újból vigyorgó srác felé.
Kérdőn néztem a most már biztos, hogy nem seattlei   punkra. Ő lazán kacsintott egyet, és fájdalmasan láttam, hogy ez mosolyt csalt Bailey arcára.
– Ja, nem nagy ügy csak elküldtem az anyjába – felelte. – Egyébként is irritált a pofája.
– Kösz – mondtam, majd láttam ahogy az anyám beljebb lép.
–Szia Drágám – üdvözölte lágy hangon, mosolyogva. Egy utolsó simogatással, felálltam, hogy ő leülhessen. – Kérlek menj ki, hogy nyugodtan beszélhessek Bailey-vel – ez már nem kérés volt, hanem finom, de határozott utasítás.
– Maradnék – ellenkeztem, mert egy perce voltam csak bent, és úgy éreztem ez iszonyúan kevés idő volt ahhoz, hogy újból kitegyenek.
– Nem – közölte és abból a pillantásból tudtam, jobb, ha feladom. Mert még mindig az ő kezében volt a hazajutás kulcsa. Így inkább Baileyre néztem, aki rémülten pislogott vissza rám.
Idegesen sóhajtottam, majd inkább kimentem és a közelben, a falnak támaszkodtam. Amikor nyílt az ajtó ugrottam, de csak az a szakadt srác igyekezett ki a kórházi ruhájában, az infúziós állványt vonszolva magával. Látszott, hogy ő sincs a toppon. Észrevette ahogy végigmérem, majd egy kecsesnek szánt mozdulattal megfogta a ruha szélét és megemelve megrogyasztotta a lábát, mintha pukedlizne, és következett az újabb vigyor. Nem tudtam hova tenni a gyereket. Egyszerre volt komikus és kicsit groteszk látvány is.
– Van egy cigid? – kérdezte, közben folyamatosan forgatta a fejét, mintha keresne valamit.
A zsebemből elővettem a gyűrött dobozt és kipöcköltem belőle egy szálat, majd felé nyújtottam. Kihúzta és a szájába vette. Lassan megindult mellettem.
– Ki volt az az akarnok? – kérdezte. – Aki a sarokba állított?
–Az anyám – a tekintetem nem bírtam elszakítani a szájában, folyamatosan mocorgó dohányszáltól. Valamit hümmögött és csigalassan vonszolta magát tovább, majd megtorpant. – Nem jössz? A lányok elcsacsognak.
Követtem. Nem tudtam, hogy miért. De végül is jobb volt, mint állni és várni, mint már órák óta. Az üres jelzőfényes folyosó végére tartott, közben egy-egy ajtón benyitott, még mindig egy talány volt számomra, hogy mit keres.
– Okos ötlet az anyóssal hagyni? –  kérdezte közben azon ügyködött, hogy ki nyissa a folyosó végén lévő ablakot.
– Ő nem a barátnőm.
– Akkor faszért szobrozol itt? Tüzed is van?
Adtam neki azt is. Meggyújtotta a szálat, jólesően szívott belőle, majd kifújta. – Azt hittem, mert az imént ott, kissé megzuhantál miatta – jegyezte meg a karcos akcentusával. – Akkor ő ki? A húgod vagy mi? – pislogott. Azt figyeltem, hogy mikor esik össze.
– Nem. Nem a húgom.
– Oké, akkor csak kidumálom a nyúzott kis fenekét a helyes, rózsaszín bugyijából – vigyorogta. Ebben az állapotban nem voltam képes eldönteni, viccel-e. Nem tudatosan, de már léptem felé, hogy a falra kenjem.
Felnevetett, mintha csak azt kérdezte volna, hogy ‘nem a csajod, mi’ Engedte, hogy belemarkoljak a semmi kis köpenyébe, közben az állapotához képest élénken villogtatott tekintettel engem heccelt. Akárhogy is nézzük ez nem az a helyzet volt amikor bárki is becsajozhat. Tulajdonképpen, ő és a kevésbé tapasztalt másik is, alig éltek. Bár a punkot elnézve talán ő túl sokat is. Eleresztettem. Szánalmas voltam. Ő is. Újabb slukkot szívott.
– Lehetnél a lovagja – sandított rám.
– Voltam és ez lett a vége – sóhajtottam, és vágyakozva figyeltem a hideg félhomályban felvillanó parazsat.
– Akkor legyél jobb – rántotta meg a vállát hanyagul. –  elvégre nem te drogoztad be nem?
– Nem! De ha ennek vége, abból a rohadékból még a szart is kiverem.
– Ahha... persze... egy nem csajért...
–Hagyjuk. Mi a te történeted?
–Túl toltam a bulit. Előfordult már ilyen. De mindjárt megpattanok. Jön értem a haverom – vigyorogta. - Tudtad, hogy az uncia az huszonnyolc gramm és nem kicsit kevesebb, mint három. Ez a mértékegység is trágya...
– Honnan jöttél, hogy ilyen kibaszott okos vagy?
– Varázslatos helyről, ahol decimális vonzásban élünk... Viccen kívül, keleteurópa egy trágya kis országának még trágyább városából, de ez nem számít... Szerintem most fontosabb lenne arról beszélni, hogy miért vagy itt a kicsikével. Vagy ha nem akarsz, akkor arról, hogy hol lehet itt egy normális fröccsöt kapni? Mert sörötök az van, de a bor, na az kurva szar errefelé, már bocs.
Ezen a pofátlan nagyképűségen felröhögtem. Keserűen, mert nem hittem el, hogy a karácsony estémen, amikor az ágyamba tolhattam volna magamba a sütit, helyette itt vagyok és ezzel a szétcsúszott barommal társalgok. De csak ingattam a fejem és maradtam, amíg be nem lépett egy tök normálisnak kinéző copfos barna srác az ajtón. Köszönés nélkül otthagyott a... pasijáért? Legalábbis barátnak túl bizalmas gesztussal borultak egymás nyakába. Én nem figyeltem olyan pofátlanul az érzelmes jelenetet, ahogy ő végig nézte, hogy borulok sírva térdre Bailey ágyánál. A srác előbb ment be, mint ahogy Amanda kijött.
Már jó ideje bent voltak, én meg némán biccentettem a jólszituált fiú felé. Aztán végre kinyílt az ajtó és Amanda lépett ki rajta, azt reméltem, hogy Bailey is vele jön majd.
– Na? – léptem felé és csüngtem a szaván. Semmi bíztatót nem jósolt az a komor merengő pillantás.
Megingatta a fejét.
– Azt mondta nem akart meghalni – mondta, és a hangsúly ellenére ez volt a legbíztatóbb, amit mondhatott. Ennél többet nem is várhattam.  Mégis az az arc...
– Mi az? – kérdeztem rá, mert nem ez volt minden.
– Grayson, nekem úgy tűnt, hogy inkább nem érdekelte – mondta nyomatékosan.
– Nem jó itt, neki! Az istenért... karácsony van... ne tartasd bent! Könyörgöm!
–Haza viheted – látszott rajta, hogy legszívesebben mást mondana. A tétova mozdulat, amivel hátra söpörte a haját a gondterhelt sóhaj is erre utalt. De nem érdekelt, mi okból határozott, csak az, hogy végre elhúzhattam innen. Benyitottam, Bailey-n már az a ruha volt, amiben behoztam. Kelletlenül húzogatta le a melegítő felsője alját. Bűzlött a whiskytől.
–Ha vele nem jönne össze, itt a számom! – mondta és egy fecnit nyújtott át neki.
Sötéten mértem végig, közben a tétova gyenge lány megnézte a fecnit azután a barna kissé vizenyős, de még így is szép szemeit a srácra emelte.  A széles vigyorával kibukott a vas, ami az ínyfékéből lógott a fogára. Már kezdett kibaszottul ideges lenni. Miután rá kacsintott, Bailey felém pillantott olyan ártatlan és letaglózó pillantással, hogy megtorpantam.
– Mehetünk? – nyújtottam a kezem felé. Bailey elfogadta és ahogy lépett visszanézett.
– Szia! És... kösz!
– Részemről volt öröm! – nyilatkozta. Már nem okozhatott nagy kárt, de idegesített, a rámenőssége. A merev arcom elárulhatta.
– Ez jó, maradj ilyen! És legyél szépen türelmes! Akkor talán felérsz majd a barátom szintjéhez... – osztotta még az észt.
Biccentettem neki, majd végre, mintha egy évet töltöttem volna ezen a nyomortanyán, elindultunk kifelé.